vissza a főoldalra

 

 

 2014.12.12. 

Csorja Gergely: Soha nem látott változások

Hatalmas változások előtt állunk. A változás mértéke csak a XIX. századi nagy nemzeti öntudatra ébredéshez és a polgári demokrácia győzelméhez hasonlítható. A változás alapját a XIX. századira emlékeztető, de lényegüket tekintve mégis más folyamatok adják.

A hasonlóság a technológia fejlődésén alapul. A XIX. századi társadalmi, politikai változások alapját az iparosodás adta, az iparosodás fejlődését pedig a társadalmi változások katalizálták. Az egymást erősítő folyamatok eredményeként a népesség soha nem látott mértékben nőtt, mely tovább gyorsította a láncreakciót. Az irtózatos sebességű változásokat az ember tudatalattijába 10 ezer éve beégett közösségi viselkedési sémák nem tudták feldolgozni. Ennek köszönhetően két világégés és 50 év kétpólusú birodalmi dominancia kellett, mire a világ többé-kevésbé visszatalált XIX. századi állapotába és újra a polgári demokrácia irányába mozdult. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy meglepő módón az atombomba, a mindent elpusztítani képes csodafegyver fenyegetése tudta felülírni a hódítás mámorát.

A hidegháború patthelyzete alatt a technológia szétterjedt és a tömegtársadalmak széles rétegei jutottak a távolságot könnyedén legyőző eszközökhöz. Az autó, a repülés, a számítógép, az internet, a műholdas adatátvitel radikálisán új környezetet teremtett az ember számára. A radikálisan új környezethez az ember által kialakított szervezeti rendszerek azonban nem alkalmazkodtak.

A történelem korábbi időszakaiban ilyen mélységű átalakulás néhány ezer, majd néhány száz év alatt ment végbe. Most lényegében egy század alatt bekövetkezett. Az ember, ahogy arra Konrad Lorenz, a XX. század egyik legérzékenyebb gondolkodója helyesen rámutatott még a korábbi, a néhány ezer év alatt bekövetkezett változásokhoz sem tudott teljes mértékben alkalmazkodni. Testünk és tudatunk nem tudott teljesen átalakulni, így képességeink jelentős része még ma is a természeti környezethez van optimalizálva.

Amikor vészhelyzetbe, izgalmi állapotba kerülünk, vagy csak félünk, akkor testünkben szétárad az adrenalin nevezetű hormon. Az adrenalin hatására izmaink finom remegésbe kezdenek, kialakul a csőlátásnak nevezett jelenség, tudatunk csak a veszély forrására képes koncentrálni, ennek megfelelően beszűkül és a környezetből csak a veszélyhez kapcsolódó ingereket, vagy a veszély elhárításához szükséges információkat képes befogadni (lásd Canon-féle vészreakció).

Amikor vaddisznó rohan felénk az erdőben, akkor testünk és elménk fent leírt folyamatai hasznosak. A remegő izmok soha nem látott, kirobbanó teljesítményt nyújtanak, tudatunk villámgyorsan reagál és megdöbbentő sebességgel rohanunk a következő fáig, amire megmagyarázhatatlan ügyességgel mászunk fel.

Ugyanez a folyamat az érettségi vizsgán egyáltalán nem hasznos, sőt. Az sem jut eszünkbe, amit tudunk, remegünk, enyhe hányinger alakul ki, és legszívesebben kimenekülnénk az épületből. Természetesen gyakorlással, mondjuk éppen, a vizsgahelyzetek sokaságával megtaníthatjuk agyunknak, hogy ez mégsem ugyanaz a vészhelyzet és egy idő után legyőzzük sok millió éve csiszolódó menekülési programunkat. Ráadásul ember és ember között is jelentős különbségek vannak. Van, akire jobban, van, akire kevésbé hat egy-egy vészhelyzet.

Mégis ezek az ősi ösztönös folyamatok, melyek közül jó néhányról tudomásunk sincs, nem alkalmazkodhattak mostani környezettünkhöz, és ez a tény jelentős problématömegért felelős. Lelki zavarok, neurózisok, beilleszkedési képtelenségek, agresszió, érthetetlen pusztítási vágy, pótcselekvések, mániák sokasága uralja el az embert.

Mivel evolúciós átalakulásunkat egyelőre nem tudjuk felgyorsítani, így szervezeti rendszereinkkel próbálunk alkalmazkodni a megváltozott környezethez. Átalakítjuk intézményeinket, társadalmainkat, civilizációnkat, az egész emberiséget. Néha békésen, tudományosnak tűnő elméletekkel, kutatással, iskolákkal, lelki gyakorlatokkal és diskurzussal, néha pusztítással, háborúval, társadalmi csoportok kiirtásával, elnyomásával, kizsákmányolásával, diktatúrával és gyűlölettel.

A XIX. század egyik nagy ideája, megoldásnak tűnő elmélete, az antik kultúrában gyökerező demokrácia bevezetése jelentős vargabetűk után tulajdonképpen megtörtént. Legalábbis a nyugati civilizációban biztosan. Az addigra kiteljesedő és azóta elsöprő győzelmet arató kapitalista társadalmaknak ez a rendszer, tehát a képviseleti demokrácia rendszere, ideális társadalmi normarendszert jelentett, a kiteljesedő ipari fejlődés pedig a tőke uralma és a demokratikus garanciák nélkül ki sem alakulhatott volna.

Csakhogy a cikk elején említett radikálisan új környezet, mely tulajdonképpen a második világháborútól napjainkig alakult ki – és még ma is változik – nem elégszik meg ennyivel. Az új környezet a kialakult demokrácia gyengeségeit felszínre hozta.

A demokrácia annak ellenére, hogy a Nyugat meghatározó államszervezeti rendszerévé vált, valójában kiüresedett. Kiderült, hogy demokratikusnak nevezett rendszereken belül tulajdonképpen bármilyen hatalmi sémát ki lehet építeni. Ennek megfelelően ma már nem az az érvényes kérdés, hogy alkotmányjogi értelemben milyen államberendezkedést építünk ki, hanem hogy kinél van a tényleges hatalom. Kiderült, hogy a képviseleti demokrácia alkalmas a legszűkebb csoportérdekeket kiszolgálni, így ki lehet alakítani benne diktatúrát, kiszolgálhatja az imperializmust, sőt egyfajta feudalizmus is kialakítható formailag demokratikus keretek között.

Ezek a gyengeségek, továbbá az intézményi rendszer, a társadalomtudományok és úgy általában a társadalmi szervezetek kudarca, hogy a radikális környezetváltozásnak megfelelően maguk is változzanak, a kétezres évek második évtizedére eljutott a kritikus szintre.

 A tőkés gazdaság problémája

Clayton Christensen a Harvard Business School professzora ma az egyik legbefolyásosabb gazdasági gondolkodó. Christensen elmélete nem mond mást, mint hogy a gazdaságvezetés eddig ismert módszerei, melyeket nem mellesleg az egyetemeken tanítanak, hibásak. Pontosabban nem alkalmazhatóak a mostani gazdasági környezetben. Mivel a világgazdaságban a tőke gyakorlatilag nulla százalékot kamatozik, így az eddig ismert megtérülési mutatók, a tőkebefektetés eddigi céljai értelmezhetetlenek. Teljesen mindegy, hogy nulla százalékos kamat mellett 1 évig áll a pénzünk egy befektetésben vagy 15 évig. Christensen forradalmi megállapításai összességében nem jelentenek mást, mint hogy azok a vállalatok, gazdaságok vagy országok lesznek sikeresek, melyek az eddig erőltetett közgazdasági dogma használata helyett képesek alkalmazkodni és kidolgozni új elméleteket. A nemrég Magyarországon járt professzorra érdemes figyelni. A davosi világgazdasági fórumon tartott előadásában felhívta a figyelmet a probléma egyik legfontosabb részére. Miközben tengernyi elérhető tőke van a világgazdaságban, a vállalkozások, különösen az innovatív vállalkozások hatalmas tőkehiánnyal küzdenek. A befektetők nem találnak megfelelő befektetéseket, a befektetőket kereső vállalkozások pedig nem találnak tőkeerős partnereket. Ezért – Christensen szerint – a közgazdaságtani oktatás a felelős.

Christensen jelentős kutatásokat végzett az innováció területén és ott is zavarba ejtő eredményre jutott. Innovációs elmélete az innováció három típusát különbözteti meg.

Diszruptív (bomlasztó) innovációnak nevezi, amikor a kevés ember számára elérhető bonyolult technológiát egyszerűsítünk és tesszük elérhetővé a széles tömegek számára. Példának hozza fel a Ford T-modellt, mely milliók számára tette elérhetővé az autózást, vagy a személyi számítógépet. Ez a fajta innováció munkahelyeket teremet és jelentősen segíti a jól működő gazdaságot.

A második típusú innováció a fenntartó innováció, amikor egy létező terméket valami jobbal helyettesítünk. Mondjuk, egy autómárka hibrid autót kezd gyártani. Ez ugyan fontos fejlesztés lehet, de minden alkalommal, amikor az új, jobb hibrid autót eladja, akkor a régebbi, nem hibrid típusból nem ad el. Azaz nem növeli az eladott autók számát, csak egy jobbal fenntartja helyét a piacon.

A harmadik a hatékonyságot növelő fejlesztés. Ezek csökkentik az iparágban foglalkoztatottak számát, és tőkét szabadítanak fel.

Christensen szerint az elmúlt évtizedekben Amerikában az utóbbi két típusú fejlesztéseket erőltették, miközben a diszruptív innováció jelentős része a távol-keletre került. Szerinte erről is a közgazdaságtani elméleteket gyártók – különös tekintettel Friedmanra és a neoliberálisnak is nevezett chicagói iskolára – tehetnek. Az egyetemeken és gazdasági kurzusokon ugyanis Friedman óta mást sem tanítanak, mint hogy a cégek és a menedzsment egyetlen feladata a profit maximalizálása. Márpedig a profitot vagy a tőkés szempontjából a megtérülést úgy lehet maximalizálni, ha csökkentjük a kiadásokat és/vagy növeljük a bevételeket. A kiadás csökkentése éppen az alacsony profitot termelő tevékenységek kiszervezésével érhető el a legkönnyebben, de éppen ezek hozzák a diszruptív fejlesztéseket.

Ilyen új diszruptív fejlesztések az online kurzusok. Az Egyesült Államokban már több egyetemen érhetők el az online kurzusok, sőt van olyan oktatási intézmény, mely kimondottan erre szakosodik. A hallgató otthon a számítógépén hallgatja az előadásokat, tanul, gyakorol, és ott is vizsgázik. Christensen szerint az online kurzusok tönkreteszik a hagyományos egyetemeket, melyek jelentős része tíz éven belül csődbe megy. Hála Istenek, teszi hozzá a professzor, aki a világ egyik leghíresebb egyetemén tanít.

Az eddig áttekintett területeken a jelentős változást lényegében a globalizmusnak nevezett jelenséget erősítő tényezők határozzák meg. A globalizmust az internet terjedése, a repülés széles tömegek számára elérhetővé válása, vagy éppen az online tanulási lehetőségek erőstik. Ugyanakkor egy másik, éppen ellentétes folyamatot is katalizálnak.

A globalizmus hatására a világ népei politikai öntudatra ébredtek. Az egydimenziós, csak fogyasztóként működő ember mellett éppen azokon a területeken, ahol a fogyasztás kielégítése nem valósítható meg teljes mértékben, óriási tömegek kezdtek politizálni. A jól szervezett diktatúrák szétverésével új és a már korábban is önállóságra talált népek sokasága jelent meg igényeivel. Ezek a csoportok egyelőre még semmiféle valós érdekérvényesítésre sem képesek, de a folyamat iránya jól látható.

A világ nagy államain belül a jelentős migráció hatására a kis és közepes méretű népek politikai igényei megjelennek. Az Egyesült Államokon belül már nemcsak a fekete, vagy ahogy ott mondani illik az afro-amerikai lakosság, de egyre nagyobb területeken a latin, többnyire spanyol ajkú csoportok is meghatározóak lettek.

Az Egyesült Államok tiszavirág életű hegemóniája után a világ népei szervezettség, vezető állam vagy államok, azaz viszonyulási pont nélkül maradtak. Még csak általánosan elfogadott ernyőszervezetek sem léteznek. Ilyen körülmények között a kulturális antropológia által leírt sajátos kohéziós erő tarthatja össze a világot.

Ez az erő, vagy inkább folyamat az állam nélküli társadalmakra jellemző. A lényege az alábbiakban foglalható össze. Az egyének, családok és kis közösségek állandó konfliktusban állnak egymással. Ez érdekeik érvényesítésének módja. Azonban ha a kisebb közösséget, mondjuk a falvat, egy másik falu fenyegeti, akkor a falvat alkotó családok közötti konfliktust felülírja a másik faluval szembeni fellépés igénye. Ha a népet alkotó falvakat egy másik nép támadja meg, akkor a falvak, azaz a nép között fennálló konfliktusokat felülírja a másik néppel szembeni összefogás szüksége.

Az arab tavasz után széthulló államok romjain ez a folyamat már megindult. Eleddig ellenséges csoportok fogtak össze Amerika és úgy általában a Nyugat ellen, más, eddig a Nyugatot gyűlölő csoportok pedig az Iszlám Állam ellen alkottak koalíciót. A kurdok, akik a törököket ősellenségnek tartják, most a török szövetségi rendszertől várnak és kapnak támogatást. Irán támogatja az Amerika-barát bagdadi kormány háborúját, megint csak az Iszlám Állam ellen. Miközben Oroszország és Amerika között egyre ellenségesebb a hangulat, csecsen harcosok az Iszlám Állam oldalán harcolnak az Asszad-kormány és egyben Amerika ellen. Pedig a csecsenek elsőszámú ellensége az orosz hatalom.

De hasonló kohéziós rendszerek alakulnak ki Dél-Amerikában, Afrikában és Dél-Ázsiában is. Sőt az európai politikában is érezhető hasonló hatás.

A környezet radikális átalakulásának még csak az első szakaszában járunk. A gazdasági átalakulást követő politikai változások, az esetleges és valós háborúk minden határt, minden szövetségi rendszert, minden élettényt megváltoztathatnak. Ebben a világban csak az erős és gyorsan alkalmazkodni képes népek és államok maradhatnak fenn.

Magyarország politikai vezetése érzi a változást. A világ kormányai közül az Orbán-kormány az elsők között, sőt talán elsőként reagált az új helyzetre. A felismerés fontos, de nem elégséges a túléléshez. Ahhoz Magyarország katonai és gazdasági ereje, valamint a társadalmi egység soha nem látott mértékű fejlődésen kell átessen. Az elkövetkező három év történelmi – és tegyük hozzá, szinte megvalósíthatatlan – feladata éppen ez.