vissza a főoldalra

 2014.12.05. 

In memoriam Csurka István

A morgolódás ideje lejárt

A magyarországi balliberálisok központi lapjába, a Magyar Hírlap karácsonyi számába írta meg programadónak szánt cikkét Kis János, a baloldal fő teoretikusa s egyben legfőbb hatalombirtokosa. A cikk címe beszédes: RENDSZERVÁLTÁSTÓL KORMÁNYVÁLTÁSIG. Kis János már a Beszélő szerkesztése idején hozzájutott az MSZMP KB PB titkos anyagaihoz. Kommunisták ma is vannak a kormányapparátusban: ma is rendelkezésére áll egy kulcslyuk, amelyen át ma is látja a kormányt manőverezés közben. Szavait tehát komolyan kell vennie a magyarságnak. Kis János ha szól, idejében szól.

 Van tehát egy szinte föld alatti erő a magyar társadalomban, amely kivételes alkalmakkor előmerészkedik. Ezzel az erővel azonban vigyázni kell. Mert amikor szinte mindent meg lehet nyerni vele, rászedhetősége következtében mindent el is lehet veszíteni vele. Ez a tömeg tud méltósággal demonstrálni, amíg együtt van, de engedelmesen süvegel meg kommunistát, kozmopolitát, amint szétoszlott. Jönnek a liberális komiszárok és egrecíroztatják. Elveszik tőle a vagyonát és sarokbani pusmogásra kényszerítik.

Nem lehet egyik nap könnyezve fohászkodni, a másikon pedig eltűrni a „jó értelemben vett kozmopoliták” becsmérléseit.

Nem lehet nem a végére járni a dolgoknak, önáltatásba menekülni, nem lehet nem tudni, hogy ki volt és mit tett imádatunk tárgya.

Nem lehet másokra bízni sorsunkat. A morgolódás ideje lejárt.

Ennek az erőnek szervezetten és akaratként kell megjelennie a közéletben. Ez a nemzeti és keresztény erő most jó helyzetben van, mert tartanak tőle. Megszeppentek a fiúk, amikor a kint vagy bent keresztet viselők végigvonultak a Belvároson. De a veszély is ott menetelt a sorokban: az újabb hiszékenység. Az, hogy a paktumosok kisajátítják a felbuzdulást és átalakítják az energiát.

Nem szabad azt hinni, hogy egy alkalmi menetelés elégséges. A hatalomból kiejtett, megnyúzott, statisztaszerepre kárhoztatott nemzeti keresztény középosztálynak követelnie kell. Éspedig mindkét féltől ugyanazt: ne tessék bújócskázni.

Most újra van egy lehetőség a rendszerváltásra. Nem olyan jó, mint amit Antall József révén elmulasztottunk, de még mindig esély. Hiszen Kis János minden magabiztossága és győzelem-bizonyossága ellenére viszont-paktum ajánlata azt is tanúsítja, hogy fél. Félnek. Voltaképpen kicsúszott a talaj a lábuk alól, csak ez még nem nyilvánvaló, mert sajtójuk segítségével le tudják tagadni.

Az MSZP megerősödése, hiába, hogy egy alombéliek, kicsit kínos nekik. A velük együtt járásból kiolvassa a nép, hogy minden szavuk hazugság volt, csak a hatalom kell nekik.

 A megszeppent magabiztos

Ha még mindig ilyen keresztény könynyezésű az ország, akkor hogyan fogják szálláscsináló programjukat megvalósítani? Látni kell, hogy Kis János most azért adja a magabiztost, mert megszeppent.

A világhelyzet alakulásának egyik-másik mozzanata is kedvezőtlen számukra. Eddigi szponzoraik most komoly gondokkal küszködnek. Már az sem bizonyos, hogy kívánják az ő hatalomra kerülésüket. Mert mi van, ha a nép fellázad ellenük? És légi úton kell kimenteni őket? És hová? Láthatólag arra már rábeszélték őket, hogy egy kicsit magyarítsanak Kuncze Gábor bajszával. Visszavonták a Beszélő-s kemény mag egy-két emberét az első vonalból. De mi lesz akkor, ha megjön a parancs: nem szabad hatalomra, kormányra kerülni?

Nos, itt van az ajánlatban az illetékes helyre beszorult zabszem: erre az esetre is a második paktum a menedék. Már most elkötelezni a nemzeti oldal vezető erejét, hogy győzelme esetén is kössön újabb alkut, és ha úgy adódik, ne a nemzeti tábor többi részével, főleg ne a szélsőségesnek kikiáltottakkal kössön koalíciós egyezséget, hanem csinálja meg azt a nagykoalíciót, s most már az MSZP-t is bevonva, amit 1990-ben nem csinált meg.

A második tény az a kényszerképzet, amely csak azt bizonyítja, hogy János fél Pétertől. Idézzük.

 Ostromról álmodik

a szmolnijista

„Az egyik azt mondja, nincs rá bizonyíték, hogy összeesküvés készülne a választások meghiúsítására. Ez igaz, feleli a másik, de nem is arról van szó, mintha készen volna a puccs forgatókönyve. Hanem arról, hogy egy olyan hatalmi csoportosulás, mely eddig sem riadt vissza kisebb-nagyobb alkotmánysértések halmozásától, s amely magát a nemzettel, ellenfeleit a nemzet ellenségeivel azonosítja, könnyen elsodródhat a legnagyobb alkotmánysértésig. Viszontválasz: az esedékes választásokat csak erőszak bevetésével lehetne meghiúsítani. Ehhez vakon engedelmeskedő rendőrségre, hadseregre és közigazgatásra volna szükség. Ám az államapparátus csak ímmel-ámmal teljesítené a parancsokat, és ezért a puccskísérlet rövid idő alatt összeomolna.”

Nehéz abbahagyni az idézést. Előttünk ugyanis vagy egy lélektani látlelet fekszik, vagy pedig ez a szerző tud valami nagy-nagy titkot. Íme, így gondolkozik egy liberális filozófus budai magányában, aki azelőtt élete céljának a Lenin és Trockij szerinti hivatásos forradalmárságot látta, aki olyannyiszor álmodta vissza magát a Szmolnij palotába, ahol példaképei a forradalom véres cseleit tervezték, hogy most, amikor Rendszerváltástól kormányváltásig címen egy hótt békés társadalomban paktumajánlatot tesz, nem tudja megállni, hogy ki ne fecsegje: voltaképpen egy nagy-nagy ostromról álmodik, s vörös katonákat szeretne az Állami Vagyonügynökség elé vonultatni. Kézbe venni a dolgokat, és közben filozófiai értekezést írni az emberi jogokról Ha magyarul, hát magyarul. Csakhogy mindennek ellentmond a tény: Kis János épelméjű. Nézzük hát, hogy mit tud, mit tudhat?

Tudhatja, sőt tudja is, hogy Boross Péter jó belügyminiszter volt és összerántotta maga alatt a minisztériumot. Sajnos azon az áron, hogy sok Szmolnijszagú kommunistát hagyott meg a helyén, de akkor is: 1945 óta most először van olyan ember kezében a legerősebb erőszakszerv – csak remélhetjük, hogy Kónya semmit nem ront vagy árul el –, akitől ők valóban félnek. Mert nem látnak bele. Eddig még nem találták meg az utat hozzá.

A gazdaságot, a pénzügyet, a kultúrát és az oktatást szilárdan a kezükben tartják. Ők a privatizáció nyertesei, Surányi menesztése semmi változást nem hozott a pénzügyi politikában, a keresztény középosztálynak nincs pénze kultúrára, tehát csak a nagy tőkéjű vállalkozások maradnak fenn, s máig sincs meg a Nemzeti Alaptanterv. Ellenben a BM zártan működik, a különböző botrányokat elszigetelik, a szervezet nem inog meg belé, kiépült a saját besúgói hálózat, és ki tudja, az eddig csak az SZDSZ-t támogató titkosszolgálatok nem paktáltak-e le mögöttük.

Mindezek csak kérdések. Nem jelentik azt, hogy mi, a népi-nemzeti radikálisok feltétel nélkül bízunk, bízhatunk Boross Péterben. Ez csak azt jelenti, hogy ők félnek tőle. Ez pedig új fejlemény, mert 1945 óta ennek a politikai körnek nem volt félnivalója, s mindig az egzisztenciális biztonság és az államhatalom nyilvános vagy titkos védelme alatt szőhette politikai terveit és képezhette ki a következő időszak hivatásos forradalmárait.

Az, amit Kis János tesz a fentebb idézett mondatokban, nem más, mint feljelentés. A mostan megválasztott magyar miniszterelnök fel van jelentve bizonyos nemzetközi fórumok előtt. Kis János arra céloz, hogy puccsra készül. Persze ügyes fiú ő, nem mondja ki nyíltan, másokra, jelentéktelenekre hivatkozik és nem is a puccs a fontos, hanem az ember; Kis ezekkel a célzásokkal azt üzeni – kifelé és befelé –, hogy Borossban benne van egy nacionalista puccs lehetősége. Minden mozdulatát ellenőrizni kell tehát. Ha csak egyetlenegy apró mozdulatot is tesz a népi radikálisok felé, akkor már a puccsot készíti elő…

A politikai szalonképességet odaítélő zsűri elnöke mindeddig Kisék táborából került ki. A mindenkori magyar miniszterelnöknek szüksége van arra, hogy szalonképesnek tartsák. Kis János tehát most, ezzel az egyébként érthetetlen puccsozással megfenyegeti Boross Pétert, hogyha netán közeledne felénk, akkor nem kap klubtagságit. Zsöllyét bérelhet Kerényinél, páholyt nem.

 Ezek vagy azok

Ez sötét dolog. Éspedig nem azért, mert ellenünk – MIÉP-esek ellen – irányul, hanem azért, mert a magyar érdek, a nemzeti érdek érvényesülésének akar az útjába állni. Nem három vagy négy hónapra akarja kipányvázni a magyar miniszterelnököt, hanem három vagy négy hónapra sem akarja elveszíteni az uralmat fölötte… Fölöttünk.

A választási eredmény Magyarországon ma még csak töredék rész erejéig függ a pártok kampányának hatásosságától. A döntő elem a kormányra mondott igen vagy nem. Akárhány párt indul is harcba, a nagy többség számára csak két választás adódik: „ezek” vagy „azok”.

Az ezek, a nemzeti, keresztény oldal nehéz helyzetben van, mert az előző, Kádár utáni reformkommunista kormány gazdasági és pénzügyi politikáját folytatta, amelynek a nemzeti jövedelem csökkenése, a termelés hanyatlása lett a következménye. A Világbank egyre keményebb feltételeket diktált. Ennek csak az adóprés fokozásával, a nagyközönség terhelésével tudott megfelelni. Hogy aztán mekkora része volt ennek a Fővám téri (volt Dimitrov tér) – ott van a régi nevén Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, ahol a marxista-reformkommunista közgazdászokat kiképezték – gazdaságpolitikának a magyarságra erőltetésében az SZDSZ-nek és az MSZP-nek, azt nem lehet pontosan megállapítani. Tény, hogy a pénzügyi vezetés mind a Nemzeti Bankban, mind a Pénzügyminisztérium belső szervezetében két évvel a rendszerváltozás után még érintetlen volt, és még Surányi menesztése sem hozott érdemi változást. Beszélik, hogy Surányinak többek közt azért is kellett mennie, mert az egyik esedékes Valutaalap-tárgyaláskor Washingtonban, akkor, amikor Antall vezette a küldöttséget, titokban külön tárgyalásokat folytatott és afelől biztosította az illetékeseket, hogy Magyarország soha nem kér fizetési könnyítést a hitelekre.

Tény az, hogy a nyolcvanas évek elején életbe lépett pénzügyi rendszer – hiteleket veszünk fel, abból kifizetjük a kamatokat, s mert kifizettük a kamatokat, jók vagyunk újabb hitelekre, amelyből szintén törlesztünk – a rendszerváltozási mutatvány óta alig változott.

Tehát nem volt, nem is lehetett rendszerváltozás. Az egész csak arra jó, hogy a nép megutálja azokat, akikhez ez a gyors romlás kötődik. Mert a sajtó jóvoltából, amely a paktum következtében az SZDSZ és az MSZP kezén maradt, a nép a romlást a nemzeti kormányhoz köti. Ezt nem volt nehéz megállapítani. Amit e sorok írója 1992 augusztusában mondott, annak a lényege ez volt:

 Legyen magyar utókor

Most rosszabb a helyzet, mert a termelés végzetesen kicsire zsugorodott és a lélekrombolás is kiteljesedett. És elment az az ember, aki mindezt nemcsak hogy világosan látta, hanem aki ezen tragikus feltételekkel is vállalta a kormányzást, és nemcsak hogy még halvány kísérletet sem tett a kiugrásra vagy a változtatásra, hanem mindezt elhallgatta a nép előtt, sőt azok ellen fordult, akik ezt számon kérték.

S most itt van a színen Kis János – and Company –, aki látja és tudja, hogy most adva van egy pillanat a gyökeres változtatásokra; aki tudja, a választásokat a nemzeti oldal, függetlenül attól, hogy hány részre van tagolódva, csak akkor nyerheti meg, ha központi ereje, amelyik kormányon van, a saját maga gyökeres fordulatával megszerzi az egész oldal hitelét. Mit tesz tehát? Két dolgot: fenyeget és cukrot kínál. Azt, akinek van lehetősége, hatalma cselekedni, megfenyegeti, azoknak pedig, akik támogathatnák ebben a cselekvésben, cukrot kínál.

Mind a fenyegetések elől való meghátrálás, mind a repaktum elfogadása bűn, amelyet az utókor még súlyosabban fog minősíteni. Ez az írás természetesen nem vitacikk, hanem azért született, amiért a Magyar Út és a MIÉP is, amelyeknek a nevében íródott: azért, hogy legyen magyar utókor.