|
 2014.12.05.
Supka
Manna, a csoda
A Józsefvárosi Galéria emlékkiállítása
A száz évvel
ezelőtt született hölgy, Dr. Supka Magdolna (1914–2005), aki
kilencvenen túl is, fiatalokat megszégyenítő gondossággal, a
tükör előtt az épp fölvett ruhát, a selyemsálviseletet,
illetve a frizuráját próbálgatta, maga volt a csoda. Angyallétével,
segítőkészségével, tudásával? Mindennel.
Könyveivel, szakértelmével,
kiállítás-megnyitóival, véghetetlen szeretetével sok évtizeden
keresztül szolgálta a Mestereket. Nem véletlen, hogy a mostani
emlékkiállításon Aba-Novák Vilmostól Gadányi Jenőig, Tóth
Menyhérttől Kohán Györgyig, és Szalay Lajostól Kondor Béláig
mindazon képzőművészek egy-egy munkája megtalálható, akik kötődtek
az írásban is mindig szellemes művészettörténészhez.
Közszeretetnek örvendett
volna?
Minden bizonnyal,
hiszen az öregtől a fiatalig, persze tehetség kellett eme
„belépőhöz”, szinte mindenki csak Mannának becézte. Szívesen
fogadta a kitüntető nevet. Valóban az volt, megmagyarázhatatlan
jótétemény, égből hullott manna. Aki nem tudott belenyugodni
a politikai és a nyájszellem vagy éppenséggel a hozzá nem értés
kavarta értékrangsor furcsaságaiba.
Minden szava,
tette „kiigazítás” volt. Mindenkor a művészetből, a művészettörténet
figyelméből, a „trendiből” kitaszítottakat segítette.
Mintha pótolni akarta volna azt a jobbára az övéit sújtó
szeretethiányt – ezer „kis” és „nagy” ügyben
hadakozott –, amely mérget öntött a legkiválóbbak poharába
is. Neki köszönhető, hogy Aba-Novák Vilmos zseniális pannója
Székesfehérvárt az eredeti helyén áll (sokáig „művészettörténeti
okoskodásból”, hadd ne mondjam, rosszindulatból le volt
takarva, el volt zárva a hazai és a külföldi érdeklődök elől).
Az ő szorgos, évekig kitartó, a közöny jégpáncélját föltörő
ügyködése nélkül a magyar festészet egyik különleges
mestere, Tóth Menyhért ismeretlen volna a hazai és a külföldi
(!) tárlatlátogatók előtt.
Honnan a fölkészültsége,
műveltsége, anyagismerete és bátorsága? A szülői házból.
Az egyetemről. És Itáliából. A napfényből, amelyet magába
szívott, s amelyet az értékre-értékesre áttestált. Hogy az
jobban lássék!
Szerencsére, volt
honnan merítenie. Édesanyjától hallatlan érzékenységet örökölt
– az itt látható portré Koszta Rozália munkája –, édesapjától,
Dr. Supka Gézától pedig a csaknem polihisztori tudást. Mert
nem csupán a képzőművészethez értett, de az irodalomhoz, tánchoz,
operához is. És – nem utolsósorban – a néplélekhez. Ezért
volt annyi barátja, ezért tudott a tudóssal és a legegyszerűbb
emberrel is szót érteni.
Könyvet írt a
bemutatkozó mű után – A magyar úrihímzés (1938) – többek
közt Tóth Menyhértről, Csohány Kálmánról, Szabó Vladimírről,
Pirk Jánosról, Kohán Györgyről, Rékassy Csabáról, Földi Péterről,
Tenk Lászlóról, Kovács Péterről, Lóránt Jánosról és
Zichy Mihályról (ezt férjével, Bényi Lászlóval együtt).
Hogy milyen közszeretetnek örvendett, azt annyi más mellett a Fészek
Klub hajdani kiállítása (Supka Magdolnának, Manna néninek
szeretetettel) mindennél fényesebben bizonyította, hiszen
szeretett, kedvelt és becsült grafikusainak művei lakták be a
kiállítóterem falát.
A mostani tárlaton
a klasszikusok műveiben gyönyörködhetünk (ma már sajnos a
szerzők egyike sincs köztünk). Nagy István csodálatos Virágcsendéletében,
Aba-Novák Vilmos mozgalmas Cirkuszbódéjában, Pirk János
villogó szerkezetű önarcképében (Eltűnt idők nyomában), Tóth
Menyhért modern jelképrendszerré avanzsáló Csordájában, Gadányi
Jenő foltokból épült tájélményében (Cím nélkül), Bényi
László sűrű homályokkal telített Galambdúcokjában, és a
nemrég elhunyt Szentgyörgyi József rejtélyességében is súlyos
Hírvivőjében. Mind olajkép. Ám a szerkezet, az ecsetkezelés,
a faktúra, a látásmód mindeniken csaknem jellemtulajdonsággá
nő. Az alkotók fölkészültsége mellett a „hozzáállás”
komolyságát-minőségét, s kiváltképp a látás (megfogalmazás)
egyediségét mutatja.
A grafikai mustra
– Manna nemzedékek fölfedezője, istápolója volt –
ugyancsak széles skáláját mutatja az önkifejezésnek. Ebben,
szabadjon így mondani, világhatalom vagyunk. A zseniális Kondor
Béla öt évtizeddel ezelőtti tokiói sikerére – aranyérmet
nyertek a lapjai (most Pipere című rézkarca látható) –,
Szalay Lajos grafikai hálójának a világhódítására (Cím nélkül
– tusrajz), Varga Nándor Lajos kényesen sűrű vonalszerkezetére
(Fűzfák a vízparton), Rékassy Csaba hallatlanul finom rézmetszetére
(A megfigyelő), Szabó Vladimír leheletfinom, a testek ünnepét
önfeledten ünneplő ceruzarajzára (A megifjodás forrása)
nyugodtan kalapot emelhetünk.
S akkor még hol
van a grafikusnak sem utolsó Kohán György drámai szénrajza
(Lelőtt varjú), Reich Károly erotikus töltésű nyújtózása
(Cím nélkül), a vagabund Csohány Kálmán felhőtlen jókedve
(Barátaim fája – rézkarc), s nem utolsósorban a méltatlanul
elfeledett fametsző – akinek életében sem sok babér termett
–, Perei Zoltán bravúros éleslátása (Erdélyi táj)!
Mind-mind jelentős pontok azon az értékskálán, amelynek
kiterjesztéséért Supka Magdolna oly sokat tett.
A kiállított
anyag jelentős hányadát a dokumentumot (fotó, levél, kiállítás-meghívó,
plakát stb.) tartalmazó tablók teszik ki. A levelek óhatatlanul
vallanak nem csupán a megszólított személyhez fűződő
kapcsolatról, ám a szeretetre, sikerre áhítozó művészek
legbensőbb, féltett titkairól is. Tóth Menyhért: „Véreim!
Egyet éreztünk, gondoltunk. Ez már így van”. Csohány Kálmán:
„Manna! Esz a fene, meg a szilikát. Ezek miatt kénytelen
vagyok időnként védőitalhoz folyamodni. Időnként? Rövid időközökben.”
Scholz Erik: „Drága Mannám! Nyissa meg a kiállításomat.
Ugye, hogy milyen egyszerű és nagyszerű kérés!”
A kiállítás alcíme
– A mesterek mentora – csak azt sugallja, hogy a becsült-szeretett
művészettörténész számtalan alkotón segített. Viszont,
hogy maga is mester volt, ötvösmester (kitanult szakmával!),
arra a személyes tárgyakat (diákkori füzet és fotó, ridikül,
parfüm, körömlakkos üvegcse stb.) bemutató tárló kézműves
szerszáma a bizonyíték.
Hogy a százéves
Dr. Supka Magdolna igazi valójában – élőként! – itt volt
közöttünk, a kiállítást szervező-rendező Bényi Eszternek,
lányának köszönhetjük. Ragyogó munkát végzett.
Szakolczay Lajos
|
