|
2014.02.07.
Ma
újra félnek: ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész nap
azon filóznak, hogy bevagonírozhatják-e őket újra
Kornis Mihály íróról
sok mindent lehet tudni. Amit ő maga tart fontosnak elmondani saját
magáról, az ott van a honlapján, amit pedig valami oknál fogva
nem (vagy kevésbé) tart fontosnak közölni olvasóival, az némi
guglizással könnyen megtalálható.
Kornis gyakran idézett:
„mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket” örökbecsűjénél
van sokkal jellemzőbb is. Az alábbi szöveg a Magyar Narancs
1996. október 17-i számában jelent meg.
Íme hát maga a
mester, in his own words:
Naplórészlet
1993. szeptember
14., kedd
Ma, a Kádárban Sándor
Gyuri. Nagyjelenet. Bejőve látom, hogy ott ül, többekkel.
Nincs lelkierőm kifordulni az Étkezdéből, de iszonyodom a
lehetőségtől, hogy „szervusz, kérlek, hogy vagy”, vagy
ilyesmi, ezért neki háttal ülök le, és az újságomba mélyedek.
Már majdnem el is feledkeztem a jelenlétéről, az ebéd közepén
tartok, amikor felharsan, „szervusz Kornis Mihály, ez egy híres
író satöbbi”, és csak mondja-mondja, csinálja a műsort, a
szokásos hangerővel, mint egy takarítógép, torkomon akad a
falat. Ilyenkor szoktam hibázni, dadogni vagy kiabálni, de most
nem, fel se emelem a fejem az újságból, „ne köszöngessél,
Gyurika, már nem vagyunk olyanba”, mondom, csaknem halkan, és
ennék tovább, de ezt nem bírja ki, feláll, odajön, azt játssza,
hogy majom, lógatja a karját, „akkor személyesen teszem
tiszteletemet!”, a tányér és a szájam közé hajol,
„akarod, hogy megalázkodjam”, satöbbi, próbálok nem törődni
vele, nem nézek rá, „hagyjál békén Sándor György, nincs
beszélgetés, menj innen”, de nem tud leállni, azt is tudom,
miért, fél, „mondd, te halhatatlan ember, mit csináljak, hogy
visszaköszönj nekem, kezet csókoljak?”, felnézek, ebben a
pillanatban halálos csend lesz a Kádárban, még mindig nem
vesztem el a fejemet, „menj ki, és csókold meg a Klauzál téri
öreg zsidó néniknek a kezét, tőlük kérjél bocsánatot”,
talált, süllyed, „úgy van, igaza van, végre valaki megmondta
neki”, mekegi mögöttünk egy nagyon öreg hang, ami S. Gy.-t
összecsapott ripacskodásra készteti, erőszakosan megcsókolja
a kezemet, méltatlankodik, ököllel csapkodja az asztal sarkát,
mindenki minket néz, izzad a feje, megsajnálom, átölelem,
„menj már ki”, súgom a nyakába, lázasan szidni kezdi az
SZDSZ-t, hát ezzel itt nincs túl nagy sikere, „te bármit csinálhatsz,
akkor is szeretlek, viszont az Esterházynak sose fogok megbocsátani”,
„hogy jössz te ahhoz, hogy haragudjál az Esterházyra, hát ő
a te keresztanyád vagy mid, Gyuri”, és már nevet az étterem,
még csak nem is ellenségesen, szeretik itt a Sándor Gyurit,
mint az elkódorgott mihasznát a bolond szülők, biztatnak
minket, fogjunk kezet, kezet fogunk, de amikor kimegy, egy
nyolcvan-százéves vendég szenilis-józanul azt mondja, „úgy
kell neki”; egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a
Gyurit kicsi gyerekként, ’44-ben a Duna-partra kísérték a
nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik
az Antall-huszárokhoz… Kihűlt a kajám, de legalább jó
napjuk volt az öregembereknek, pont a legigazibb törzsközönség
van itt, csupa olyan, aki már a háború előtt itt evett állítólag.
Ma újra félnek: ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész
nap azon filóznak, hogy bevagonírozhatják-e őket újra, vagy
az kizárt. Mégis, szégyellem magam a jelenet miatt. Jobb lett
volna, ha nincs.
internet
|
