|
 2014.02.21.
Szeretettel gondolok erre a „kegyetlen
pályára”
Ma már sok kollegámnál a művészi alakításnál fontosabb az
önmenedzselés
Halász Aranka
színművésznő Dorogon született. 1970-ben végzett a Fővárosi
Operettszínház Zenés Színészképző Stúdiójában. Utána
egy-egy évet a brüsszeli Manhattan és a debreceni Csokonai Színházban
töltött. 1972-től 1995-ig a Budapesti Operettszínház tagja,
ahol karakter szerepekben lépett föl. Vendégként szerepelt a
Rock és Musical Színház, a Karinthy Színház és a Békéscsabai
Jókai Színház produkcióiban is. Jelenleg a Turay Ida Színház
tagja. Nagyon sokat szinkronizál.
Fontosabb
szerepei: Rosalia (Bernstein: West Side Story), Iboly (Csemer
Géza: Piros karaván), Muskátné (Molnár Ferenc: Liliom),
Cejtel, Golde (Jerry Bock—Sheldon Harnick—Joseph Stein: Hegedűs
a háztetőn), Róza (Kellér Dezső, Horváth Jenő, Szenes
Iván: A szabin nők elrablása), Schneider kisasszony (Joe
Masteroff, John Kander, Fred Ebb: Kabaré), Galambosné
(Csiki Gergely: A nagymama), Marcellina (Mozart: Figaro
lakodalma), Mária nővér (Rodgers-
Hammerstein – Kostal: A
muzsika hangja), Morton mama (John Kander - Fred Ebb: Chicago),
Beszédtanár (Lennie Hayton- Arthur Freed: Ének
az esőben), Marosiné (Molnár Ferenc: A doktor úr),
Boszorkány (Kacsoh: János vitéz), Celestin (Ábrahám Pál:
Bál a Savoyban), Schlumbergerné (Kálmán: Cirkuszhercegnő),
Grófnő (Kálmán: Cigányprímás), Holle anyó (Grimm
testvérek-Pozsgai Zsolt: Holle anyó), Mama, Vénasszony,
Anya, Hölgy (Gárdonyi: Hosszúhajú veszedelem), Illésházy
Agatha grófnő (Huszka: Lili bárónő), Fruzsina (Magyar
menyegző – Stanislaw Wyspianski műve nyomán), Lotti néni
(Kálmán: Marica grófnő), Rózsi (Hámos-Vajda: Mici
nini két élete), Lerat asszony / Gaga (Kocsák-Miklós: Nana),
Augustine (R. Thomas: Nyolc nő), De Valmonté hercegnő
(Szentirmai - Bradányi –Feydeau: Osztrigás Mici),
Barchet asszony (Jean Poiret: Őrült nők ketrece).
Művésznő Dorogon született, majd Tatabányán
töltötte gyermekéveit. Mi volt az a motivációs tényező, ami
a színpad világa felé irányította?
–Ezt nagyon nehéz megmagyarázni, hiszen mindenki
bizonyos készségekkel születik. Valószínűleg a génjeimben
hordoztam a művészetet, mert apai nagyszüleim ekhós szekeres
komédiások voltak. Már általános iskolás koromban felléptem
különböző ünnepségeken, versmondó versenyeken vettem részt,
tagja voltam az énekkarnak is.
Mi volt az első színházi élménye?
–Keresztapám – anyai nagymamám testvére – az
Operaház zenekarának első fuvolistája volt, keresztmamám
pedig a kórusban énekelt. A Pillangókisasszonyt láttam először
az akkori Városi – most Erkel – Színházban. Emlékszem,
hogy a színpad két oldalán volt egy –egy mélyedés, és a lépcsőkön
jöttek föl az első felvonásban a gésák a napernyőjükkel.
Keresztapám föl is hívta rá a figyelmemet, hogy ő játssza a
szólót. Láttam a János vitézt is –évekkel később ebben a
darabban a boszorkányt játszottam. Később édesanyám bérletet
vett, így jártunk az Operába, a Radnóti Színpadra – érdekes
módon az Operettszínház előadásait nem tekintettük meg. De a
rádióközvetítésekből több operettet hallottam. Nagyon
szerettem, mikor a bemondó halkan közölte, hogy mi történik a
színpadon. Így elhatároztam, hogy színésznő leszek. Az érettségi
évében jelentkeztem a Színművészetire és a Bartók Béla
Zeneművészeti Szakközépiskolába is, mert nagyon jó hangi
adottsággal áldott meg az Úr. Osztályfőnököm viszont azt
mondta, hogy : „Halász, maga nem is akar továbbtanulni.”
Ezzel derogálta a színi pályát.
Pedig többen azt mondják, hogy régebben sokkal
nagyobb volt a színészek társadalmi megbecsültsége.
–Véleményem szerint ez
nem így van, mert ahogy jelenünkben, akkor is a média volt az
úr. Akiket láthattak a filmekben, akik főszerepeket játszottak
a színházakban, azokat megbecsülték, de a kezdő színészeknek
semmilyen presztízsük nem volt. Akkoriban nagyon erős
hierarchia uralkodott a színházakban, ’oly annyira, hogy kezdőként
nem is mertünk szóba állni az idősebb színészekkel. Csak
akkor lehetett egy idősebb színész mellé leülni, ha ő invitált
az asztalához. Ma már ott tartunk, hogy egy kezdő színészecske
bejön a szinkronstúdióba, ismeretlenül, flegmán letegez.
Mindez mutatja, hogy mennyire más volt akkor, mint most a színészek
közti viszony.
Felvették a konzervatóriumba?
–Mivel a főiskolán a
harmadik „rostára” már nem hívtak be, ezért ezután a Színművészeti
már nem érdekelt, hiszen a zeneművészeti szakközépiskolába
már felvételt nyertem. A szakiskolában csak négy évet végeztem
el, mert olyan anyagi körülmények között élt a családunk,
hogy a tanulás mellett dolgoznom kellett. De nem adtam föl az álmaimat.
Olvastam, hogy a Magyar Rádió Könnyűzenei Osztálya fölvételt
hirdet. Jelentkeztem, s azonnal fölvettek, majd az Országos Szórakoztatózenei
Központ A-kategóriás fellépési engedélyt adott számomra. Így
sok helyen fölléphettem, s ezért tudtam szüleimet anyagilag támogatni,
bár nevetséges gázsikat kaptunk. Latabár Kálmán akkor 1000
forintot kapott egy fellépésért, én pedig kezdőként 100
forintot. Nem is az én fizetésem volt relatív kevés, hanem a
Latabáré.
Beneveztek az 1968-as táncdalfesztiválra
Melyik számot énekelte először a Rádióban?
–Azt a dalt, amivel
beneveztek az 1968-as táncdalfesztiválra, a címe Egy régi
monda, s a szerzői pedig Bágya
András és G. Dénes György voltak.
Nem volt lámpaláza?
–Természetesen izgultam,
volt bennem egy egészséges, előre vivő drukk, de sosem volt a
színpadon lámpalázam. Ezután hirdetésben olvastam, hogy az
Operettszínház stúdiója felvételt hirdet. Jelentkeztem, és rögtön
fölvettek. A Színház-és Filmművészeti Főiskolán a ’60-as
évek végén nem indult zenés szak, és ezért döntött úgy Vámos
László, a Fővárosi Operettszínház akkori főrendezője, hogy
elindítja a színház Zenés Színészképző Stúdióját. Vámos
tanár úr a felvételin mondta nekem: „el kell döntenie, hogy
táncdalénekes szeretne lenni, vagy színésznő.” Az utóbbi
mellett döntöttem, pedig akkor már igen jól kerestem az ORI által
szervezett rendezvényeken. A mesterséget remek tanároktól
tanulhattam. Montágh Imre volt a beszédtanárunk, Szilágyi Bea
a játékmesterünk, Bogár Richárd pedig a táncmesterünk. A
tanulmányok alatt statisztálnunk kellett, s néha kaptunk
egy-egy mondatos szerepeket. Azokban az években mutattuk be a
West Side Storyt, az volt az első szerepem 1969-ben. A darabban
– többek között – Galambos Erzsi és Farkas Bálint
partnereként léptem színpadra. Majd azt követték a musicalek.
Ezért néha csodálkozom azon, amikor jelenleg a musicalekről
beszélünk, akkor ezeket, a ’70-es évekbeli darabokat egyszerűen
negligálják. Úgy tesznek, mintha azok nem is lettek volna. A következő
nagy szerepem az Operettszínházban a Hegedűs a háztetőnben
volt 1973-ban. Az utóbbiban először a legidősebb lányt,
Cejtelt játszottam. Miután Aczél elvtárs nem engedte ezt a
darabot játszani, szilenciumra lett a mű téve. Mikor már újra
elő lehetett adni, 1984-ben, akkor már a mamát, Goldét alakítottam.
Majd ezt követte a Piros
karaván Ibolyája, és a Pippin, amiben egy idős madámként
jelentem meg a színpadon. Mindkét darabnak óriási sikere volt.
A Liliom megzenésített változatában Muskátné voltam, a Kabaréban
pedig Schneider kisasszonyt játszottam. Az utóbbi musicalben
Feleki Kamill partnere lehettem. Feleki megtanított a színpad
igazságára, s ezt a tudást a mai napig kamatoztatom. Amikor
Oberfrank Géza lett a zeneigazgató, 1981-ben bemutattuk Mozart Figaró
lakodalmát, amiben
Marcellinát alakíthattam, s végre énekelhettem! Nagyon sokat jártunk
vidékre, és akkor felléphettem a Latabár-fivérekkel is. A gálaesteken
pedig szavaltam és sanzonokat is énekeltem. Rengeteg operettben
léptem föl az Operettszínházban – 25 év alatt több mint 40
alakításom volt - , s mikor a Turay Ida Színházhoz kerültem,
akkor azokra a szerepekre hívtak meg, amiket már a Nagymező
utcai teátrumban eljátszottam.
A brüsszeli
Manhattan Színházban egy magyar cigánylányt játszottam
Elvégezte az Operettszínház Stúdióját, majd egy évig
brüsszeli Manhattan Színházban játszott.
–Ami akkor derékba is törte
a pályámat…Egy tenorista, bonviván volt akkor a szerelmem, és
ismeretségein keresztül elintézte, hogy meghallgassanak minket
egy bécsi kabarészínházban. Nagy sikere volt a produkciónknak,
így az egyik impresszárió kivitt minket Brüsszelbe. Viszont
lejárt az egy hónapos szabadságunk, és ezért írtunk az
akkori igazgatónak, hogy adjon nekünk pár hét fizetés nélküli
szabadságot, mert külföldi szerződést kaptunk. Ezt nem engedélyezték,
így csak késve kaptuk meg a vízumot is. Szerencsémre a barátom
édesanyja az ORI-ban dolgozott, és el tudta intézni, hogy soron
kívül megkapjuk a vízumot. A Manhattan Színház orosz darabjában,
a Balalajkában játszottam egy magyar cigánylányt. Ami még nagy gondot jelentett számunkra,
hogy ez a teátrum leégett, ami késleltette a hazajövetelünket.
Mikor hazajöttünk, szinte mindenki disszidensnek nyilvánított
bennünket, s ezt a vádat azzal sem sikerült cáfolnunk, azzal
sem, hogy nyugati tartózkodásunknak semmilyen jogi következménye
nem lett. Leszerződtem Debrecenbe, de Vámos tanár úr 1973-ban
visszahívott az Operettszínházhoz, s akkor játszottam a már
említett darabokban. Az Operettszínházzal voltam kint először
Németországban, ahol például a Marica
grófnőt és a Cirkuszhercegnőt
adtuk elő. Akkor kezdtem
igazán elsajátítani a német nyelvet. Elég sok igazgatóváltást
értem meg, és idővel kisebb szerepeket kaptam. A fiatal művészeket
egyre több darabba tették be, és a nálam idősebbek pedig nem
nagyon engedték, hogy nagyobb szerepekhez jussak. Tehát
kegyetlen volt ez a pálya, mégis nagy szeretettel gondolok
vissza minden egyes szerepemre.
Lehetett valamit ellesni az Operettszínház
„nagyságaitól”?
–Igen,
hiszen az iskolákban, és a nagy művészektől is meg lehet
tanulni a mesterséget, a technikát. Magát a színjátszást,
azt, hogy miként kell egy figurát alakítani, azt viszont nem
lehet megtanulni másoktól. Először is nagyon jól meg kell
ismerni az adott darabot. Ezért úgy tanulom meg a szerepeimet,
hogy többször elolvasom az egész művet, hogy minél jobban megértsem
a szituációkat, és azt, hogy az adott figura honnan jött, miért
jött, és hová tart a darab belső ideje alatt. Régebben voltak
elemző próbák, műhelymunkák, ám ezekre mára alig jut idő.
Utoljára Mikó István tartott ilyen elemző próbát, amikor a Hosszúhajú
veszedelemre készültünk
föl. Az egész mesterségben a próbákat szeretem a legjobban.
Azok kihívást jelentenek számomra, mert a próba adja meg azt
az izgalmat, ahogy az írt szöveg élettel, érzelemmel és céllal
telik meg. Azt is szeretem megfigyelni, miként válik eggyé a színész
a szerepével.
Szokták mondani, hogy ma nagyon sok a színpadon
az ügyes mesterember, aki remekül tud kézen állni az éneklés
közben, de az illető egyénisége mégsem sugárzik át a néző
felé.
–Egyetértek ezzel. Jászai
Mari mondta azt: „csak az ügyesektől mentsen meg az Úristen!”
Mert az ügyes mindenféle szituációban megállja a helyét, ám
nem közvetít a néző felé semmit. A tehetség viszont szerény,
csak a színpadon mutatkozik meg.
1995-ben elbúcsúzott az Operettszínháztól.
Hol lépett föl ezután?
–A ’90-es években
szakmai nyugdíjba mentem, és kollégáimmal magántársulatot
alapítottunk. 8-10 évig bejártuk Németországot különböző
operettprodukciókkal, amit egy impresszárió szervezetett számunkra.
Hidvégi Miklós volt ennek a társulatnak a vezetője és Harsányi
Frigyes végezte a kapcsolattartói munkát.
Jelenleg a Turay Ida Színház produkcióiban látható.
Hogyan került kapcsolatba ezzel a teátrummal?
–A Turay Ida Színház Cirkuszhercegnő
operettjét német nyelven
is akarta játszani. Viszont aki addig alakította Schlumbergernét,
nem tudta németül a szerepet.
Tudták rólam, hogy én játszottam ezt a figurát Németországban,
így elhívtak a darabba. Darvasi Ilona igazgatónőnek annyira
megtetszett az alakításom, hogy egyre több szerepet ajánlott föl
számomra.
Nagyon izgalmas élete volt ezen a
„kegyetlen” pályán. Hogy bírta mindezt erővel, energiával?
–A sok viszontagság egyre
jobban megerősített. Nem csak színésznői, de az anyai
szerepben is helyt kellett állnom. Két gyermeket neveltem föl;
leányom, Kokas Piroska követett a színészi pályán, ő
jelenleg Győrben játszik a Csoportterápiában.
Fiam viszont már civil szakmát választott, közgazdászként
dolgozik.
Sosem gondolt arra, hogy tanítással
foglalkozzon?
–Dehogynem! Amikor a Hegedűs
a háztetőnt felújítottuk
az Operettszínhában sokszor kikérték a véleményemet. Régi vágyam,
hogy játékmester lehessek. Nagyon jól el tudnék magyarázni
egy-egy jelenetet, és be is tudnám mutatni azokat a próbák
folyamán.
Igen csak nehezen tudtuk egyeztetni ennek az interjúnak
az időpontját a szinkronmunkák miatt. Megváltozott a szinkron
világa is?
–Még operettes koromban
szerettem volna szinkronizálni, és megkértem az akkori igazgatót,
Malonyay Dezsőt, hogy segítsen nekem abban, hogy a Rádióban és
a szinkronban is foglalkoztassanak. Erre azt válaszolta:
„nagyon szívesen segítenék magának, de a maga hangja nem
alkalmas a mikrofonra.” Ehhez képest, hála Istennek, elég jól
megélek a hangomból.
Régebben a
nagy filmeket híres, ismert színészek szinkronizálták. Mostanában
viszont egyre többen kerülnek ki szinkronstúdiókból, és ők
olcsóbban vállalnak munkát.
–Anno a Pannóniában hat műteremben folyt a munka. Ma már
számtalan szinkronstúdió létezik. Egyre több új film érkezik
be hazánkba, és a szinkronstúdiók is versenyhelyben vannak.
Sosem tartoztam a kilincselők
közé
Sok szinkronmunkája van?
–A szinkron a mellékes
keresetet jelenti számomra. Sajnos már egyre kevésbé az a
fontos, hogy este 7 és 10 között mit csinál a művész a színpadon,
hanem, hogy nappal mennyire ügyeskedik, menedzseli magát. Sosem
tartoztam a kilincselők közé. Az én kapcsolati tőkém a munkám.
A közeljövőben a Turay Ida Színház produkciói
közül a Hosszúhajú veszedelemben, a Lili bárónőben és a
Holle anyóban láthatjuk. A Holle anyót, gondolom, főleg
gyermekek tekintik meg. Nehezebb nekik játszatni, mint felnőtteknek?
–Kétségtelen, hogy a gyermekek sokkal őszintébbek,
mint a felnőttek, s ha valami nem tetszik nekik, vagy unják a játékot,
akkor beszélgetnek, ki akarnak menni a nézőtérről. Nagyon örülök
annak, hogy figyelnek arra a gyerekek, amit mondok, hiszen a Holle
anyó nevelő jellegű színjáték. Ugyanúgy játszom a felnőtt és a
gyermek, illetve a pesti és a vidéki közönségnek. Ha egy
szerep már be van próbálva, azt csak egyféleképpen lehet játszani.
Hogyan jellemezné a Turay Ida Színház társulatának
a légkörét?
–Az első pillanattól
kezdve nagyon jól éreztem magam ebben a társulatban, amelynek
fiatal tagjai készségesek, míg az idősebbek nyugodtak, és próbálják
átadni tudásukat az ifjabb nemzedéknek. Nagyon örülök annak,
hogy két alkalommal is nekem ítélték oda kollégáim szavazata
alapján a Premier kosarat.
Medveczky Attila
|
