|
 2014.02.14.
Unitas: Pap- és szerzetesnövendékek
találkozója Szegeden
A pap- és
szerzetesnövendékek hagyományos éves találkozóját február
8-án, szombaton tartották Szegeden. A téma az egyház tanításának
továbbadása volt a mai kor kihívásainak tükrében. A mintegy
80 résztvevő számára a bevezető előadást Pál Ferenc atya
tartotta. Helyszíni tudósításunkat olvashatják.
Az Unitas-találkozók a
rendszerváltás idején kezdődtek, és azóta majdnem minden
esztendőben megrendezésre
kerülnek a közösségépítést, a személyes kapcsolatokat és
az együtt gondolkodást segítve a különböző lelkiségi hátterű
fiatal növendékek között – utalt a kezdetekre dr. Kovács József
atya, a vendéglátó szeminárium rektora. Bár egyetlen nap nem
sok, de a közös gondolatindító, a csoportmunka, ebéd, a délutáni
orgonabemutató és toronylátogatás a dómban, valamint a záró
püspöki szentmise változatos kapcsolódási pontokat kínál
egymás felé, és a dialógus otthonról tovább folytatható.
Köszöntésként a főiskola Klebelsberg-termének vetítővásznán
minden szeminárium és rendház képe megjelent, ahonnan a résztvevők
érkeztek: a kis csoportok külön-külön tapssal üdvözölték
egymást, majd Pál Ferenc atya előadása következett
a papi-szerzetesi élet hitelességéről és arról: miként
adható át az egyház tanítása saját identitásunk és a mai
kor elvárásai tükrében.
„Nem gondolom, hogy pont úgy kellene gondolnotok a
dolgokat, ahogy én, s úgy látnotok, ahogyan én látom. De a
tapasztalataimról fogok beszélni” – kezdte előadását,
melynek első fontos megállapítása volt: a lelkipásztoroknak még
nem eléggé sajátja a kiegészítő értékek szerint való
gondolkodás, vagyis túl könnyen osztják fel a jelenségeket értékes-értéktelen
kettősségekre, túl sarkosak, és ellentétnek tartják mások
olyan értékeit, amelyek pedig kiegészíthetnék az övékét.
Egy demokratikusabb, kevésbé hierarchizált értékszemlélet
felé kellene fejlődnünk – állapította meg, majd feltette a
kérdést:
„Lehetünk-e egyszerre hitelesen hagyományőrzők és
hagyományteremtők is?” „Igen, de a tanítványság nem azt
jelenti, hogy egy régi kultúrát kell konzerválunk, hanem hogy
gyümölcsöt teremjünk! Ez pedig nem lehetséges elkötelezettség,
valamint szenvedélyes Isten- és hivatásszeretet nélkül. Sajnálnálak
benneteket, ha semmi más nem tartana Isten mellett, csak az elköteleződés”
– mondta.
Utalt egy kutatásra, mely szerint a megtérőknek mindössze
16 %-át vonzza a bűnöket megbocsátó Isten képe, és ragad
meg ez a fajta
igehirdetés, a többiek valamilyen másféle élmény, átélt
tapasztalat nyomán érkeznek. „Térjetek meg és utána
tartsatok bűnbánatot!”: ez lenne a helyes biblikus sorrend is.
Ennek ránk nézve is volnának következményei, mert a ma embere
nem szívesen tartja magát rossznak, bűnösnek.
Derültség és egyben töprengés fogadta, amikor Feri atya
egy ismerőse mondatát idézte: „Hiszek én Istenben, csak nem
bízom benne!” Ez
nagyon jellemző beállítódás. Ezért
a „mit hiszünk?”-nél manapság fontosabb a „hogyan
hiszünk?” kérdése. Egy másik kutatás szerint ugyanis a
magyarok 70%-a nem tud biztonságosan kötődni sem emberi, sem
Isten-kapcsolatában: nehézség esetén megrendül benne mindkettő,
s a pap- és szerzetesnövendékek sem kivételek, ebben is
reprezentálják a magyar átlagot. Ezért döntő, hogy ők is végigjárják-e
azt a belső személyiségfejlődési
utat, és elvégzik-e azt az önismereti munkát, amelynek nyomán
hitelesen tudnak majd másokat Istenhez vezetni. Megjegyezte: önmagában
a „Jézus meghalt érted” gondolatnak
már alig van meghívó ereje; élmények
és a megtérést stabilizáló közösségi tapasztalat híján
pedig elszáll a kezdeti lelkesültség.
Feri atya szerint a felelős egyháziaknak két kérdésben
kell stratégiai döntést hozniuk: mibe fektetjük a pénzt? - tárgyakba,
épületekbe vagy emberekbe, valamint „a múltat őrizzük-e
vagy a jövő feltételeit teremtjük meg? A gyökereinkre vigyázunk
vagy a gyümölcs a fontos?” Sokan szívesen maradnának meg az
előbbieknél, féltve őrizgetve kedves szokásaikat, nem hagyva
teret az evangélium új, hagyomány- és kultúrateremtő erejének.
A már belül lévők sokszor „agyonpasztorálása” helyett
gyermekien nyitott missziós lelkülettel kellene újrafogalmaznunk
a kereszténység lényegét.
Egy kérdésre válaszolva hangsúlyozta: a sokat emlegetett
„siker” a papi-szerzetesi életben sem tesz boldoggá, csak a
gyümölcsöző, értelemmel telített élet és a jó cselekvése.
Elengedhetetlen a barátságok szerepe is, ahol a papi-szerzetesi
identitás „24 órás valóság” ugyan, de ahol társadalmi
szerepként el is engedhetjük ezeket. A közösséghez tartozás
is nélkülözhetetlen, de csak olyanhoz, ahol
alapnorma a csoporttitok tartása, ahol nem minősítgetjük
egymást és a Biblia nem „lelki revolver” egymás ellen.
A hallgatóság az előadást követően kiscsoportokban
beszélgetett az elhangzottakról, majd az ebédet követően a
Fogadalmi templomot és annak orgonáját tekintették meg,
toronylátogatással egybekötve.
A délutáni szentmisét Kiss-Rigó László szeged-csanádi
megyéspüspök tartotta, aki homíliájában a napi evangéliumból
kiindulva három szempontot emelt ki: az apostolok élő kapcsolatát
Jézussal, az állandó fáradtság, időhiány ellenére is meglévő
buzgóságukat, valamint az Úr szeretetét, akinek megesik a szíve
az embereken. Hangsúlyozta: a papi, szerzetesi életben is nélkülözhetetlen,
hogy legyen olyan vezetőnk, segítőnk, akinek beszámolunk életünkről,
tetteinkről, senki nem maradhat magányos. Életidőnk óriási
kincs, de a sok sürgés-forgásban gyakran elvész a hatékonyság,
az evangélium napi átelmélkedése nélkül pedig kiüresedünk.
A jó pap és szerzetes is Jézushoz hasonló „megesett
szívű” ember, aki nem lesajnálja, hanem felemeli a többieket,
s a közösséget nem maga, hanem Jézus körül hozza létre.
Fotó:Lőrincz Dávid
Magyar Kurír
(kzs)
|
