vissza a főoldalra

 2014.01.24. 

In memoriam Csurka István

A kor parancsa most az, hogy nagyon szeressük magunkban a magyart, hogy hittel és akarattal szeressük magunkat

Gyurcsány bukása most már szappan a szociálliberális szappanoperában: vele mossa a kezét a degeszre gazdagodott új osztály, miközben bágyadt reformáriákat énekel. A saját megszólalóik többször emlegetik, jósolják – némelyek elkerülhetetlenítik – távozását, mint az emez oldaliak. Az uralkodó réteg meg akarja úszni Gyurcsány menesztésével és felváltásával. Rákennek mindent – gondolják –, és megmentik a rendszerüket. Még egy kicsit élezik a késeket, acsarognak egymásra, aztán úgy, ahogy összevesztek, kibékülnek. Lehet, hogy Kis János – a két most civakodó párt közös, politikailag legkorrektebb filozófiai főrabbija, aki a hatvanas években a Lauder Javne gimnázium elődjében, az Ajtósi Dürer sori orosz nyelvű Rákosi iskolában tanult – már írja is pünkösdi békecikkét a Népszabadságba, Mit vacakoltok azzal a kézigránáttal! címmel. Ezzel aztán ő köt útilaput Gyurcsány talpára és akkor neki mennie kell!

A Kádárnak mennie kell is Kis nevéhez fűződik, mert ő és még néhány más irodalmi „rabbi” mindig előbb kapja meg a legfőbb kehilla döntéseit. Mindegy hogy kerül a süllyesztőbe Kádár, Gyurcsány, csak a rendszer, az ő rendszerük, fennmaradjon. Hirtelen besüt a nap, minden megvilágosodik és akkor egyszerre menesztik Gyurcsányt – és „új szakaszt” ígérnek. Ezen a ponton szükséges megjegyezni, hogy aki eleget élt már, az sok új szakasz ígérésének lehetett tanúja és szenvedő alanya. Új szakaszt ígért Rákosi Mátyás és Kádár János is legalább hat kongresszuson: Grósz Károly rövid futamideje alatt sem hagyta ki és ezek mindig azzal jártak, hogy a nómenklatúrának jobb lett, a népnek nehezebb.

Ma az új szakaszt reformnak hívják. Legnagyobb gazdasági bölcsünk, a Fotex-Buddha, Békesi László minden megszólalásával azt bizonygatja, hogy a magyar nép nem élhet ilyen jól, ennyire gazdagon eltartva, még havi huszonötezréből is le kell csípni valamit, ha kipusztul, hát kipusztul.

Gyurcsány bukásának oka, hogy kifogyott az ígéretekből. Ez a maga nemében párját ritkító politikai betegség. Lélektanilag kellene elemezni, mert lehet, hogy van benne valamilyen rejtett öngyilkos hajlam. Előfordulhatott, hogy a blogíró véletlenül elolvasott egy könyvet, teszem azt egy Dosztojevszkijt, és belerágott a lelkébe, amikor az egyik Karamazov azt mondja a másiknak: „köpj szemen, Bátyuska”. Horn Gábor és Kóka éltek is a lehetőséggel.

Gyurcsány kinevezése pillanatában is alkalmatlan volt, talán nyomorultabb senki, mint most.

Nem ő bukott meg, hanem a rendszer, amelyik kinevezte. Ez 2008. március 9-ének a történelmi üzenete.

Alaposan még senki nem elemezte, nem mondta meg, mi történt március 9-én. Hogyan és miként bukott meg a rendszer? Kik is buktak meg? Nézzük csak. Azok buktak meg, akik „nem”-et mondtak és „nem”-et javasoltak, illetve távolmaradásra buzdítottak. Kik azok? Csak a két koalíciós párt? Óh, nem! A hatszázvalahány ezer „nem”-ben természetesen benne van az egész uralkodó elit – álelit –, benne a politikai, gazdasági, pénzügyi vezetők teljes köre, benne van a Marx Károly Közgazdasági Egyetem, a Vagyonügynökség, az ÁSZ, a rendőrség és a bíróság, a félrevezető sajtó. A koalíciós pártok nem lányos szeszélyből estek egymásnak, hanem azért, mert csőd van. Az ok maga a csőd, a bukás. Mert az egész összefüggő korrupciós hálózat bukott meg és nem fordítva. A bukást nem a koalíció felmondása idézte elő, hanem a működésképtelenség. A koalíció ideiglenes vagy akármilyen felmondása csak tünet, és a végső szó kimondásának elhúzása pedig csak a további rablások gyors végrehajtását és a folyamatban lévők befejezését szolgálja.

Most arról az egész összefüggő irányítási és félrevezetési rendszerről van szó, amely Németh Miklós kormányzása alatt kezdődött el és folytatódott a paktummal, majd az ebből kifejlődő kétharmados többségű Horn–Kuncze-rendszerrel. Megbukott az egypártrendszerből áthozott káderek, az átfestett emberek, a hol templomba, hol pártértekezletre járó kaméleon káderek rendszere, a sajtó és a média hazudozáson és félrevezetésen alapuló egész rendszere. Lelepleződött és megbukott a privatizáció. Megbukott az örökös fenyegetettség és számonkérés, a nemzetietlenség és a kozmopolitizmus. Megbukott a liberális hegemónia.

Legyünk azonban óvatosabbak: ebben, ami most történt és történik, mindez csak benne van mint lehetőség, de valójában még nem történt meg. Ők még kormányon vannak, és mindegyik benne ül még abban a havi milliókkal fizetett székben, amelyben eddig. Ezek még minden csatornát megtöltenek, csak azokat a csatornákat nem, amelyekbe valók. Még Gyurcsány is miniszterelnök és bágyadt trükkökkel próbálkozik.

Magyarországon nincs forradalmi helyzet, mondogatják sokan és igazuk van. Nem is nagyon kell. Hanem ráébredés kell. Jól felfogni azt, ami megtörtént. Az uralkodó elit félelmetes technikával és óriási hazudozási képességgel minden ütés elől kitér, a forradalmat maga által szervezett utcai zavargásokkal előzi meg, és semmi mással nem törődik ideológiai visszavonulása közben, sőt ideológiája fegyvereinek eldobálása közben, mint pozícióinak megtartásával, a pénzzel és az idegen megszállás útjának egyengetésével.

Mindig ez volt a kérdés. Minden váltáskor lényegében csak erről volt szó. Minden korszakváltás, sőt minden új kormány alapkérdése a helyosztás volt, és a Kádár-Aczél elitnek mindig sikerült majdnem az összes fontos hely megtartása, esetenként egyéni pofa-átszabásokkal. 89–90-ben pontosan ez kezdődött el; azután a paktum következtében, a médiatörvénnyel és a kereskedelmi csatornák tudatmódosító háborújával sohasem csak a kormányokról volt szó, hanem mindig a fontos, pénzes, a valódi irányítást jelentő állásokról. Mindeddig sikerült a régi rendszernek nemcsak megőriznie, hanem tovább is szélesítenie hídfőit. A hiszékeny magyar keresztény középosztály pedig vagy csak a kormánnyal törődött, és ujjongott, hogy neki van kormánya, holott nem volt, vagy a kopjafaállítás szenvedélyének hódolt, és közben kiadta a kezéből az iskolát és a nemzeti, keresztény nevelést, egyáltalán a nevelést, és most csodálkozik, hogy az iskolákban verik a tanárokat. Kopjafázó rendszerváltás közben az évezredes tanultságúak elfoglalták a holdingokat. Először a pártkáderek a szakértelmükre és a gyakorlatukra hivatkozva igazolgattak át az új felállásba, körülvették Antallt és tanácsadva szereztek meg minden érdemi magaslest. Antall azzal kérkedett, hogy nincs volt párttag a kormányában, a keresztény középosztály borzongott a gyönyörtől. Aztán Horn idején visszatértek a megrögzöttebb pártkáderek, míg a polgári jellegűbbek elfoglalták a gazdaság és pénz nagy, hatalmas fizetésű állásait és elszegődtek a külföldi tőkéhez.

Ez a nemzetközi segítséggel további küzdésre fellocsolt Kádár–Aczél-rendszer most kimerült. Hiába volt benne többségben a hajlékony, az alkalmazkodó, a nemzetközi öszszeköttetések áramkörével örökösen izgalmi állapotban tartott Aczél György–Lukács György-elem, megöregedett, elfáradt, teletömte dohánnyal a frigyládát és ráült, a fiatalítása pedig nem sikerült. A bevont fiatalok tehetségtelennek, mohónak és mindenekelőtt üresnek bizonyultak. A saját nevelésű KISZ-es és Lauder-ifjúság – teljességgel alkalmatlannak. Ezért akad a torkán az ígéret Gyurcsánynak: maga is KISZ-képződmény, és hiába ígér akármit, ha Gusztos vagy Fodor Gábor virít a háta mögött.

Korunk az anyagiasság kora. Minden dolog anyagi indoklású. A kommunizmus és a liberalizmus minden anyag fölöttit, minden transzcendenciát kiirtott még a gondolkodásból is. Csak anyag van, azt mondják, mi is az anyag legfejlettebb foka vagyunk és a lelkünk is csak anyag. Nincs Isten – mondják ők. A népszavazás viszont azt mondta, hogy legalább háromszáz forint erejéig létezik. (Bocsánatot kérek a profanizálásért!) A népszavazás három anyagi természetű kérdésben döntött a kormány meghozott, bevezetett, gépekkel ellátott (vizitdíj-automata) intézkedésével szemben, nyolcvanhárom százalékos erővel. Ez a tett a liberális anyagi rendszert, amely pusztán anyagi szempontú – sohasem nemzetpolitikai, sohasem erkölcsi, sohasem megmaradási –, anyagilag ütötte ki, a saját bunkójával bunkózta le. Ráadásul ez szinte véletlenül alakult így. A kormány és választási bizottsága négy kérdést lehántott az eredeti hétről, megmártotta ezeket is minden lében, húzta-halasztotta, hűtötte a dolgot és a nép csak nézte. Aztán amikor kiírták, elment szavazni.

Nincs csak részben becsületes emberekből és nem virtigli kommunistákból álló kormány, amelyik egy ilyen 83 százalékos megalázás után azonnal vissza nem adja a megbízását. Egy japán miniszterelnök ilyenkor harakirit követ el, s egy kongói törzsfőnök keres egy közeli oroszláncsordát, amely felfalja. Ezek azonban inkább koalíciós válságot, déli áramlatosdit, reform-bénulást játszanak, mint hogy eltakarodjanak.

Az élet egyetlen parancsa: élni. Megmaradni, túlélni. Nekünk most ezzel az összeomlással tulajdonképpen szerencsénk is lehet: ha elsőként láthatjuk be, hogy ez a Nyugat által ránk erőltetett, félig liberális, félig kommunista rendszer vitt csődbe bennünket, s megmentenünk magunkat csak az egészen új, csak félig nyugati, harmadik utas, teljesen magyar rendszerben leszünk képesek. Ezt kell felépítenünk. Nem nemzetközit, hanem magyart. Ennek első feltétele, hogy ne csak Gyurcsányt és a két pártot váltsuk fel, hanem rendezzünk mindent és változtassunk meg mindent a magyar nép érdeke szerint. Mert eddig ennek mindig az ellenkezője történt. Antall alatt a kormány jobboldali lett, kimentek az oroszok, de ami fontos volt az életben, az minden az Aczél-káderek kezében maradt. Ők mondták ki, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos és aztán ők lettek a még rosszabbak, vagy átjátszották a külföldi nagyon jóknak, akik csak egy kicsit rosszalkodni jöttek ide. Ez a rendszer csődölt be most. Az istenített külföldi tőke rendszere, amelynek érdekében kiszorították a kis magyar tőkét, a közepes magyar vállalatokat is a piacról, megszállták a biztosítást és a bankokat és a tudatipart. Gyurcsány bukásának valójában az az oka, hogy ennek a léket kapott rendszernek a megmentésével bízták meg, elvállalta, de nem tudta, hogy lehetetlenre vállalkozik.

A dolog véresen komoly. A magyar sajtó vészjeleket ad le részben a művelt Nyugatnak, részben Amerikának, beleértve a B’nai Britet, azaz a Szövetség Fiait is. S.O.S! Segítség! Mentsétek meg a dohányunkat! Mi vesztésre állunk, de Ti még megmenthettek bennünket!

Ne engedjük, hogy a régi rendszer emberei, a KISZ- és Lauder Javne-fiúk beépüljenek új rendszerünkbe és megint mindent elfoglaljanak. Nem is a születésüknél fogva, hanem a tehetségtelenségük, alkalmatlanságuk és az erkölcstelenségük miatt. Gyurcsány most megy, Orbán valószínűen jön, de az a kérdés, lesz-e magyar keresztény bázisa az új rendszernek? – ez az élet-halál kérdés. Elkezdődik-e az új magyar plebejus értelmiség felnevelése? – ez a magyar jövő alapkérdése. Ezt akarják mindig megakadályozni antiszemitizmussal való vádaskodással.

Elhangzott 2008-ban