|
 2014.12.12.
Az árral szemben – püspöki körlevél
a külföldön élő magyarokhoz
Cserháti
Ferenc, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia külföldi magyar
lelkipásztori szolgálatért felelős püspöke idén
kilencedik alkalommal írt körlevelet a külföldön élő
magyar, illetve magyarul beszélő katolikus hívekhez és lelkipásztorokhoz
karácsony ünnepére készülve. A körlevet teljes terjedelmében
közöljük.
Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!
Különös
tisztelet, hála, megbecsülés illeti azokat az idegenbe kényszerült
honfitársakat és udódaikat, akik új környezetükben is megtalálták
annak módját, hogy tanúságot tegyenek keresztény hitünkről,
édes anyanyelvünk, kultúránk szeretetéről. Elismerés illeti
azokat a magyarokat, akik az egzisztenciális küzdelmek, új szokások
és eszmeáramlatok özönében is szilárdan őrizték, ápolták
őseink nyelvét, kulturális örökségét; ragaszkodtak keresztény
hitünkhöz, Szent István király népéhez és szellemi örökségéhez:
világszerte magyar egyházközségeket, egyesületeket alapítottak,
iskolákat és templomokat építettek.
Elkötelezett helytállásuk a mai megváltozott körülmények
között is követésre serkent. Arra ösztönöz, hogy mi is végezzük
el a ránk eső feladatokat azokon a külföldi tájakon, ahol ők
már előttünk jártak, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy az
emigráció önemésztő természetének megfelelően, a 20. századi
emigráns generáció sem kerülheti el a Rákóczi- és
Kossuth-emigráció sorsát. Az elődök példája helytállásra
serkent, még akkor is, ha napjainkban fájdalommal tapasztaljuk,
hogy verejtékes munkával felépített templomaink, iskoláink
sokfelé elnéptelenedtek és bezártak, egyesületeink kiöregedtek,
felszívódtak, vagy éppen életben maradásukért küzdenek, és
azt is jól sejtjük, hogy ezt a folyamatot még az a Nyugat felé
irányuló, újkori kárpát-medencei kivándorlás sem lesz képes
megállítani, amely ugyancsak megtépázta magyar falvaink és városaink
lakosságának létszámát. Ez az új vándorlás még hoz némi
felfrissülést a külföldi magyar közösségek élet-halál küzdelmében,
de már túl összetett, mozgékony, képlékeny és pragmatikus
ahhoz, hogy biztosítsa korábban létrehozott közösségeink,
testületeink fennmaradását és jövőjét. Ugyanakkor azt is látjuk,
hogy az egyházi, állami és civil szervezetek összefogásával
és támogatásával néhány külföldi magyar oázis talán még
hosszú távon is megmarad a magyar öntudat és kultúra táplálójának,
de az már alig várható, hogy ezek az oázisok lefedjék az egész
világot és kielégítsék az óriási szétszórtságban élő külföldi
magyarok minden lelkipásztori és kulturális igényét.
Külföldi lelkipásztori útjaim során mégis örömmel
tapasztaltam, hogy a magyar szülők napjainkban is nagy áldozatokat
hoznak és erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy
cserkészetbe, hétvégi magyar iskolába, néptánccsoportokba járassák
és táborokba vigyék gyermekeiket. Nem egy helyen hitoktatásban
és valláserkölcsi nevelésben is részesítik őket. Jóllehet
papjaink száma egyre inkább megfogyatkozik a nyugati tájakon,
az elkötelezett hívek mégis megtalálják annak módját, hogy
gyermekeinket hitoktatásban és valláserkölcsi nevelésben részesítsék.
Tekintettel a nyugati világ gyakorlati materializmusba süllyedt,
szabados, keresztény ideálok számára nem éppen kedvező
eszmei áramlataira és sokszínű társadalmára, ki ne tudná,
hogy ez a hitoktatás és vallásos nevelés mennyi ellenállásba
ütközik és milyen súlyos döntéseket és áldozatokat kíván
a keresztény szülőktől? Ők mégis vállalják ezt az áldozatot
és felveszik a küzdelmet környezetük sodró eszmei áramlatával
szemben, mert biztosítani akarják gyermekeik számára a Legfőbb
Jót, a teljes életet, az Élet Kenyerét, mindazt, amivel az
Isten megajándékozott minket Jézus Krisztusban (1Kor 2, 12).
Helytállásukkal tanúsítják, hogy napjaink külföldi magyar
diaszpórájában is eleget tehetünk hazafias és keresztény
szellemből fakadó kötelességeinknek, ha van bennünk elég öntudat,
elszántság és akarat. Megmaradni jó magyarnak és jó kereszténynek
sohasem volt könnyű feladat, sem idehaza, sem külföldön. A szépért,
a jóért, az igazságért mindig keményen meg kell küzdeni, a
sikereket sem adják ingyen, s az Isten országát is csak erőfeszítések
árán lehet megszerezni (Mt 11, 12). Az öntudatos keresztény
helytállása a világban sokban hasonlít a pisztráng küzdelmeihez
a sebes hegyi patakban: a pisztráng mindig az árral szemben úszik,
és az ellenkultúra szimbóluma. A vízben él, de sosem adja
fel, állandóan ellenáll és keményen küzd felfelé, a forrás
tiszta vizéhez. A sodró víz sem zavarja; sőt felhasználja
azt, hogy feljuthasson általa a hegyre, a forrás vizéhez. Számára
az akadályok az előrehaladás ugródeszkáit jelentik. – A
keresztények valóban ellenhangot énekelnek korunk sokszínű
kultúrájának kórusában: nem ülnek le komótosan az ingoványos
parton, és nem sodródnak tétován az árral. Tevékenyen küzdenek
a világ színterén, a politikában, a zenében, a nemiség terén,
a családban; foglalkoznak a tudományokkal, a technikával, de
ugyanakkor hisznek a jövőben, a haladásban, a megújulás sikerében
és nagy erőkkel, töretlen elszántsággal úsznak az árral
szemben, a legfőbb célok felé (vö. Godfried Danneels: A
fiatalok evangelizálása. Útirányok), mert felismerték, „mi
az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes"
(Róm 12, 2).
A gyermekek hitoktatásáról és valláserkölcsi neveléséről
éppúgy nem feledkezhetünk meg, mint a magyar írás-olvasás,
irodalom, földrajz és történelem, vagy éppen a cserkésztörvények,
a népdalok és a néptáncok áldozatok árán is vállalt tanításáról,
mert a krisztusi hit a legfőbb és legfontosabb kincsünk, amit
gyermekeinknek adhatunk, hiszen ,,a vallásos dimenzió elválaszthatatlan
a kultúrától, az emberi személy globális képzésére irányul,
és lehetővé teszi a tudás átalakítását életbölcsességgé"
(XVI. Benedek, 2009. április 25-én, találkozó az olasz
katolikus hitoktatókkal). Tisztelettel és szeretettel kérem külföldi
magyar testvéreimet, hogy ahol csak lehetséges, szervezzük meg
az egyházközségi hitoktatást, még ha jól tudom, hogy a külföldi
magyar diaszpórában gyakran adódnak olyan helyzetek, ahol ez
nem megvalósítható. A hit továbbadásáról és gyermekeink
erkölcsi nevelésről azonban még ebben az esetben sem
mondhatunk le. Ilyenkor még inkább, mint egyébként áll: „a
legfontosabb a családban folytatott nevelés" (vö. II. János
Pál, CT, 68).
Ezért most emlékeztetni szeretnék arra, hogy a külföldi
magyarok etnikai, kulturális, nyelvi és vallási azonosságának
védelme, ápolása és átörökítése, nemcsak az egyház, néhány
elkötelezett civil szervezet, egyesület, kulturális követ,
hivatásos nevelő vagy lelkipásztor feladata, hanem az egyének,
a szülők, a családok személyes hivatása is, és ez a hazai tájakon
éppúgy érvényes, mint külföldön. Most elsősorban mégis a
külföldön élő magyar katolikusok egyéni felelősségére
gondolok, főleg azokra, akik a messzi távolban, az idegenben is
nagy tisztelettel és megbecsüléssel gondolnak szülőföldjükre,
szüleikre és nagyszüleikre, a tőlük kapott szép élményekre,
erkölcsi és vallási nevelésre, arra a szent családi örökségre,
amelynek védelmére, gyarapítására a legtöbben személyes ígéretet
is tettünk, amikor a keresztség szentségében ünnepélyesen is
kijelentettük: úgy neveljük gyermekünket, hogy Istent
megismerje, megszeresse és tanítása szerint éljen. A legtöbben
talán még emlékezünk a keresztelő kérdésére: „Kedves szülők!
Nektek, akik gyermeketek számára a keresztséget kéritek, kötelességetek
lesz őt úgy nevelni, hogy hitünk szerint éljen. Tartsa meg
Isten parancsait: úgy szeresse Istent és embertársait, ahogy
Krisztus Urunk tanította. Vállaljátok-e ezt a kötelességet?"
– Hogyne! Szívesen! Igen-igen, vállaljuk, jött a spontán válasz!
Legalábbis én még sohasem hallottam, hogy valaki nemmel válaszolt
volna a feltett kérdésre – persze ebben az esetben a keresztelésnek
is hamarosan vége szakadt volna –, de azt már nagyon sokszor
tapasztaltam, hogy a szülők, lelkes ígéreteik ellenére,
elhanyagolták gyermekeik vallásos nevelését: a hitoktatást,
az elsőáldozási, a bérmálási előkészítőt, a szentmiséket,
a családi imát, a vallásos nevelést, mert ezeknél minden más
fontosabb volt számunkra.
Mivel a szülők életet adtak gyermekeiknek, terheli őket
a nevelés súlyos kötelessége, és ezért ők az első és
legfontosabb nevelők. Ők az Isten hírnökei, akik arra vállalkoztak,
hogy az Isten és az emberek iránti szeretet és jóság olyan légkörét
teremtik meg a családban, amely kedvez a gyermekek teljes, személyes
és közösségi nevelésének. A keresztény szülőknek elsősorban
nem magyarázniuk kell Istent, hanem életük példájával kell
tanúsítaniuk Őt, megmutatva, hogy már rátaláltak és szerető,
bensőséges viszonyt alakítottak ki Vele. Ezzel feltárják a
hitélet kapuját; a gyermek a családban tanulja meg az első imákat,
a közösségi imát a szülőkkel; itt tanul meg ünnepelni:
megtanulja megünnepelni a karácsonyt, a húsvétot, Szent István
király ünnepét, stb. A szülők itt elsősorban nem tanítják,
hanem megszerettetik Istent, például a közös ima, éneklés,
adventi koszorú-, betlehemkészítés és egyebek által.
Egyetlen család asztaláról sem hiányozhat a Biblia, amely nem
csak a könyvek könyve, hanem elsősorban az Isten szava, egy
olyan isteni remekmű, amelyet gyakran lapozgatni, olvasgatni is
kell – örömmel, hittel és szeretettel.
A család az első
iskolája a közösségi erényeknek is, amelyekre minden közösségnek
szüksége van. Gyermekeink a megbízható, tartós és kitartó
szeretetre épülő családokban szocializálódnak; a családban
tanulják meg az emberi viselkedési formákat, az alkalmazkodás
készségét; itt tanulnak meg közösségben élni; a családban
tanulják meg a kölcsönös segítségnyújtást; itt ismerik meg
az emberi értékeket; gyermekeink a családban fedezik fel, élik
át és gyakorolják a hit, remény és szeretet erényeit, a
bizalom és egymásra hagyatkozás gyönyörű érzéseit; itt sajátítják
el és gyakorolják a társadalmi együttélés alapelveit is. „Érezzék
át tehát a szülők, hogy a valóban keresztény család milyen
döntő szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében"
(VI. Pál, GE 3).
A világiakra bízott
evangelizáció mindenekelőtt a mindenkori környezetben történik.
Joggal mondjuk, hogy a szülők gyermekeik első hitoktatói, a
munkások a munkások első apostolai, a fiatalok is sokszor
jobban hozzáférnek barátaikhoz, mint a felnőttek.
A keresztény hit
magyar kultúránk éltető, szerves és kitörölhetetlen része,
amelynek megismerése nemcsak tudást, egyenes tartást, jellemet,
hazaszeretetet formál, hanem hozzásegíti gyermekeinket ahhoz
is, hogy növekedjenek „korban, bölcsességben és kedvességben
Isten és az emberek előtt", felnőve pedig megállják helyüket
a mindennapi élet küzdelmeiben.
Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar
testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös
krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok mindenkinek jó
felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi
ünnepeket és boldog új évet.
Mindezek után
pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István
király és az összes magyar szentek közbenjárására, áldjon
meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Dr. Cserháti
Ferenc címzetes centuriai püspök, a külföldi magyarok lelkipásztori
ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök
|
