|
 2014.02.28.
Életmeghosszabbítás
Húber András kiállítása a Vén Emil Galériában
A nagytétényi
Klauzál Gábor Művelődési Központ Vén Emil Galériája ezúttal
egy „fás” szobrászművész kiállításával lepett meg.
Hogy Húber András poétikus címet adott tárlatának, az a művész
organikus létben való hitét is jelzi. Életmeghosszabbítás?
Honnan, merre, és meddig? Ha az univerzum – ez sem biztos –
örökéletű, a bolyongó porszem, az ember csak kis
szeletet (éveket) hasíthat ki az egészből.
De azt a
„kicsit”, ha jól gazdálkodik életidejével, meg lehet
hosszabbítani. A természet – fű, fa, virág, zöld, víz,
levegő, stb. – fokozott megbecsülésével? Avval is. De még
inkább avval, ha életfilozófiánkká tesszük a belőle
kinyerhető szépet. A szépet, amely forma, emlék, mozgás – s
végül is önmegvalósító munka – terméke. Valójában műtárgy,
de benne sűrűsödik mindaz, amit az organikus világ megtartó
erejéről vallunk.
A
tárlat központjában érthető módon – figyelemfölkeltő
installációként – az Életmeghosszabbítás című, a
barna levélszőnyeggel beborított padozatot és fölfüggesztett
alakzataival a leget is belakó rendezett kert áll.
A kőnek látszó papírmasé szobrok – a hajlított, formázott
ágakat mint plasztikákat tartó tömbök, illetve a különféle
állatfigurák (sündisznó, kígyó) – úgy simulnak bele az
illúziótlan lét – paradox – boldogságát hozván a
megkonstruált, csaknem igazinak tűnő természetbe, hogy kétségünk
nincs a felől: a belógatott alakzatok (hártyás héjak, madárszárnyak)
és az őszi kert (avar) statikáját próbára tevő fafigurák,
létünk meghosszabbított organikus „termékei” jelentik azt
a „szabad gyököt”, amely által az emberiség ki tud törni.
Ha nem is önmagából, ám egy ózondúsabb terrénum felé.
Valaminő szabadságszimbólum is leledzik – ha nem éppen
tudatosan az – ezekben a tárgyjelképek sugallta mozzanatokban.
Ha a fa
jelentéskörén, mítoszi tartalmán töprengve minden
pillanatban nem gondolunk is arra, hogy minő isteni, emberi, természeti
csodák alakítják a legösszetettebb jelképet (világfa,
életfa, égig érő fa, Édenbe ültetett fa, Élet és Halál fája,
Zeusz tölgye, Athéné olajfája, stb.), s az ég felé lélegző
– nyújtózkodó – erdőnek milyen szakrális kapcsolódásai
vannak a Mennyel s a Kozmosszal, a kereszt misztériumát
akarva-akaratlan magunkban hordjuk. A kézzel megszelídített,
megmunkált – hajlított, faragott, kötözött – anyag
tehát nemcsak látványként sem utolsó formavilágában,
organikus szerkezetében él, hanem a benne rejtező, sokfelé ágazó
s ezért egyetemes mítoszi tartalmaiban is.
A
kerten kívüli, azt körülfogó szobrok – a több faág-lábra
támaszkodó Szambaiskola, a fekvő testhelyzetben is
modern Napimádó, a görnyedt oszlop poétikusságát
libegő fölhajtóerővé alakító Kérésztánc, az érzelmek
csúcspontján ágáló Búcsúfellépés, a suhanás
boldog időtlenségét hirdető Atlantisz délután, de
legkivált a néprajzi fogantatású, kecsesen hivalkodó Szól a
kakas már – ugyannak az arzenálnak jelentős darabjai. És az
invenciózus Erdőt járó szerelemről – két bakancsban
faágak tömkelege virít – se feledkezzünk meg.
Csakhogy amíg
azok között jócskán vannak „faimitációs” plasztikák (a
föntebbieken kívül a Sármalac mindenképp kiemelésre
érdemes), ez utóbbiaknál a művész a jobbára kérgétől
megfosztott fát-ágat, ezt az organikus alkotóelemet használja
teremtményeinél. Csiszolja, ragasztja, egymáshoz köti (többször
fehér gyolcsként ható textillel) a figurák „testrészeit”,
s műveivel szinte azt az illúziót kelti, mintha a plasztikák
egyetlen darabból volnának.
A szobrok
„rajzos” – indázó, így a természet nyüzsgő mindenhatóságát
reveláló – alakja nem véletlen. Azért sem – a falakon bőséggel
a bizonyíték –, mert Húber András kitűnően rajzol (lásd a
három szitanyomatot: Királyi csapda I. – III.). S ez
elmondható a sík felületet megbontó, relief-szerű „fa-ág-rajzairól”
is. Hogy ezek a furcsa „grafikák” előzményei-e azoknak az
invenciózus kitárulkozásoknak, amelyeket leginkább a doboz-képek
(doboz-plasztikák) jelentenek – a Facsavar I. – V. című
sorozat „szobor-szonátáiból” áll a tárlat egyik legerősebb
műtárgy-együttese –, nem tudhatni, de a mindkét műnemben-formavilágban
készített alkotások ugyanazon leleményes „vonaltudásból”
születtek. Jóllehet a kézzel merített papírtábla tömbös
plasztikai hullámzása jócskán eltér az ágak közötti „réseket”,
„áttöréseket” valaminő hártyával borító doboz-képek
bravúrosan szellős világától.
A vegyes
technikával készült organikus képek, „grafikák” arzenálja
is legalább két csoportra osztható. A festői jellegű, a
nonfiguratívhoz közeli alkotások – köztük is az Erdő
elhagyása, vagy a remek Könnyű ködben északon –
lélekrajzoknak is mondhatóak, egy pszichológiai állapot, egy
nehezen megnevezhető sejtelem tükrei. Lírai absztrakt
voltukban az áttűnések, fátyol mögötti csendek dominálnak.
Viszont a reliefekhez közelebbi „farajzok” szinte mindegyikén
– a mondanivaló fókuszát szimbolizálva? – ki van ugratva
egy-egy „pontsűrűségű” motívum (Árgyélus; Drótszív
– festői háttérrel! –; Hölgykoszorú; Drótkoszorúk),
amely által megismerszik az alkotás mítoszi, pszichológiai,
stb. gyökere is. Hogy ettől eltérő szerkezetű applikált
dobozképpel ugyancsak lehet organikus víziót közvetíteni,
arra a tiszta vonalvezetésű Égig érő fa I. és a
bonyolultabb rétegű, az „alvilágot” és a „felvilágot”
is megjelenítő – legalább is az eszünkbe juttató – Égig
érő fa II. az eklatáns példa.
Szakolczay Lajos
|
