vissza a főoldalra

 2014.12.29. 

In memoriam Csurka István

A fordulat éve és évei

Az 1947 közepétől 1948 késő nyaráig terjedő időszakot nevezte Rákosi Mátyás a fordulat évének, mikorra minden nemzeti demokratikus és keresztény erőt kitaszítottak a politikai és közéletből, amikor egyesült a két „munkáspárt”, azaz a szociáldemokraták és a kommunisták – ugyan melyik volt munkás? –, s ez utóbbiak teljes hatalomra tettek szert. A szalámiszeletelő a rúd végére ért, a csonkot a madzaggal Rákosi odavetette a kutyáknak. Ez volt a fordulat, persze dialektikusan előadva.

Rákosi a magyar nép bölcs vezére lett, Sztalin legjobb magyar tanítványa.

 Nyomor azonban 1948-ban még nem volt.

 Az előző években a magyar nép példátlan erőfeszítéssel építette újjá az országot, fizette a jóvátételt és kezdte el a mindenkor szükséges felhalmozást is. Igaz, már a harácsgépezetet is üzembe helyezték, államosítások formájában és a vagyonosokra és a valamihez értőkre egyre nagyobb nyomás nehezedett. Az értelmiség egy része már korábban elhagyta az országot, látva az előrenyomuló parancsuralmat, a többség azonban még vakon bízott, remélte, hogy ő, a kisember, aki megmenekült a háborúból, nem követett el semmit, most is megússza.

Rákosiék erre a két év alatt összegürcölt vagyonra, a tartalékokra vetették rá magukat. Sztalin parancsára fegyverkezni kezdtek, pontosabban a fegyverkezés alapjául szolgáló nehézipar felfejlesztésébe. Az elmaradt mezőgazdasági országból – ezek is Rákosi szavai – a vas és acél országát ígérték megteremteni.

Ez a trianoni Magyarországon eleve képtelenség volt, csak rablógazdálkodással lehetett elképzelni. Elkezdődött a mezőgazdaság kizsákmányolása, a beszolgáltatás iszonyatos megszigorítása és a rabmunka. Emberek tízezreit csak azért börtönözték be, hogy dolgoztathassák őket. Sztalin is ezt csinálta, akkor már több évtizede.

Nem szabad mindenképpen párhuzamot vonalzózni 1948 és 1994 között. Önként kínálkozik azonban néhány hasonlóság. 1948-at megelőzően a kommunisták egy koalíciós kormány keretében, a korlátozott parlamenti demokrácia színpadán, kisebbségben készítették elő a teljes hatalomátvételt. 1994 előtt is ez történt. Eszközeik akkor nagyon durvák voltak. Száműzetés Szibériába, gyilkosságok, halálos ítéletek, államosítás, mely vagyonelkobzás volt, félelem és rettegés, valamint gátlástalan hazudozás és a hazugságaik igazságként való elfogadtatása. Cenzúra. A jogfolytonosság megtagadása, hátat fordítás az egész történelemnek. Közben a szovjetunióból és Sztalinból a legyőzőből, akinek jóvátételt kellett fizetnünk, legfőbb jótevőnk lett. Az ország függetlenségének még a látszata is eltűnt.

A rá következő évben aztán teljes valóságában kibontakozott a terror. A saját soraikban is mészárlást rendeztek.

A magyarországi történéseket természetesen akkor sem lehetett önállóként felfogni. A kommunista diktatúra kialakulását a második világháború végeredménye, az országnak a szovjet fennhatóság alá kerülése és a régi Magyarország összeomlása tette lehetővé. Minden, ami történt, rendelve volt. A külön útnak, a saját akarat érvényesítésének még csak a halvány reménye sem csillant fel. Azok, akik uralomra kerültek, nemcsak feltétlen hűséget fogadtak egy idegen hatalomnak, hanem feltétel nélkül vállalták a magyar nép elnyomását.

 Tönkretételét. Helytartói hatalmuk azon alapult, annak fejében élvezték az idegen hatalom oltalmát, hogy a magyar népet, ha kell, elpusztítják. Nem véletlen, hogy a legnagyobb hatalmú vezetők azokból kerültek ki, akiket az előző korszakban üldöztek.

1994-ben a fordulat a májusi választásokon következett be, azonban a választási eredményhez vezető folyamatok már jóval korábban elkezdődtek.

Rákosiék éppenhogy megszüntették a szabad választások intézményét, a ’90-es rendszerváltozás pedig visszaállította. Valójában mégis nagyon hasonló folyamat zajlott le, mert a fordulat jellegét, mélységét, történelmi irányát sokkal inkább az előkészítő időszak eseményei, beavatkozásai határozzák meg, s nem maga a választási eredmény, vagy hogy eltörlik magát a választást. Mire akármelyik bekövetkezik, már szinte minden el van rendezve.

A szabad választás, ha elfogadjuk annak, ami, és csak belőle vezetjük le a változásokat, önmagában is téves ítélet. Ha alaposan megvizsgáljuk a magyarországi szabad választás összes körülményét, az előkészületeit, a módszert, amellyel egy bizonyos irányba terelték a társadalmat, akkor a szabad választás mint a változás előfeltétele, nem marad kizárólagos.

A rendszer demokratikus voltát mindig a győztesek vezetik le a szabad választás tényéből, kétségbevonhatatlan tisztaságából. Ez adja most minden politikai, történetfilozófiai gondolatmenet alapját, s kevesen veszik észre, hogy a választások mennyit vesztettek törvényesítő-hitelesítő erejükből a Gutenberg-galaxis korában, a korlátlanul manipulálható társadalmak korában.

Különösen a posztkommunista társadalmak választásait, választási eredményeit kell nagy kétkedéssel fogadnunk, tekintettel a megelőző 45-70 éves egyeduralmi rendszerek rombolásaira és a maguktól létrejött választhatóságok gyarlóságára és kiszolgáltatottságára.

A posztkommunista állam polgára kétségkívül szabad ember, amikor magára marad a szavazófülkében, s ha van elég lelkiereje, ismerete, felelősségérzete – akármi iránt –, képes szabadon dönteni. Ha azonban lelkierejét nem tanulta meg a köz dolgaiban felhasználni, állampolgári felelősségérzet nem hatja át, korszerű ismeretekkel nem rendelkezik, akkor bármennyire szabad is, csak azoknak a belelőtt utasításoknak engedelmeskedik, amelyekkel megérkezett a szavazófülkébe. Ezek az utasítások pedig nem egy demokratikus rendszer különböző feleinek és nem is a saját felismert érdekeinek a jelei, hanem egyszerűen zavaros dolgok, mellékes körülmények, esetlegességek.

 A posztkommunista társadalom előállít egy majdnem százszázalékosan előkészített, meggyúrt embert, belöki a szavazófülkébe, és az urnákból kiemeli a demokratikus választási eredményt. Valamely pártok többségre jutnak, de nincs mögöttük semmi.

És akkor még nem szóltunk a választható tételek, pártok, ajánlatok minőségéről, függetlenségéről. Mindössze annyi történt, hogy a nedves talajból eddig egy nagy gomba nőtt ki, most pedig sok ilyen meg olyan. De, hogy melyik a mérges, azt senki sem tudja.

A balti köztársaságokban 1990-ben, különösképpen pedig Litvániában, fényes nemzeti felívelés kezdődött, az ifjúság puszta kézzel rontott az orosz tankokra, a szabad választásokon győzelmet aratott a Saljudis, a nemzeti megújhodás népi-nemzeti tömörülése. Győztek a választásokon, de a sajtó nem került a kezükbe. Iszonyú gazdasági nehézségeik támadtak. Amerikából nacionalizmussal és antiszemitizmussal lettek megvádolva, majd szépen-lassan lelepleződtek: sok köztük az ügynök, állították azok, akik az ügynököket tartó hatalom oldalán álltak. Közben a litván kommunistákból reformer, szociáldemokrata felhangokkal szolmizáló párt lett, és a következő választást ők nyerték. Mégpedig elsöprő fölénnyel. Lehet, hogy az előzőt is megnyerhették volna? Mindegy, a hivatkozás most az, hogy az utódpárt demokratikus úton került hatalomra, szabad választások útján. Senki sem vizsgálja a Saljudis létrejöttének a körülményeit. Miért is vizsgálná? Rágalom volt-e vagy valóság a benne lévő töméntelen ügynök, és ha valóság, ki a felelős érte, vajon nem azok küldték-e bele az ügynököket, akik a második szabad választást megnyerték? De hát, miért nem vigyáztak jobban a hazafias erők?

Ugyan mit tudhatott produkálni a zenetanár kormánya minden lényeges segítség nélkül? A Nyugattól, Washingtonból csak egy emlékeztetőt kapott Vilnius, hogy a háború alatt, a német megszállás idején, vagy az éppen ideiglenesen szabad Litvániában lemészárolták a zsidókat. A litvánoknak most is viselniük kell ennek terhét, és esetleg lehetnek még antiszemiták is, és mint ilyenek, a nemzetközi közvélemény számkivetettjei. A következő, a Brazauszkasz-kormányzatot már nem érték ilyen vádak.

Baloldalinak mondta magát, jobb viszonyt alakított ki Moszkvával, és ezért Washington is elnézőbb iránta.

Mit ér tehát a tény, hogy a választás szabad volt, a polgárnak titkos fülke állott rendelkezésére, nem voltak csendőrök az odavezető utcán és kampányt is folytathatott mindkét fél? Csak éppen a körülmények az egyiket eleve porba sújtották.

Az első szabad választásokat sok helyütt a világban nemzetközi ellenőrző bizottság ellenőrizte. Magyarországon ez 1990-ben már csak formális és nem hivatalos volt, mert Magyarország már addigra bebizonyította, hogy érett a szabad választásra… Nem mintha az ellenőrzés valamit is változtatott volna a dolgokon. Mert csak a választás lebonyolítását lehet ellenőrizni, az odavezető utat nem.

 Adva van egy évtizedek óta elnyomott, gondolkodástól elszoktatott társadalom.

 A nemzedékek sorának már emléke sincs a demokráciáról, a többpártrendszerről. Megszokta, hogy ellentmondást nem tűrők vezetik. Azt is, hogy akik vezetik, semmilyen tekintetben sem különbek, de ezt nem tanácsos a szemükbe mondani. A felső rétegbe tartozáshoz illeszkedőképesség és elfogadás kell csupán. Küzdj, alakoskodj, amíg fel nem jutottál, és aztán taposhatsz, ha akarsz. Meg kell tanulni a párt ideológiáját, és végre kell hajtani, amit kívánnak, akkor békén hagynak. Aki kitalálja, amit kívánnak, az feljut.

A nyolcvanas években mindez kissé módosult, de a jellembeli értékeknek talán még kevesebb szerep jutott egy-egy életpálya felívelésében. Az ideologikus azonosulást felváltja a kasztba tartozás és az összeköttetés, és a nagyobb műveltséghez és a vezetői poszthoz is ennek révén lehet hozzájutni. Sok esetben a komoly, hivatásszerű munkavégzésnek is a legalább színlelt azonosulás a feltétele. A kutató belép a pártba.

Mindez azonban javarészt csak az értelmiségre vonatkozik, a társadalom már mereven elválasztott kasztokból áll. A munkás lemondott a kiemelkedésről, a paraszt a saját földjéről, egy cél van: jobban élni, hozzájutni a komforthoz. Egy kis házikó, egy rossz autó, és ne kelljen este számolni a söröket.

Mit is kezdjen ez az ember a szabad választással? Nem ismeri a kínálatot. Jó, menjenek ki a szovjet csapatok, de hát kit zavart olyan nagyon, hogy itt voltak… Bent éltek a laktanyákban, ha egyik-másik kimerészkedett, a benzint, a hordozható tévét olcsóbban lehetett kapni tőlük. Lopták? No és?

A szabadság mint olyan, 1989-ben már csak a társadalom egy kisebb része szemében volt feltétel nélküli érték. A nagy többség meglehetős értetlenséggel hallgatta, hogy a szabadság bajnokaként emlegetik, méghozzá mint magyart. Az egész műsor ott fenn történik, azok között mégpedig, akiket ő egyívásúaknak látott. Eddig „ezek” egészen jól megértették egymást, és most hirtelen egymásnak esnek? Pártok alakulnak? És mit fognak csinálni? „Kapnak feladatot”, mint „X” bácsi, aki mióta nyugdíjas, a népfrontnak agitál, vagy parancsolni fognak a rendőrségnek? Kitől függ ezután a munka, a beosztás, a kereset, ez a kérdés.

A köznép valamilyen látványos, félreérthetetlen változásra, egy jelre várt. Ha például érdemeiktől vagy pártállásuktól függetlenül kicserélték volna az összes tévébemondót, sokkal több ember értette volna meg, hogy megváltozott a helyzet.

De hát a tévébemondókat nem cserélték ki, és a népnek igaza lett: a helyzet nem változott meg. Mert a nép csak alapvető változásokat tud elfogadni. Ha csak az válik nehezebbé, amivel már szinte nem is kellett törődni: az eligazodás, akkor mit ér az egész? Ki hová tartozik, mit miért mondanak, mi kell a szinten maradáshoz? Mi igaz az egészből? Vajon nem ugyanaz történik-e majd most is, mint ’56-ban? Az emberek elkezdenek lelkesedni, kitárulkoznak, aztán ezt hőbörgésnek minősítik és megbüntetik a hőbörgőket.

A megszokott tájékozódási források majdnem mind bedugultak.

A munkahelyen sem volt okos senki. Azok, akik eddig véleményükkel, magatartásukkal eligazítással szolgáltak, gyors színváltozáson mentek át. Mindenki csak ümmögött-hümmögött. Néhány ember hirtelen nagyszájú lett. Egyesekről kiderült, mennyi baj érte őket. Börtönben ültek, vagy „őseik” lettek hirtelenjében. A zsidókkal is baj lehet, mert vannak – állítólag –, akik ellenük készülnek. Kik a zsidók? Hol voltak eddig?

A korszak közhangulatát ez a szó fejezte ki leginkább: állítólag. Minden „állítólag”történt. Valahol. A társadalom többségének a változásos korszak legelején tudtára adták, hogy nincs beleszólása a dolgok menetébe, nem számítanak, legfeljebb csak a szavazatára, és mindent el fognak intézni helyette.

Ez a helyzet sem volt új, sőt pontosan a megszokott. Eddig is fent dőlt el minden, s alkalmazkodni kellett. Beilleszkedni. Most tehát az az ember, aki már megtanulta az alkalmazkodást, elhatározta, hogy ismét alkalmazkodni fog, ha már tudja, mihez kell. Nem érezte hivatottnak magát arra, hogy saját erejéből olyan rendet, rendszert teremtsen, amelyben őhozzá kell alkalmazkodni. Szerény volt és tárgyilagos. Jól mérte föl a helyzetét: nincs abban a helyzetben, hogy megszabja az irányt. Nincsenek eszközei. Nincs tudása. Nincs semmi szervezettsége. Szűkösek a kapcsolatai. Nem látja az összefüggéseket. Csak „állítólag” gondolja azt, amit gondol.

A magyar társadalom túlnyomó részének fogalma sem volt arról, hogy mit lehet előidézni, megváltoztatni a választással. Az emberek kezében volt egy szerszám, amivel tettek egy tétova mozdulatot, és aztán csak nézték, mi történik a nyomában. Egy kisebb rész már nem is akart semmilyen változást, mert anynyira mélyre süllyedt. Szétesett családja, régen felcserélte tanult foglalkozását, kényszerpályás élete politikailag megváltoztathatatlan volt.

Pontos képe a társadalomról egyik politikai csoportnak sem volt. A még fennálló hatalom mindent tudhatott volna, de az alapjában sztalinista rendszer az öncsalásra is épült. Mégis, a párthatalom minőségileg teljesebb tájékozódással bírt. Tudta, hová nem szabad fordulni, mely rétegeket kell hallgatásra bírni, melyeket távol tartani, kiket kell elszigetelni. Az új erők, mozgalmak, pártok ki voltak rekesztve a lényeges tények ismeretéből. Saját, sokszor érzéki, művészi észleleteikre, tapasztalataikra támaszkodtak. Kétségtelen sikereik és egy bizonyos öngerjesztés hajtotta őket. Nem merték bevallani még maguknak sem, hogy jóformán egyáltalán nem jutottak el ahhoz a hatalmas tömeghez, amely hallgatva, félrehúzódva nézi a fejleményeket. A fennálló, a szovjet támaszték nélkül maradt hatalom előtt tehát világossá vált a saját fennmaradásához szükséges haditerv: minél inkább elszigetelni ettől a néptömegtől minden politikai erőt. Jómagát is beleértve.

Azt világosan láthatták, hogy ha nem alakul ki forradalmi helyzet, ha a népet nem vonják bele a változás kiharcolásába, akkor bármilyen választási eredmény születik, fennmaradnak, megtarthatják a hatalomnak akkora részét, amekkora kell, mert az értelmiségi csoportokkal meg tudnak egyezni, azoknak nagy részét fogják és tartják. Le van kötelezve, sebezhető és megfizethető.

Nyolcvannyolc nyarától nyolcvankilenc szeptemberéig tartott a hatalom számára legveszélyesebb időszak. A szovjet térvesztés és alárendeltség nemzetközi szinten és a belső megmozdulások erőteljessége, lendülete megosztotta a pártközpontot. A kemény ellenállás, a rendőri-hatósági tiltás, a visszaütés képviselői háttérbe szorultak, nekik hiányzott leginkább a szovjet biztatás.

1988. június 27-én, Szent László napján kétszázezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén. A tüntetés Erdélyért folyt, a Ceausescu-féle falurombolás ellen, de nemzeti-hazafias jellege, mozgósító ereje félreérthetetlen volt. Emelkedett hangulata, történelmi hivatkozásai félelemmel töltötték el az uralmon lévőket. Világossá vált előttük, hogy egyvalami söpörheti el őket: a nemzeti érzés feltámadása.

 Még egyszer ilyen alkalom, amikor külső történés és külső ellenség ellen lehet irányítani az indulatokat, aligha adódik. Ha a tömegmegmozdulások gyakorivá lesznek, a folyamat számukra ellenőrizhetetlenné válik. Ezért gyors egymásutánban látványos engedményeket tettek. Maga a párt, a kormány szorgalmazta leginkább a gazdaság átalakítását. A közfigyelmet a gazdasági kérdésekre irányították, elkezdődött a privatizáció, a külföldi tőke beengedése, az államhatalom leépítése és a szabadszájúság. A saját sajtójukkal kezdték lelepleztetni önmagukat. Elsősorban az ötvenhat előtti kegyetlenségekre mutattak rá. Óvatos rehabilitálás is megindult. A rádió és a televízió favoritjai a reformerek lettek, és azok az ellenzékiek, akiktől nem volt várható a Szent László-nap folytatása. A cél a nemzeti erőforrások elszigetelése és a váltás politikai és gazdasági síkra terelése. Semmiképpen se legyen szabadságharc és függetlenségi felbuzdulás, ne törjenek fel nemzeti sérelmek.

Ehhez a politikához a nagyhatalmak is segítséget nyújtottak, mert féltek, hogy a volt szovjet gyarmatok népei egymásnak ugranak. Akiktől tájékozódásukat szerezték, a mára liberálissá átbábozódott akkori exmarxisták, lukácsisták. Aczél György kegyeltjei egyöntetűen a nacionalista veszélyre hívták fel a washingtoni politika figyelmét. A már akkor hathatósan jelen levő Soros György nem támogatta az erdélyi ügyet, mert „ha a magyarok Erdélyről beszélnek, utána zsidóüldözés következik.”

Valójában az eszdéeszes elit hatalmi érdeke volt ez. A hatalmat ezek csak akkor szerezhették meg, ha a nemzeti érzület nem támad fel. Ők egyáltalán nem rendelkeztek olyan kulcsokkal, amellyel a nemzet lelkébe vezető ajtót ki lehetett volna nyitni, tehát mindenkitől el kell venni az ilyen tárgyakat. Ezért kemény támadások indultak az úgynevezett nacionalisták ellen. Sikerült a népi-nemzeti oldalt védekezésre kényszeríteni.

Így természetesen azt is elérték, hogy rejtve maradt, kik vannak uralmon valójában, milyen szociológiai vagy etnikai összetételben. Az igazi változás, amely valójában szemben állt volna az 1945 óta kialakult gyakorlattal, az lett volna, ha a magyar értelmiség hatalomból kiszorított népi gyökerű rétegei, az ötvenhatban kitaszított családok tagjai, a már csak szétszórtságban és félreállítottságban létező volt magyar középosztály megszerveződik, és végül eljut a hatalomig. Ehhez a nemzeti öntudat feltámadására lett volna szükség. Ha ebből épül fel a demokrácia, akkor azt alapvető változásnak érezhette volna a nép is. Ebben a nyolcvannyolc közepétől kilencven kora őszéig tartó szakaszban azonban finom cselekkel szembeállították a nemzetit a demokratával, és az utóbbit valami megfoghatatlan európaisághoz kötözték, elriasztva ezzel a közéleti szerepléstől a vidéki Magyarországot. Pesti ügy lett a dologból. Aki túlságosan magyar, népi, az nem eléggé demokratikus. Vagy egyáltalán nem az. Magyarnak lenni nem korszerű. A magyarság kevert nép, tehát jobb, ha nem is kísérletezik újrafogalmazódással, mert úgysem sikerülhet neki. A magyar elem nem lényeges, elmúlt felette az idő, most a „jött” értékek számítanak, azok kellenek Európának, a nagyvilágnak. (Persze, az idegen csak később lett „szép”, a választások után, előtte csak okos volt…)

Nyolcvankilencben is rendeztek egy irányjelző, mérföldkő értékű tömegmegmozdulást. Június 16-án, harminc évvel kivégzése után megtörtént nagy Imrének és társainak újratemetése. Ez úgyszintén felemelő nemzeti ünnepé magasodott, noha politikai célja egészen más volt és korántsem volt már annyira önkéntes, önszerveződő, mint az egy évvel korábbi Erdély-tüntetés.

 A temetési szertartás birtoklásáért színfalak mögötti harc kezdődött, és mind a kormány, mind a már színen lévő új politikai erők ennek az ünnepélynek a birtoklásában, az e fölötti uralmukban akarták felmutatni a jövő politikai átalakulásának irányát. Végül is a reformkommunistáknak és a később az SZDSZ-t alkotó exmarxistáknak sikerült megszerezni a főszerepeket. Itt lépett először a nagy nyilvánosság elé Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Orbán Viktor, és csak a legkeményebb beszédet mondó Rácz Sándorból, az egykori munkástanács-vezetőből nem lett vezető később az új rendben. Amíg Király Béla fent szónokolt, és a sírnál olyan véresszájú marxista-sztalinista emlékezett, mint Méray Tibor, addig lent, mintegy a tömegben elvegyülve csak főhajtással koszorúzott a miniszterelnök Németh Miklós és Pozsgay Imre, valamint az MDF vezetői. A párt és a kormány, amikor megadta az engedélyt a temetésre, a számára kevésbé veszélyeseknek tett engedményt. Azt remélhették talán, hogy a közvélemény elfogadja a fel nem akasztott és megmaradt ötvenhatos reformkommunistákat, és a velük való megegyezés után minden marad a régiben.

Ezzel a körrel a hatalom számos átfedésben volt. Az mindenesetre megnyugtató volt számára, hogy ezek a forradalomnak reformkommunista, revizionista jellegét képviselték a nemzeti szabadságharc mivoltával szemben. Igaz, ezek az emberek súlyos börtönbüntetések után voltak, de mint nacionalistáktól, különösen mint esetleges antiszemitáktól nem kellett tartani tőlük. Nyugati elfogadásuk is elintézhetőnek ígérkezett.

A Nagy Imre-temetés látszólag összekovácsolta a nemzetet, magasra emelte a forradalom értékét, valójában azonban ez volt a kiábrándulás és a szétállás kezdete is. Nagy Imrének és mártírtársainak természetesen minden kétséget kizáróan járt a megtiszteltetés és méltó eltemetés. Azáltal azonban, hogy egy aránylag szűk kör, az ’56-ban köréje csapódott, korábban véresszájú kommunistákként elhíresült kör kapta meg a rendezést és a főszerepeket, nemcsak ’56 kisajátítási kísérlete játszódott le, hanem a folyamatot is ellökte egy olyan irányba, amihez a népnek már egyáltalán nem volt foga.

Nagyon ügyes csel volt ez: egy óriási engedménnyel mindjárt elhitelteleníteni az egész folyamatot. Sokak szemében ugyanis ezek a reformkommunisták mégiscsak az uralkodó réteghez tartoztak. Nem kellett feltétlenül elfogultnak és antiszemitának lenni ahhoz, hogy valaki rájuk legyintsen: ezek? Megint ezek?

Ráadásul ugyanez a lelki folyamat, talán undornak is lehetne nevezni, ötvenhatban is működött, és éppen ugyanilyen tartalommal. Akkor azonban közvetlenebb volt a dolog. Látták, tudták, hogy a megvetett kommunista írók szálltak szembe Rákosival. A legnagyobb szájuk a tegnapi fő hazudozóknak volt éppen Lásd Méray Tibor. A harcoló forradalmárok ezeket sohasem fogadták el, ellentéteik a közös börtönben is ki-kitörtek, és csak a forradalom napjainak hatalmas nemzeti lendülete oldotta fel, kötötte egybe a nagyon különböző tartásokat.

Most tehát, 1989-ben nem az volt a kérdés, hogy mit tartunk a mártír miniszterelnökről és a vele együtt kivégzett volt kommunista és zsidó hősökről, hanem hogy mi várható azoktól, akik a koporsók körül ágálnak, pontosabban: mi lesz abból a rendszerváltozásból, amelyik így kezdődik?

 Az ünneplés feltartóztathatatlan volt, az átszellemültség alól senki nem tudta kivonni magát, azonban a bolha el lett ültetve a fülbe. Később aztán csípett is.

Nagyon sok embernek innentől kezdve az egész dolog már nem ígért semmi jót és semmi alapvetőt. Lehet persze, hogy mindezt nem tudta megfogalmazni. (E sorok írójának temetés előtti felszólamlását, miszerint helytelen, hogy Nagy Imre sírbatételekor a volt sztalinista Méray Tibor beszéljen, óriási felhördülés fogadta. Nagy Imre lánya, Nagy Erzsébet is tiltakozott, mondván, ez családi ügy, és még a barátok, küzdőtársak is rosszallták a felvetést. Pedig az apróságnak tűnő dolog jelentősége nyilvánvaló kellett legyen mindenki előtt.)

1989. június 16-án a nemzeti gondolatot állították ki a sorból. Még nagyon finoman, szinte gyöngéden, sok szép forradalmi és antikommunista szólam kíséretében. A fordulat azonban megtörtént, ettől kezdve a szellemi égbolton nem a nemzeti sorskérdések, hanem az újbaloldal szabványai uralkodtak. A nyár folyamán még megnyert ugyan az MDF négy időközi választást, elég nagy fölénnyel, azonban már megindult a fékezése és a szétszedése. A sajtó elég sok embert beoltott azzal, hogy az SZDSZ a radikálisabb, kommunistaellenesebb.

Ebből az MDF-nek voltaképpen kára nem származott, mert a kilencvenes választásokon ezt visszakapta volt párttagok szavazataiból, ellenben az egész folyamat eltorzult. Innentől kezdve ugyanis a legnagyobbnak ígérkező, s leginkább nemzetinek mondható erő egy bizonyos józan mérséklet álorcáját öltötte fel, s ezzel mintegy kizárta a gyökeres változás lehetőségét. Az, ami sajátságosan magyar, az egyszersmind bizonytalankodó volt ettől kezdve. Szőrmentén bánni a régi rendszer uraival?

Ennek indoklását is megteremtettük. (Ezt a bűnt közösen követtük el!) Itt van még körülöttünk a béektábor, a szovjetunió, ne hősködjünk, mert lefejeznek. Észre kellett volna vennünk, hogy a dolog már eldőlt Reagan és Gorbacsov között, és az SZDSZ azért merészkedik annyira előre, mert megsúgták neki, hogy lehet. Különösen úgy, ha az engedélyezők tudják, hogy egyetlen szavát sem kell komolyan venni.

Így az a helyzet állt elő, hogy a rendszerváltozás már az első heteiben, az igények bejelentésekor lefékeződött és kicsavarodott. A népi és magyar oldal olyan mérsékletet tanúsított, amire a saját tábora sem volt igazán vevő, a hangosak pedig ekkor még a „Kádárnak mennie kell” „huj-huj-hajrájában” ölelgették még a lumpenproletariátust is.

A két tábor között űr keletkezett, s oda az átbábozódó MSZMP, később MSZP készülődött beülni.

Ma már világosan lehet látni az okokat is, a következményeket is. Nem állt készen egy új vezető réteg, amelyik levezényelhette volna a változást. Ahhoz felkészülési időre, a fennálló hatalom által adott szabadságra és anyagi eszközökre lett volna szükség. Ezzel szemben a magát demokratának mondó reformkommunista kormányzat megfigyeltetett bennünket, tudott minden lépésünkről, és ügynökök, fékező pofák beépítésével akadályozta előrenyomulásunkat. Ugyanakkor az SZDSZ vezető köre, részben szülői csatornák igénybevételével megkapott minden szükséges tájékoztatást, a „szervek” őket segítették, mialatt a sajtónban folyamatosan írták az ellenállási legendájukat.

Valamivel később, ősszel aztán megrendezték nekik előbb a népszavazási cirkuszt és később a nagyon hatásos Duna-gate botrányt. Most, a világkiállítási népszavazás során lemérhető, milyen esélye van egy népszavazási kezdeményezésnek, amelyet egy szocialista kormány nem szeret. Akkor viszont minden ment, mint a karikacsapás. Mert a cél a nemzeti oldal jelöltjének, jelöltjeink kiütése volt. Az SZDSZ még nem tudott versenyképes köztársasági elnökjelöltet felállítani, tehát ne is legyen elnökválasztás.

Külön tárgyalást igényelne, mi történt a szavazatszámláláskor. Eleinte a „nem” vezetett, és kétségesnek tűnt az ötvenszázalékos részvételi arány. Aztán két órára megálltak a gépek, és minden megfordult. Hatezerrel több lett az „igen” az első kérdésre.

Ennél is lényegesebb azonban, hogy megállt az MDF, azaz lényegében a nemzeti változtatási központ fejlődése. A taglétszám növekedett ugyan, de két közegbe nem ért el. A munkások zárkózottak maradtak, számukra nem volt eléggé kézzelfogható az ajánlat, és a technokrácia távolságtartónak mutatkozott.

Ezekben a hónapokban hirtelen kapóssá váltam Amerikában. Meghívtak különböző amerikai magyarok által rendezett összejövetelekre. Az egyik ilyen utamon, a hosszú belső repülések egyikén, gépre várva felismert egy magyar. Hazai kiküldetéses szakember, aki elmondása szerint rokonszenvvel figyelte működésünket. Távol az otthontól, a merőben idegen közegben döbbenetes figyelmeztetés volt minden szava. Azt fejtette ki, részvéttel irántunk, akik talán nem is tudjuk, mire vállalkozunk, hogy a mértékadó értelmiség, a szakemberek, az igaziak, akik tudnak is valamit, még nem döntötték el, hová álljanak. Várnak, sőt kivárnak.

Ma már tudom, hogy ez azóta is így van. „Akkori-belőlünk” is bizonyára hiányzott valami, ami idevonzotta volna azokat az embereket, akiknek volt mit kockáztatniuk, de a fontosabb távol tartó ok ez a bizonytalanság lehetett, ami 1989. június 16-a jelentéséből áradt szét. Ha lesz is változás, az uralom jellege nem változik meg, majdnem ugyanaz a kör marad hatalmon, s legfeljebb párhuzamos uralkodás képzelhető el, amelyben ezek is, azok is parancsolgatnak.

 Nyolcvankilenc az átmentés éve volt.

 A felszínen egészen más történt, mint a mélyben. A ’89-es költségvetés zárszámadása, amelyet ’90-ben már a szabadon választott Országgyűlésnek kellett volna elfogadni – lehet ám, hogy ez meg is történt, csak senki nem vette észre a sok zöldfülű képviselő közül –, rendkívül sajátságos adatokat tartalmaz. Az „állami költségvetés egyéb kiadásai” rovatban 2 milliárd 90 millió forintot fizettek ki a „megváltozott munkaképességűek támogatása” címén. Ez fölöttébb érdekes. Ez az összeg több mint háromszázmillióval több, mint amit ugyanerre a célra az előző évben fordítottak. Hirtelen ennyivel többen váltak rokkanttá? Csak tán nem káderek leszázalékolásáról van itt szó? Életerős munkásőrök munkaképességének a megváltozásáról?

Van aztán egy másik érdekes rovat is. „Pártapparátus felmondási időre járó munkabére és egyéb ktg”: potom háromszázmillió forint. Miközben tehát a népszavazás rendelkezett az MSZMP-pártvagyon elszámolásáról, enynyit fizetnek ki a pártapparátusnak. Közpénzből, a költségvetésből. Ugyanakkor demokraták. Szeretnék, ha minél vaskosabbak lennének az új pártok. Rovatot nyitottak számukra: „alakuló pártok részére támogatás” – 100 millió forint. No, alakult is nyomban vagy ötven párt, úgyhogy a munka nélkül maradt pártapparátus elvtársainak minden bizonnyal még ebből a rovatból is cserrent-csurrant.

Ezenközben az egyházak állami támogatására 27 millió forintot voltak kegyesek kifizetni, valamint áthozatként a Bécs–Budapest Világkiállítás tanulmánykészítésének fedezeteként 20 milliócskát juttattak kedvenc tervezőiknek.

Ezenkívül még támogatták a társadalmi szerveket, amelyek közé természetesen maga a párt is tartozott az összes leányszervezetével. Erre kétmilliárd-kétszázkilencvenmillió forint kellett.

Így fest az, amikor a kommunisták önként átadják a hatalmat.

S ez az év úgy él a köztudatban, mint a rendszerváltást közvetlenül előkészítő időszak. Így rohant bele a kisember a szabad választásba. Ekkorra már megalakult legalább harminc új bank, javában folyt a „spontán privatizáció”, már előkészületben voltak a nagy átjátszások, és az országba már áradt befelé egy bizonyos ismeretlen eredetű tőke, s itt adómentességben részesült. Ekkor lépett színre a Fotex, a Magyar nemzeti Bank és a kormány szüntelen tárgyalásban állt a Nemzetközi Valuta Alappal, és törekvése szó szerint ugyanaz volt, mint ma: hosszú távú hitelmegállapodást elérni és minden pénzt felvenni, akármilyen rossz feltételekhez kötik is.

Miközben rendszerváltozással, Európával, a nyitottság dicséretével és az összefogás gondolatával volt tele a sajtó, az önmentő hatalom pontosan úgy viselkedett, mint egy visszavonuló hadsereg idegen földön. Mindent felégetett maga mögött. Az úgynevezett decentralizálással szétrobbantották a következő kormány hatásköreit, a gazdaságba pedig aknákat telepítettek. Szándékosan tönkretették az ipar, az export és az import szerkezetét.

Akkor már másfél évtizede folyt az országból a bruttójövedelem-kiáramlás. A rendszer utolsó két évében ezt visszafordíthatatlan folyamattá tették. A kereskedelmet oly mértékben tették nyitottá, hogy a kereskedelem és a szolgáltatás szabad prédává vált. Eladták a biztosítókat. Szabad utat nyitottak olyan benyomulásoknak, amelyek pénzből csináltak pénzt. Piacokat adtak el bagóért. Amit itthon kellett volna megtermelni, azt behozták, a bejövő tőkének megengedték, hogy a leggyorsabban megtérülő ágazatokba fektessen be, pontosabban azokat vásárolja fel, méghozzá áron alul. Teljesen leállították a tudományos-technikai értékek behozatalát, minden saját fejlesztést eltöröltek. Ezzel nemzedéknyi időre kiszolgáltatott helyzetbe lökték a gazdaságot, az egész magyar társadalmat.

Ezekkel a jelenségekkel természetesen nem csak 1989 jellemezhető. Sajnos, az Antall-korszak egész ideje alatt ezek megszüntetése, felszámolása, megváltoztatása érdekében vajmi kevés történt, sőt egyes káros folyamatok még szélesebb és mélyebb mederben hömpölyöghettek.

Most utólag két cél látszik világosan: anyagilag minél jobban járni a váltás során, és az összeomló rendszert úgy ragasztani össze az elkövetkezővel, hogy az csak folytathassa az elkezdetteket. Ez a második cél is elsősorban anyagi, pénzügyi természetű. A politikai felépítmény dolgaira kevesebb figyelmet fordítottak.

 Gazdaságilag és pénzügyileg azonban gúzsba kötötték az utánuk következő kormányt.

 A már korábban meghozott gazdasági törvények is mind ezt a célt szolgálták.

A menthetetlenül félreállítandó vezetők számára biztosították nemcsak a büntethetetlenséget, hanem a magas nyugdíjat és az összes kedvezményeket is, a még cselekvőképeseknek jól jövedelmező, megfelelően kibélelt, kockázatmentes vállalkozásokat szereztek. Megváltoztatták az intézményrendszert, új bankokat hoztak létre, vegyes vállalkozásokat indítottak el, és a külföldi tőke oltalma alá helyezték valamennyit. Gondoskodtak arról, hogy ezen külföldinek mondott tőkék eredetének, indítóállomásának és körútjának ne is lehessen utánajárni. Teljes mértékben sikerült álcázniuk az előzőleg kijuttatott pénzek visszaáramlását. Ma már senki sem képes bizonyítani, hogy ezen külföldi tőkék jókora hányada a korábban felvett dollármilliárdokból származik. Még a néhány véletlenül napvilágra került ügyben sem történt semmi. Gerő 120 millió dollárja eltűnt, most Bécsben emberrablás miatt folyik ellene eljárás.

A pénzügy egykori fejesei mind egy-egy új bankban vagy vegyes bankban kaptak elszállásolást. Ezek közül is kiemelkedik a CIB és a Budapest Bank. A magyar elszegényedésért, a háborús mértékű veszteségekért leginkább felelős pénzügyi irányítókat, bankárokat, az adósságcsapdába lökőinket nemhogy kritika nem érhette, de havi milliós jövedelmeiket sem tette szóvá senki.

Mindez természetesen nem történhetett volna meg ily módon, ha egyidejűleg nem gondoskodnak a sajtó, a nyilvánosság tulajdonlásáról. Ebben az időben adták el a lapokat. Sorra-rendre minden lap külföldi tulajdonba vagy vegyesbe került, és a régi, azaz MSZMP-s kinevezésű szerkesztőségvezetők a helyükön maradtak. Az átjátszások áthúzódtak kilencvenre is. A piacon megjelent Maxwell, Murdoch, a Springer és a Bertelsmann. Egyszerre mindegyik a bolhafej nagyságú magyar sajtópiacban látott fantáziát. Hogy Maxwell mekkora rabló volt, az sajátságos vízihullaságakor kiderült. Murdochnak viszont olyan szerződést adtak, amely befektetése első pillanatától kezdve szavatolt neki tizenöt százalékos hasznot, és ha ezt az elindított vállalkozás – Mai Nap , Reform – nem tudná kitermelni, akkor a bank – Hitelbank – állja ezt. S ezen túlmenőleg: ha megunja és visszavonja a tőkéjét, akkor hiánytalanul kiviheti. És, kérem, Murdoch belement ebbe az üzletbe, majd ki is vitte a pénzét.

Egy ilyen üzletért akármelyik chicagói keresztapa mind a tíz ujját megnyalná. Az újságíró-társadalom egy része akkor még felháborodott ezen, különösen a Springer- és Maxwell-ügyletek voltak szemet szúrók. Az Országgyűlés felállított egy sajtóprivatizációt vizsgáló ad hoc bizottságot. Ez anélkül fejezte be működését, hogy érdemi jelentést tett volna le az asztalra. Elnöke az a Debreczeni József volt, minden előzetes sajtóbeli jártasság nélkül, aki később 1992-ben észrevette a „náci alapvetést” a Néhány gondolat… c. tanulmányomban, itt azonban csekély erélyt sem volt képes felmutatni a visszaélések felkutatásában, és hagyta szétesni a bizottságot. A Maxwell-alapvetés nem szúrt szemet neki. Valószínűleg Antall József sugallatára.

Jogilag persze nehéz lett volna megfogni ezeket az üzletkötéseket, azonban az Országgyűlés hozhatott volna határozatot vagy a kormány számára adhatott volna utasítást és még az ügyészséghez is lehetett volna fordulni, de semmi nem történt. Az ügy lekerült napirendről, a bizottság elhalt és Debreczeni bekerül a kulturális bizottságba.

Mindez már kilencvenben történt, ámde ennek a szálai is visszavezettek.

 Az, hogy ma szociálliberális koalíció kormányozza az országot, akkor, nyolcvankilencben dőlt el.

 A vékony gazdasági-pénzügyi elit, amelyet többek között az a Soros György látott el információkkal, aki egy-egy nagy nemzeti valutát – font sterling, líra, DM – is képes megdönteni vagy célba venni, mert összeköttetései révén megneszeli, sőt pontosan tudja is egyes kormányok szándékait, döntéseit, a vékony elit jól kiszámítva csak a pénzügyi irányítás megtartására törekedett, és ezen belül is mindenekelőtt az adósságügyek kezeléséhez ragaszkodott. Ma is ezt teszi. Mert ez a kulcskérdés.

Ha a magyar gazdaság megmarad a járszalagon, ha továbbra is az adósságcsapda mélyén vergődik, ha a tőkekiáramlás folytatódik, akkor egyrészt a politikai hatalom kisebbik részével, amely a választásokon szerezhető meg, úgysem tud mit kezdeni az új kormány, másrészt így szinte erőfeszítés és kockázat nélkül megtartható a lényegi hatalom, és ennek megtartásához meg lehet szerezni a nemzetközi tőke támogatását, amely nemcsak azt fizeti meg és értékeli nagyra, hogy jóvoltukból ez az ország a legjobban fizető adós bonviváni szerepét játssza el, hanem azt is, talán még inkább, hogy korlátlan lehetőséget nyújt így ugyanezen nemzetközi tőke egyes részeinek a piacvásárlásra, a murdochi – lásd fent – befektetésekre.

Magyarország leértékelődik. A gazdaság jól termelő, értékesítésre is alkalmas részei áron alul, a gyengék, rosszak potom áron, szinte ingyen kelnek el, a belföldi piacokhoz könnyű hozzájutni. Ez a bankárelit közreműködik abban, hogy minden átjátszás zökkenőmentes legyen.

Magyarország nem abban az állapotában érdekes azoknak a megbízóknak a szemében, akiknek a megbízásából ez a bankárkör tevékenykedik, amelyben most leledzik, hanem amilyenben majd akkor lesz, amikor a környezet háborúságai elmúlnak vagy lecsillapodnak. Kell egy hely, ahol a majdani nagy keleti befektetések ügyintézői laknak, ahol a központok biztonságban vannak, és ahová az ezekben dolgozó, de keleti, ukrajnai vagy orosz helyismerettel rendelkező embereket le lehet telepíteni. Ahol nem ölik meg őket, hanem esetleg kiszolgálják. Kell egy olyan ország, amelyik el tud tartani embereket, akik nem tartoznak az őslakosság körébe. Amelyik önmagában fogyatkozik.

Ha a fogyás elért egy bizonyos mértéket, akkor már csak arra kell vigyázni, nehogy olyan politika alakuljon ki, amelyik államilag beleavatkozik, s támogatja a törzslakosság szaporodását. Ehhez tehát olyan pénzügyi politikára van szükség, amelyik minden kormányt sakkban tud tartani. Ha az adósságcsapdából való kilépést egyiknek sem engedjük meg, akkor mindegyik kormány élete örökös vergődés. Soha nem lesz rend az országban. Legalábbis addig, amíg a vagyonátjátszás be nem fejeződik. Addig itt válság lesz! De mindig csak olyan kormányt engednek felülni a bakra, amelyik aláírja, hogy ezen az 1972-75 óta tartó pénzügyi-gazdasági politikán nem változtat. Ezen belül a játékteret mindig csak krétával húzzák meg, hogy játék közben fel lehessen törölni a határvonalakat. Jó magaviselet esetén lehet tágasabb is. Ballábasoknak egy kicsivel nagyobbat adnak, eleinte. Az Antall-csapat kisebbet kapott, mint a Horn Gyuláé. De a felmosórongyot már rátették a tolóvillára…

Antall élesen és tisztán látó politikus volt. Nagysága többek között abban is állt, hogy ezt az összefüggés-sorozatot már akkor látta, amikor mások még nem. Többek közt e sorok írójának is csak érzései és sejtelmei voltak minderről. Miközben mások, a nagyon akarók, a lelkesedéstől könnyezők vitték a koszorúkat az első, a második s a többi koporsóhoz, ő maga láthatatlan maradt és elvállalta a szerepet ezekkel a feltételekkel.

Tudjuk, hogy 1989 egyszersmind az iratmegsemmisítések éve is volt. A miniszterelnök számára azonban maradt még elég beszélő dokumentum. Ha nem akar eleve szemet hunyni ezek fölött az életveszélyes összefüggések fölött, akkor a kormányidő legelején meg lehetett volna valamit tenni.

Olyan folyamatoknak, amelyeknek a történelem évtizedekig ágyazott és ásott medret, nyilván nem lehet egyik napról a másikra gátat vetni, azonban ha az ellenállást meg sem kísérli az, akit erre hatalmazott fel a népe, az bűnös. Minél inkább kiemelkedik a mezőnyből, annál inkább.

Most, amikor láttuk, hogy az ötvennégy százalékban győztes MSZP mennyire engedelmesen hajtja járomba a fejét a 18 százalékos SZDSZ előtt, azaz amikor megköti a maga megfelelő paktumát, noha a kényszerítése látszólag sokkal kisebb, hajlamosak vagyunk felmenteni Antall Józsefet. Felmentése ennyiből áll: ugyanazt tette akkor, mint Horn Gyula most. Tekintettel arra, hogy a legmegveszekedettebb ellenségességgel sem lehet azt mondani, hogy ők egy oldalon állnak, az azonos döntésüknek más okát kell keresnünk. Léteznie kell egy erőnek, amelyik következetesen és szigorúan mindig abba az irányba tereli a magyar életet – figyelem!, nem a politikát, hanem az annál magasabb rendűt –, amely nem más, mint a pusztulás.

Ebben egyébként benne van az MSZP-kormánynak a végezete is. Ha meglátják rajta, hogy megunta az alávetettséget, és talán valami isteni szikra következtében ki akarja ragadni a társadalmat ebből a helyzetből, netán megkísérli a rendteremtést, akkor leváltják és eldobják. Ha békésen tűr és csak a saját túlélésére játszik, akkor meghagyják, amíg csak van egy darab föld vagy egy ócska szeméttároló, amit meg lehet szerezni.

 Nemzeti politikát addig, amíg ez a kör rendelkezik a pénzünk felett, nem lehet folytatni.

 Sem jobboldali, sem baloldali pártnak.

A közelmúlt botrányai mindezt világosan megmutatták. Kovács és Kunos, a két kékeslila bankár most megdicsőül, és az ellenük vizsgálatot kezdeményező rendőrség meg van leckéztetve. A körnek, amelyik frakkban lakmározik az elitpartikon, erős kezű rendőrségre van szüksége. Üssön, vágjon, taposson bele a tömegbe. Védje a csokornyakkendősöket és a frakkosokat, ne pedig kutakodjék viselt dolgaik iránt. Az egész ügy valószínűleg azért tört ki, mert a vesztét érző Horn ki akart törni. Ha Kovácsot és Kunost sikerül kicsapatni, akkor még van reménye a fennmaradásra, vagy legalábbis lehet valamit kérni a skalpjuk meghagyása fejében. De a tartók nem engedtek. Ezért most Horn Gyula lecsap a közhivatalnokokra. Mélyen helyesli, hogy Békesi nem engedi emelni a fizetéseket. Többek között a rendőrökét sem. Ezért most havonta kétszáz rendőr kéri felmentését. Szeretne elmenni káeftébe. Elég sokat el fognak engedni, hogy figyelmeztessék a frakkosokat: nem lesz, aki megvédjen benneteket.

Kérdés, hogy a fotexesek nem lesznek-e megint előrelátóbbak. Mit nekik rendőrség, amikor elvégeztethetik vagyonvédelmüket bérmunkában is. És ha már megszervezték bizonyos körzetek, lakóházegyüttesek, Duna-parti és hegyvidéki lakótömbök védelmét, akkor ez még a gyér magyar rendőrségtől is megvédi őket. Vérmunkát bérmunkában. Volt már ilyen. Van ilyen. Az őrző-védők egy részét importálni fogják, s ezek nagy gyakorlattal rendelkező fiúk lesznek, makkabisok. Vegyes vállalat. Más országrészek, ahol szintén kitörnek éhséglázadások, felfordulások, a Los Angeles-ihez hasonló őrjöngések – miért maradnánk ki belőle, miféle rosszból maradtunk ki, mi nem gyűrűzött be, ami rossz? – ott a rendőrség híján a nemzet Őrségre marad a rendfenntartás.

No persze csak akkor, ha idejében felállítjuk. De az már csak a harmadik „fordulat éve” lehet.

 (1994. december 22.)