vissza a főoldalra

 2014.08.29. 

Béke nincs

Már megint két front közé szorultunk. Az egyik oldalon az orosz külügy bizonyos T72-es tankok eladását kéri számon Magyarországon, mely tankok állítólag egy cseh cég közvetítésével Ukrajnába jutnának. A másik oldalon pedig Harold Meyerson, a Washington Postban két hete esett neki látszólag Orbán Viktornak, valójában Magyarországnak, majd most egy szerkesztőségi cikkel folytatták a támadást.

Az első ügy a Hídfő.net című internetes oldalon jelent meg. Még fényképet is közöltek a T72-es szállításáról. A Hídfő.net nyilvánvalóan oroszbarát internetes portál, és meglepően jól informált, így feltételezhető, hogy valamilyen módón éppen az oroszok hozták létre az oldalt, hogy aztán erre hivatkozhassanak.

A magyar külügyminisztérium cáfolta, hogy a képen látható tankokat eladás miatt szállítanák. Nem is tűnne túlzottan bölcs döntésnek most értékesíteni ezeket a tankokat, pláne nem néhány millió forintért. Az ukrán helyzet annyira kiszámíthatatlan, hogy akár még kelhetnek is ezek a kiszolgált tankok a határőrizethez. Már amelyik működőképes.

Azért az orosz külügyminisztérium nyilatkozata beszédes. Miközben a NATO főparancsnoka a Die Weltben (lásd keretes 2) a beszivárgó felségjel nélküli katonák veszélyéről elmélkedik, az orosz külügy odaszól a magyar kormánynak.

Ez bizony intő jel, ideje nagy erőkkel felépíteni a Honvédelmünket, amíg nem késő. Ez az orosz külügy által küldött felhívás azonban nem csak Magyarországnak szól. Inkább általában hívja fel a figyelmet, hogy az orosz állam bizony figyel mindent, és senki meg ne próbálja Ukrajnát, azaz végeredményben Amerika Ukrajnára szabott politikáját segíteni.

A második ügy, Harold Meyerson és a Washington Post támadása egészen más természetű. Az újság komoly spéttel támad Orbán tusványosi beszédének. Ez a két cikk tulajdonképpen nem is annyira Orbán megdöntését célozza, mert az egyrészt lehetetlennek tűnik, másrészt lassan egy hónap telt el a beszéd óta, így ez a kései reakció inkább csak vádvisszhang. Az első a cikknek a megjelenése az Orbán elleni vád fenntartásán túl a következő mondat miatt volt indokolt: Magyarország gazdag antiszemita tradíciói a mai napig élnek.

Ez az a mondat, mely adott esetben alapja lehet valamiféle kiszorításnak. A magyar ellenzék mérhetetlen tehetségtelensége, ostoba alkalmatlansága miatt Orbán ellen belülről, Magyarországról fellépni szinte esélytelen.

Ezért Meyerson és Charles Gáti és a többi, és azok, akik utasítást adnak a cikkek megírására és megjelentetésére, arra törekszenek, hogy Magyarországot valahogyan leválasszák Európáról, és olyan nem demokratikus területté nyilvánítsák, ahol az antiszemita tradíció él. Ezzel egy zárványt hoznának létre az Európai Unión belül, mely adott esetben, a hidegháborús helyzet robbanásakor újabb pufferterület lehet Oroszország és a Nyugat között. A Nyugatból Magyarországot csak úgy lehet kizárni, ha széles körben sikerül elterjeszteni, hogy az Orbán Viktor által megalkotott és üzemeltetett rendszer tulajdonképpen antiszemita, még akkor is, ha Orbán maga nem is az.

Orbánt, mint valamiféle kisputyint bemutatni ezt jelenti. Az illiberális állam rémével, ugyanis a nyugati olvasót nem nagyon lehet riogatni. Részben azért, mert azt sem tudja mi az, részben pedig azért, mert a liberális államból – mondjuk éppen az amerikai közönségnek –, elege van.

Az esetleges magyar zárvány kialakítása ma már nem olyan egyszerű. Orbánra ma jobban figyelnek, mint Charles Gátira vagy Meyersonra. A magyar kísérletet érdeklődve figyeli a Nyugat értelmisége, és a tájékozottabb, műveltebb része azon mereng, hogy vajon az orbáni hatalom megmarad az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb nyugati hatalomtechnikai kísérletének, vagy sikerül az áttörés, és Orbán mégiscsak létrehoz valamiféle tartósan, tehát évtizedekig működő új rendszert.

A kíváncsi érdeklődés természetesen némi borzongással és félelemmel is társul. Ha ez a kísérlet sikerül, akkor az egyben azt is jelenti, hogy a másik, a most létező nyugati rendszer ehhez kell idomuljon, vagy legalább valamiféle hasonló rendszerben kell gondolkodnia. Csakhogy ahhoz kellenének karakteres, önállóan gondolkodni és cselekedni képes politikusok. Ebből pedig nagy a hiány.

Az azt jelenti, hogy a Nyugat gyökeres változáson kell átessen, mely felveti a mostani vezető réteg, a királycsinálók, azok a királycsinálók, akik azért Magyarországra is komoly hatással vannak bukását.

Az elitcsere beláthatatlan következményekkel járhat, ezért egyelőre ez a meghatározó értelmiség még megértően figyeli a Meyersonok támadásait, mert maga sem tudja eldönteni, az orbáni rendszer, mely valójában a magyar nép rendszere, merre mehet. Igaz lehet-e, hogy ez a furcsa magyar nép, ha ledobja magáról a kötőféket, megvadul és esetleg soha többé nem fogható be. Esetleg más népek is követik ezt a szabadságvágtát, esetleg a most ismert Nyugat részben ennek is köszönhetően megváltozik.