|
 2014.02.28.
A minőségi
folytonosság útján
Megdöbbentő, mikor a tanítványom bevallja az egyetemen: óvodás
korom óta nem festettem
Szegedi
Csaba festőművész 1960-ban
született Kiskőrösön. 1981-85: Magyar Képzőművészeti Főiskola,
festő szak, mestere: Gerzson Pál; 1985-88: mesterképző.
1988
óta MFT-tag. 1992-ben az Autorengalerie 1 (München) alkotóközösség
tagja. 1993-tól 1994-ig Németországi Képzőművészek Szövetségének
tagja. 1996 óta a Székesfehérvári Művészek Társaságának
tagja. 1988-91 között rajzot tanított a Magyar Iparművészeti
Főiskola Előkészítő Intézetében. 1992-től 1995-ig Münchenben
élt és dolgozott, 1995-ben Velencére költözött. 1998-tól
rajz-festést tanít a Magyar Iparművészeti Főiskolán és a
Budai Rajziskolában. 2001-től a Magyar Iparművészeti Főiskola
tanára. A főiskola egyetemi rangot nyert, 2005-ben az intézmény
fölvette Moholy-Nagy László nevét. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti
Egyetem adjunktusa.
Elismerései:
1985: Smohay-ösztöndíj; 1986: Glatz Oszkár-díj; 1990:
Barcsay-emlékérem; 1991: Barcsay-díj; 1991-92:
DAAD-Niedersachsen-ösztöndíj, az Atelierhaus Worpswede (D) vendégművésze;
2006: HAESF/NKA ösztöndíj, a Griffis Art Center (CT, USA) vendégművésze.
Válogatott
egyéni kiállításai: (1985)
MMK Galéria, Dunaújváros; (1986) Szabadművelődés Háza, Székesfehérvár;
(1987) Uitz Terem [Tábori Csabával], Dunaújváros, G. im
Atelier, Heidenheim (D); (1988) Aad Leemans Art G. [Tábori Csabával,
Palotás Józseffel], Rotterdam; (1990) Csepel Galéria, Budapest;
(1992) Covalenco Art G. (G. Gijzenrooi), Geldrop (NL), Kassenhalle
am Brill [Haász Istvánnal], Bréma , G. Altes Rathaus, Worpswede
(D); (1994) Covalenco Art G., Geldrop; (1995) Duna Galéria,
Budapest, Produzentengalerie, München,
(1996) Gárdonyi Galéria, Gárdony; (2003) Pelikán Galéria,
Székesfehérvár; (2005) Pátzay Pál Terem, Székesfehérvár;
(2006) Griffis Art Center, New London (CT/USA); (2007) Magyar
Telekom Galéria, Budapest, Gerbeaud Harmincad Galéria, Budapest;
(2008) Artus Studio Galéria, Budapest; (2010) Öreghegyi Közösségi
Ház, Székesfehérvár; (2010) Alexey von Schlippe Gallery of
Art, Groton/New London (CT, USA); (2011) Hungarian Cultural
Center, New York (NY,USA); (2014) Fuga Építészeti Központ,
Budapest.
Válogatott
csoportos kiállítások: (1987) Bartók 32 Galéria, Budapest;
(1988) Madách Galéria, Vác, G. im Atelier, Heidenheim (D);
(1990) Aktív Art Galéria, Szentendre; (1991) Árkádia Galéria,
Szentendre; (1992) Józsefvárosi Galéria, Budapest, Autogalerie
1, München (D); (1993) G. Daniel Blau, München, Interimsgalerie
der Künstler, München; (1994) Europaisches Patentamt, München;
(1995) Produzentengalerie, München; (1999, 2007) Művészetek Háza,
Szekszárd; (2000) Újlipótvárosi Galéria, Budapest; (2001)
Kecskeméti Galéria, Kecskemét; (2001) Chateau Liechtenstein,
Valtice (CZ); (2003) Galleria d’Arte Moderna, Cento (I); (2004)
Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (RO); (2003, 2004,
2005) Millennium Szalon, Budapest; (2006) Art Park/Hygienic
Gallery, New London (CT, USA); (2007) Scheffer Galéria, Budapest,
Európai Kongresszusi Központ; (2008) European Academy, Bolzano
(I); (2009) KunStart, Bolzano (I), Galerie Kornhaus, Schwäbisch-Gmünd
(D), Vízivárosi Galéria, Budapest; (2010) Balatoni Múzeum,
Keszthely; (2011, 2013) REÖK Palota, Szeged; (2013) Fuga Építészeti
Központ, Budapest.
Művek
közgyűjteményben: Ősz, Tél
– Rejtélyes Évszakok sorozat (Europaisches Patentamt), München
(D); Szerkezet (Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata);
Römi, Ülő Nő, Fekvő Akt, 42nd Street (Dunaújvárosi Művészetért
Alapítvány); Közlekedőedények (Large Size Painting Collection,
Chateau Liechtenstein), Valtice (CZ); Huntington Street, I-95
Interstate Hwy (Lyman Allyn Museum of Art), New London (CT, USA);
Egyensúly (Városi Képtár, Deák Gyűjtemény) Székesfehérvár.
A műtermében beszélgetünk, s látom, hogy a falra egy
Gerzson Páltól származó idézetet ragasztott föl. Főiskolai
mestere azt vallotta, hogy „Magyarországon – a világhoz mért
kicsinységünk okán – művésznek lenni csak úgy érdemes,
csak úgy szabadna alkotni, ha a festő megteremti és megőrzi
egyéniségét, alkotásai egyediségét. Nem a trendek kritikátlan
követése, hanem az érték keresése, az eredeti megtalálása
kell, hogy a művész célja legyen”. Mennyire ért egyet
ezekkel a gondolatokkal?
–Teljesen egyetértek ezekkel a gondoltatokkal, hiszen
annak idején, a főiskolán mesteremmel sokat beszélgettünk
hasonló művészeti kérdésekről. Igen, szerintem is fontos,
hogy a globális hatások ne emésszék föl a lokális sajátosságokat.
A kis népek kulturális sokszínűsége csak úgy tud
fennmaradni, ha beolvasztják az egyetemes hatásokat, s közben
megőrzik tradíciójukat. Gerzson Pál nagyszerű tanárunk volt,
rengeteget tanultunk tőle, nagy szellem volt, és a XX. századi
magyar festészet jelentős alakja. Természetes, hogy nagyon erős
hatással volt tanítványaira, amit nem is volt könnyű
feldolgozni. Amikor a főiskola után Németországban éltem, négy
évig azon dolgoztam, hogy a főiskolán tanultak terhétől
megszabaduljak. Ekkor például a New York-i Iskola, az absztrakt
expresszionizmus hatott rám, ami sok tekintetben ellentétes
azzal, amit a főiskolán tanultam. Ennek ellenére Gerzson mester
tanításai ma is érvényesek, amikre a főiskola után is érdemes
volt figyelni.
Ez azt jelenti, hogy
egyes alkotásairól kikérte a véleményét?
–Müncheni éveim alatt, amikor hazalátogattam és azután
is, időnként felkerestem, hogy megmutassam neki legújabb munkáimat,
és lássam az ő friss képeit. Ő is eljött párszor velencei műtermembe,
és ezek a beszélgetéseink mindig hosszú távú inspirációval
töltöttek fel. A Gerzson- osztály nagyon sok remek festőt
adott a hazai művészeti szcénának, és a művészeti oktatásban
is ott van sok-sok egykori növendéke: Kiss Tibor, Vojnich Erzsébet,
Magyari Márton, Tari Gábor, Lugossy Mária, Füzes Gergely,
Kecskés András, Scherer József, Ásztai Csaba, Orosz István -
és még hosszan sorolhatnám a kortárs magyar művészet patinás
neveit .
A külsőségek felszínes utánzása nem
teremt valódi értéket
Fontosnak tartja, hogy a különböző nyugati trendeket
ne másolja le a képzőművész szolgai módon?
–Gerzson Pál a ’80-as években jelentette ki az ön által
idézetteket. Akkoriban az érlelődő rendszerváltozás bizonyos
nyitást hozott a Nyugat felé. Sok friss kortárs európai irányzattal
ismerkedhettünk meg, melyek nagy hatással voltak ránk, és
sokan igyekeztek ezeket néha túlzottan is követni. Ez talán érthető
is volt, hiszen addig a hazai képzőművészeti élet el volt zárva
a külföldi folyamatoktól. A magyar kultúra hagyományosan
Nyugat felé tekint, gondoljunk csak a „nyugatos” költőkre,
a Nyolcakra, Rippl-Rónayra, és most, a háború óta először
ismét Európához lehetett igazodni. Gerzson mester igyekezett a
figyelmünket a valóság megfigyelésén alapuló természeti
tanulmányokra és az ebből eredő absztrakt összefüggésekre
irányítani, és távol tartani minket attól, hogy idejekorán
átvegyük és éretlenül utánozzuk a külföldi irányzatokat.
Visszagondolva, nem biztos, hogy ez helyes volt, mert a hazai művészetre
elég termékenyítőek voltak ezek a nyugati hatások. Abban
egyetértek, hogy hiteles művészet csak mélyen gyökerező,
megalapozott alkotói folyamatokból jöhet létre, mert a külsőségek
felszínes utánzása nem teremt valódi értéket. A világ arra
kíváncsi, hogy a magyar művészek mit tudnak hozzátenni a globális
művészeti folyamatokhoz.
Ha valaki megtekinti az
ön festményeit, vagy a modern művészek műveit, meg tudja állapítani
a készítője nemzetiségét?
–Nagyon nehéz erre a kérdésre hitelesen válaszolni,
mert a telekommunikáció és a globális tömegközlekedés térhódításával
egyre zsugorodik a fölgolyóbis, a lokális kultúrák egyre
jobban hatnak egymásra, keverednek, és harmonizálnak egymással.
Persze ez többnyire egyirányú, ezt jól példázták pár éve
a nagy kínai kortárs művészeti seregszemlék, ahol az összes
ma létező művészeti trend képviseltette magát. A Hong Kong
Art Fair katalógusait lapozva könnyen gondolhatná az ember,
hogy egy baseli ,vagy New York-i kiállításról van szó, hacsak
nem lennének vágott szemek a figuratív képeken. Azért persze
felismerhetők bizonyos nemzeti karakterek. A francia festészetet
a könnyedség, a kifinomult elegancia jellemzi, az amerikai művészetben
viszont a nyers erő és a nyílt szókimondás a dominál. Jó
lenne látni, hogy milyen a modern magyar festészet.
Lehet ezt látni?
–Remélem, bár ezt egy külfölditől kéne megkérdezni.
A magyar festészetet a rendkívüli sokszínűség jellemzi,
emellett egyfajta sűrűség és zsúfoltság, túlterheltség.
Amikor Münchenben laktam, felvételiztem a híres Képzőművészeti
Akadémiára posztgraduális képzésre, de nem vettek föl.
Hollmann mester, akihez jelentkeztem, azt mondta: kedves kolléga,
mit keres ön itt, ezek a képek túl jól meg vannak csinálva,
hagyjon helyet azoknak, akiknek még tanulniuk kell. Ezt a
kudarcot tulajdonképpen szakmai elismerésnek is vehetjük. Nem
csak ránk, magyarokra, hanem a többi közép-kelet-európai
nemzetre is jellemző, hogy terheltek vagyunk történelmi,
politikai, szociológia problémákkal, traumákkal. Minket ráadásul
még egy krónikus identitás-zavar is súlyt. S mindez kihat a képeinkre.
Ezzel azt is elismerik
Nyugaton, hogy Európa-színvonalú a magyar képzőművészeti
oktatás?
–Amikor a müncheni találmányi hivatalban volt kiállításom
két német kollégával, az akadémia híres professzora, Rudolf
Seitz nyitotta meg a táraltot. Amikor rólam beszélt, külön
kiemelte a képeim szakmai kvalitását, és hogy Magyarországon
láthatóan tudják, kiket támogatnak a művészeti egyetemeken.
Ezzel a magyar művészeti oktatás színvonalát ismerte el a müncheni
professzor.
Menjünk vissza a múltba; Kiskőrösön született. Ott is
töltötte gyermekéveit?
–Nem, Dunaújvárosban
nőttem fel. Szüleim friss házasokként érkeztek a városba, és
albérletet vettek ki. Mikor a főbérlő meghallotta, hogy édesanyám
gyermeket vár, rögtön felmondott nekik. Ezért édesapámmal
Kiskőrösre költöztek a szüleihez. Ezen a ponton mindig
Karinthy Babits paródiája jut eszembe, és úgy folytatom: táviratilag
értesítettem édesanyámat, hogy még születésem előtt sürgősen
költözzenek Kiskőrösre, hogy majdan kiállítandó születési
és személyi okmányaimban ne éktelenkedjen Sztálinváros.
1963-ig ez volt a város neve.
Már 4 évesen világos szürkét akartam
kikeverni
Olvasmányaimból arra következtetek, hogy erről a városról
nem lehetett azt mondani, hogy a kultúra fellegvára. Mi az, ami
mégis motiválta a képzőművészet felé?
–Valóban Dunaújváros
nem volt a kultúra fellegvára, de az ’50-es években nagyon
sok ambiciózus fiatal szakember, főleg reálértelmiségi költözött
oda, hogy felépítsék az új várost. A munka és egyéb lehetőségek
mérnököket, orvosokat, tanárokat vonzottak ide az ország
minden pontjáról. Így a város egyfajta kis Amerika volt;
nemcsak a kalandorok, de a szürkeállomány is idejött. A későbbiekben
aztán nagyon sok tehetséget adott az országnak Dunaújváros.
Amikor én a hetvenes és nyolcvanas években Budapesten tanultam,
nagyon sok dunaújvárosi diák volt az egyetemeken, főiskolákon.
S hogy mi motivált a képzőművészet felé? Minden gyermek
szeret rajzolni, csak ezt a legtöbben az iskolában elhagyják. A
rajzolás természetes, ősi önkifejezési forma, természetesebb,
mint a beszéd. Előbb látunk, s azután beszélünk, s amit a
gyermek lát, azt sokkal előbb rajzolja le, mint elmondja. Az
iskolában a „fontosabb” tantárgyak miatt legtöbben
leszoknak a rajzolásról, s azok, akik mégsem ezt teszik, hanem
továbbra is rajzolnak, azokból talán művész lesz. Én már az
óvodában felhívtam magamra a figyelmet rajzaim aprólékos
pontosságával és kifejezőerejével. Óvónőim már azt jósolták
szüleimnek, hogy ebből a gyerekből biztos grafikus, vagy festő
lesz. A családi legendáriumban fennmaradt, hogy már 4-5 évesen
nagyon érzékeny voltam a színekre; amikor korombéli társaim még
a színeket alig bírták megkülönböztetni, én már a világos
szürkét akartam kikeverni.
Volt a családban, felmenői között, aki művészettel
foglalkozott?
–Nagybátyám,
Szegedi Zoltán festőművész, aki fölismerte tehetségemet, és
szeretettel terelgette első szárnypróbálgatásaimat, ő készített
föl a szakközépiskolára. Azt is meg kell említenem, hogy Dunaújvárosban
a nagyvállatok támogatásának köszönhetően nagyon jó, erős
művészeti közeg alakult ki, az Uitz Béla Kiállítóteremben
egymást váltották a kortárs művészeti kiállítások. Ma itt
működik a Kortárs Művészeti Intézet.
Tehát már túl vagyunk a szocreál időszakán.
–A hatvanas években
én már szerencsére nem éreztem ezt a bőrömön, de a városban
lehetett érzékelni a korszak lenyomatait. Szerencsére olyan
családban nevelkedtem, ahol nem volt kétséges, hogy a
kommunizmus veszélyes és ártalmas ideológia, és a szocialista
rendszer, amiben élnünk kell, egy tévedés. A hivatalos iskolai
oktatást otthon édesapám módszeresen kiigazította, így tisztában
voltam vele, hogy április negyedikén, november hetedikén ugyan
föl kell venni a piros úttörőnyakkendőt, de a hős felszabadító
szovjet csapatok valójában az országot megszálló idegen
hatalom hadserege. Tudtam, hogy a szocreál ideológiailag súlyosan
terhelt művészet, de ennek ellenére felfedeztem Domanovszky
freskóiban a festői értékeket, ahogy Somogyi József Martinász
szobrában is, mert egy gyönyörű plasztikáról van szó,
ami semmivel sem rosszabb, mint Meunier Tüzikovácsa, vagy
Dokkmunkása.
Általános iskolában eldöntötte, hogy festőművész
szeretne lenni?
–Óvodás korom óta
rendületlenül erre a pályára készültem, és ebben a családom
is mindig támogatott. Szerencsém volt, mert remek iskolákban
tanulhattam. Az általános iskolai rajztanárom Gábor Imre képzőművész
édesanyja volt, majd a Török Pál utcában is nagyon jó tanáraim
voltak. A Képzőművészeti Szakközépiskola a hetvenes években
egy rendkívül progresszív magas színvonalú művészeti iskola
volt.
Hogyhogy grafika-és nem festő szakon tanult a Kisképzőben?
–Dunaújvárosi tanáraim
tanácsára jelentkeztem erre szakra, mert akkor az volt ott a
legerősebb. Így grafika szakon végeztem, de inkább festeni
szerettem. Tölg-Molnár Zoltán volt a legjobb tanárom, aki a
rajzot és a festést oktatta. Gunda Antaltól és Pásztor Gábortól
a sokszorosító grafikai eljárásokat tanultam, de Birkás Ákosnak,
Moser Zoltánnak is sokat köszönhetek.
Visszatérve a főiskolás
évekre: 1985-től mesterképzésen is részt vett.
–Kihasználtam azt a
lehetőséget, hogy a jobb eredményeket elért hallgatók kérvényezhették
azt, hogy mesterképzésre járjanak. Ez a három év számomra
igazi jutalmat jelentett. Nem voltak elméleti óráink, hanem egész
nap festhettünk, és a mesterünkkel konzultáltunk. Így a
mesterképző a főiskolán belüli egyfajta alkotóházként működött.
A ’80-as években a Képzőművészeti Főiskola egy jó értelemben
vett klasszikus akadémia volt, de mégsem volt akadémikus a képzés.
Művészeti anatómiát, geometriát, festészettechnikát
tanultunk, mindent, ami a mesterségbeli tudáshoz kell. Mégis
Mattise, Miro, a klasszikus avantgarde volt az eszmény, és az
absztrakt festészet – amit Gerzson Pál is művelt. A főiskolán
kubisztikus képeket kreáltam, a mesterképző idején inkább a
metafizikusok hatott rám.
Maradjunk a ’85-ös évnél, hiszen akkor volt az első
kiállítása, s éppen Dunaújvárosban. Ön ragaszkodott a
helyszínhez?
–Kötelességemnek éreztem,
hogy abban a városban rendezzék meg az első kiállításomat,
ahol megszereztem az alapokat. Nagyon jó volt a kiállításom
fogadtatása, akár az azt követőké is. Sajnos éppen a New
York-i kiállításom nem hozott túl nagy sikert, talán azért,
mert nem volt jó a szervezés.
1987-ben pedig az akkori NSZK-ban volt kiállítása…
–Már főiskolásként nagyon sokat utaztam Európában, s
arra törekedtem, hogy munkáimat bemutassam külföldön. Akkor
persze nem volt ez olyan könnyű, mint ma, pláne nem képekkel.
Bonyolult vámeljárások, vízumok, meghívólevelek kellettek az
utazáshoz, de a világlátás vágya nagyon erős motiváció
volt. Németországban, Hollandiában voltak ismerőseim, barátaim,
akik kiállítást szerveztek számomra. Időnként adtam el képet,
és ez fedezte a költségeimet.
Még főiskolás korában
néhány napot New Yorkban töltött. Volt valami, ami művészként
megfogta az amerikai kulturális központban?
–Az egy nagy kaland
volt. Három hetet töltöttem az USA-ban, s néhány napot New
Yorkban. Volt egy barátnőm, egy amerikai lány, aki Moszkvában
orosz nyelvet és irodalmat tanult. Amikor végzett, akkor bejárta
az európai országokat, s így ismerkedtünk meg Budapesten. Ő hívott
meg Amerikába. El lehet képzelni, milyen óriási hatással volt
egy ilyen utazás és New York egy 26 éves szerelmes ifjú képzőművészre
1986-ban. Akkor fogant az a sorozat, amit nemrég állítottam ki
a Fugában. Sohasem volt szándékomban, hogy kint maradjak, így
Amerikából is hazatértem, és akkor, ötödévben manhattani
felhőkarcolók által inspirált képeket készítettem, de valódi
élmények hiányában a sorozat lassan kiürült. Mindezt Gerzson
mester észrevette, és azt mondta nekem: „Csaba, most már úgy
fest, hogy megnyom egy gombot és kijön egy New York-i kép”.
Ezután húsz évet kellet várni, hogy a megrekedt témát és a
benne rejlő lehetőségeket friss inspirációkkal
kibontakoztassam. 2006-ban a térlátásáról és a térábrázolásról
szóló doktori disszertációm mestermunkáit kellett elkészítenem,
ezért megpályáztam egy féléves rezidenciát a Connecticut állambeli
New Londonban székelő Griffis Art Center alkotóházba. Ez egy
HAESF ösztöndíjjal lehetővé is vált, ekkor folytattam a félbe
maradt sorozatot.
–Ebben nincs semmilyen ellentmondás, mert bár kortárs
festő vagyok, arra törekszem, hogy a képzőművészetben a
szakmai, minőségi folytonosság útján haladjak. Nem véletlen,
hogy az 1987-es csoportos kiállításunknak a Folytonosság
címet adtuk. Hiszem, hogy a festészetben létezik olyan képi értékrendszer,
ami alapján egymás mellé lehet helyezni a reneszánsz Mantegna,
a holland Rembrandt, a szürrealista Miró, és Matisse vagy az
absztrakt expresszionista Willem deKooning képeit. Nagy hatással
volt rám André Malraux Az obszidián fej könyve, amiben
a szerző Picassóval beszélget arról, hogy a festők évezredek
óta ugyanazt a képet festik. Tehát a művészet nem elszigetelt
egyéni mitológia, hanem kultúrákon és korokon átívelő
folyamatos diskurzus.
Az avantgárd mára elszakadt a közönségtől
Én viszont azt látom, hogy jelenleg nagyon sokféleképpen
látják a festők a témákat. Ebben az izmusdúlásban nem tévedhet
el a néző?
–Sajnos azok a nézők,
akik nem követik a képzőművészetben az új irányokat, egyre
inkább tanácstalanok. Ez a tendencia a XX. század közepe óta
erősödik, és az avantgárd mára elszakadt a közönségtől. Sőt
ma már poszt-avantgárdról beszélünk, és a művészek nem is
törődnek azzal, hogy ez a szakadék ne táguljon tovább.
|
