vissza a főoldalra

 2014.07.04. 

A pillanatnyi hangulat lenyomatai a vásznon

A belső gondolatok kivetülése, képpé alakulásának folyamata

Vankó István festőművész 1966-ban született Cegléden. A hivatásos katonai pályáról érkezett a képzőművészet világába. Autodidakta módon sajátította el művészeti ismereteit. Rajzi alapismereteit a Dési Huber István Rajzkörben szerezte meg. Mesterei: Korga György festőművész, Misch Ádám festőművész, Végh András festőművész és Szunyoghy András grafikusművész voltak. 2002-ben a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíját nyerte el. 2012-ben a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége által alapított Simsay Ildikó–díjat kapta meg. Rendszeresen részt vesz országos tárlatokon, tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, és a Magyar Festők Társaságának, az Art9 Egyesületnek, az Asztal Társaságnak, valamint tagja volt a Csepel Galéria Egyesületnek.

 Egyéni kiállítások: 1999: Kék Iskola Galéria, Budapest; 2002: Más úton c. kiállítás Csepel Galéria, Budapest; 2004: Galéria 21, Budapest; 2007: Variációk c. kiállítás, Út Galéria, Budapest; 2009: Art9, Budapest; 2010: Közlöny Könyvesház, Budapest; 2011: Kamara kiállítás Csepel Galéria, Budapest; 2013: Új képek c. kiállítás, Zsókavár Galéria, Budapest

 Válogatott csoportos kiállítások: 1996: Stefánia Galéria, Bp.; 1996: Honfoglalás és történelmi csaták, Hadtörténeti Múzeum, Bp.; 1999: Honvédelmi Minisztérium valamint a Képző és Iparművészeti Lektorátus közös pályázata, Stefánia Galéria, Bp.; 2000: III. Képző és Iparművészeti Biennálé, Csepel Galéria, Bp.; 2001: AquArt c. kiállítás, Kék Iskola Galéria, Bp.; 2002: Patak Galéria, Szigetszentmiklós; 2002: IV. Képző és Iparművészeti Biennálé, Csepel Galéria, Bp.; 2002: CSEGE kamara kiállítás, Csepel Galéria, Bp.; 2004: V. Képző és Iparművészeti Biennálé, Csepel Galéria, Bp., 2004: Kövek c. kiállítás, Kék Iskola Galéria, Bp.; 2005: Ókor c. kiállítás, Csepel Galéria, Bp.; 2006: Művészet és Forradalom c. kiállítás, Csepel Galéria, Bp.; 2006: VI. Képző és Iparművészeti Biennálé, Csepel Galéria, Bp.; 2007.: Föld c. kiállítás, Kék Iskola Galéria Bp.; 2007: 29. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Salgótarján; 2007: Az álom arcai Magyar Festők Társasága, Csepel Galéria, Bp.; 2007: XVI. Országos Portré Biennálé „Arcok és Sorsok” Moldovay Győző Galéria, Hatvan; 2008: V. Szekszárdi Festészeti Triennálé, (Babits Mihály emlékezete) Szekszárd; 2008: Fekete Képek Magyar Festők Társasága, Csepel Galéria, Bp.; 2008. I. ARS PANNONIKA, Szombathelyi Képtár, Szombathely; 2009.: X. Jubileumi Balaton Tárlat, Balatonalmádi; 2009: A mai nap Magyar Festők Társasága, Csepel Galéria, Bp.; 2009: 30. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Salgótarján; 2010: II. ARS PANNONIKA, Szombathelyi Képtár, Szombathely; 2010:„Ironikus és fenséges” Paizs László emlékezete, Magyar Festők Társasága, Csepel Galéria, Bp.; 2010: VIII. Képző és Iparművészeti Biennálé, Csepel Galéria Bp.; 2011: XVIII. Országos Portré Biennálé „Arcok és Sorsok” Moldovay Győző Galéria, Hatvan; 2012: „RESERVE” Az Asztal Társaság Művészeti csoport Városi Galéria Érd; 2012: 8. Országos Groteszk Kiállítás, Kaposvár; 2012: Valóság és Illúzió c. kiállítás, Fővárosi Nagycirkusz Budapest; 2013: Anya(ok) c. kiállítás Karinhy Szalon, Budapest; 2013: II. Országos Rajztriennálé, Salgótarján

 Nemzetközi kiállítások: 1998: Bukarest (Románia); 2011: Fekete Képek 3. Magyar Festők Társasága, Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely; 2012: XIII Nemzetközi Alkotótábor, Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely; 2012: Asztal Társaság Művészeti csoport, Prágai Magyar Intézet, Prága; 2013: Asztal Társaság, Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely, Szlovákia

 Díjak, pályázatok:

2000.: III. Képző és Iparművészeti Biennálé díja

2002. :Nagyméretű munkák létrehozása NKA

2012.: Simsay Ildikó díj MKITSZ díja

 Hogyan is lett egy nyugállományú honvéd zászlósból festőművész?

– Mielőtt konkrétan válaszolnék a kérdésére, el kell mondanom, hogy hivatásos katonának tanultam. Az iskola elvégzése után különböző alakulatoknál teljesítettem szolgálatot. Pályám során, 1990-ben Budapestre helyeztek át. Itt találkoztam egyik volt osztálytársammal, aki a Dési Hubert István Rajzkörbe járt – ő ezt nekem elmesélte–, s mivel engem is foglalkoztatott, foglalkoztat a rajzolás, művészet, jelentkeztem a rajzkörbe. Felvettek. Magával ragadott a hely, az ott folyó alkotói munka, a terpentin és a fixatív illata, valamint a tanulási vágy.1990-1994-ig jártam oda. Tanáraim Túri Éva és Korga György festőművészek voltak. Ott sajátítottam el a rajzolás alapjait. Rengeteg olvasással, múzeumba járással képeztem magam. 1992-től vettem részt a honvédség által szervetett alkotótáborban. 1966-ban felvételt nyertem a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. Még aktív katonaként váltam festőművésszé. 2007-től tagja vagyok a Magyar Festők Társaságának, valamint több művészeti csoportnak.

 Volt a családban, felmenői között, aki művészettel foglalkozott?

 – Tudtommal édesanyám egyik rokona festőművész volt az Egyesült Államokban. Ott élt és alkotott. Sajnos nagyon kevés információ van erről a rokonomról – ködösen elmosódott fénykép van a szemem előtt, amit az idő elhomályosít, talán kissé megszépít, talán csak illúzió. Későn ébredtem rá, hogy utánanézzek, és időközben nagyszüleimet és szüleimet is elveszítettem. Már nem tudhattam meg rokonom életének a történetét – sajnos.

 Föl sem vetődött az, hogy a Képzőművészeti Főiskolára fölvételizzen?

 Ahhoz, hogy én tovább tanuljak, fel kellet volna adnom a katonai hivatásomat, de azt nem tehettem meg, hiszen már nem csak magamért, hanem a családomért is felelőséggel tartoztam.  

Maga a katonáság, mint téma később megjelent a művészetében?

 – Nem jelent meg a honvédségi téma a művészetemben, bár volt egy időszak, amikor fölvetődött bennem az a gondolat, hogy megfestem a pályám során átélteket, de végül is letettem róla. Vannak művészek, akik – helyettem is – festettek katonai témájú képeket, engem ez nem foglalkoztatott. Nem vonzott a naturális ábrázolás, inkább az elvont képi világ és absztrakt művészet felé fordultam, ez vált fontossá számomra, ez érdekelt. A pályám elején kerestem saját formai nyelvemet, amit meghatározott az absztrakt formai világa. Így létrehoztam saját eszközrendszeremet, amelyet használok, és folyamatosan építkezem belőle.

 Hogy tudott a katonaság közben rajzolni?

 – A katonának is van munkaideje, s azután jutott időm rajzolni, festeni, olvasni valamint tanulni. De ez már a múlt. Megjegyzem, nem csak én váltam művésszé, mint katona, hanem többen is azok lettek pályafutásom alatt, tehát nem vagyok kuriózum. A művészi pályára nagyon sok úton-módon kerülnek a kollégák. Van, aki orvosi, tanári és gyógyszerészi hivatását cseréli fel a művészi pályára, mégse mondják rá, hogy „orvosfestő”. Engem is zavarna, ha katonafestőnek titulálnának. Képzőművész vagyok, aki valamikor katona volt. Két igazi szenvedélyem van: a képzőművészet és az olvasás.

 Olvasmányi élményekből sem születtek rajzok?

 – De igen, mert azt vallom, hogy mindenkire, így a művészre is nagy hatással van a környezete, a könyvekből merített élményei, a látott, tapasztalt és átélt dolgok. Ezek összegződnek. Esetemben nem arról van szó, hogy elolvasok egy könyvet, és annak hatására rögtön nekiállok festeni. Hanem arról, hogy különböző élmények a bensőmben, tudatalattimban elraktározódnak, összeadódnak, letisztulnak, átszűrődnek, és ezt valamikor az idő folyamán „kifestem” magamból, más értelmet, jelentést adva neki. Így hozok létre valamit az élményeimből.

 Mesterei Korga György, Misch Ádám, Végh András és Szunyoghy András voltak. Mi mindent sajátított el tőlük? Az alapokat, vagy a korszak stílusirányzatait is bemutatták?

 – A stílusirányzatokat autodidakta módon, szakkönyvekből és a különböző szabadegyetemeken ismertem meg. A mesterek a szakmai fogásokat tanították, és ami lényeges, hogy nagyon sokat beszélgettünk a készülő munkákról. S elmondták azt, hogy miként is látják a munkáimat – ebből okulva alakítottam ki a saját stílusomat.

 Később, már alkotóművészként is kikérte hajdani mestereinek tanácsait?

 – Volt rá példa. A pályám leges legelején, de most már egy-kettő barátomnak, alkotótársamnak kérem ki a véleményét. Mert lényegesnek tartom, hogy ők miként látják az új munkámat. Egy „friss szem” olyat is megláthat, amit én esetleg nem veszek észre, átsiklok felette. Fontosnak tartom a visszajelzést, bár öntörvényű alkotó vagyok.

 A nyugati stílusok mennyiben befolyásolták saját művészetét?

 – Természetesen sokat tanulmányoztam a nyugati stílusokat. Nálam ez nem is volt kérdéses. Nagyban hatottak rám Francis Bacon, Jackson Pollock munkássága, s az amerikai festészet bizonyos irányzatai. Nem az a művészeti irányzat vonz, amelyekre a konkrét naturális ábrázolás jellemző. Jobban foglalkoztat az a fajta művészi kifejezésmód, amely az elvontabb érzelmeket, érzéseket közvetítve szeretne valamit bemutatni vagy kifejezni. Azt tapasztalom, hogy sokan nem értik a modern kortárs képzőművészeti alkotásokat, mert nem ,,látnak az alkotás mögé”. Vagy nem látják, hogy az alkotót mi inspirálta a mű létrehozása során.

 De ilyenkor jó, ha a nézőt kárhoztatjuk, hogy nem érti meg a kortárs képeket? Nem máshol, másban keresendő a hiba?

– Nehogy valaki arra gondoljon, hogy elítélem azokat, akik nem értik meg a kortárs művészetet. Már iskolás korban jó lenne, ha a diákokat elvinnék kortárs művészeti kiállításokra is. Nem muszáj, hogy megszeressék ezeket az alkotásokat, mert az ízlést nem szabad diktálni. De az jó lenne, ha megismernék a modern művészeti irányzatokat, művészeti törekvéseket. Ez által tágulnának az ismereteik, lehet, hogy ennek hatására egyesekből művész válna, de az se baj, ha múzeumba járó, művészetet értő és kedvelővé lennének. Több múzeumban is rendszeresen tartanak tárlatvezetéseket, amit nagyon hasznosnak tartok, mert így a nézők nem rohannak el egy-egy kép mellől, hanem jobban megfigyelik azt, így megértik az adott művész gondolatiságát.

 Léteznek olyan írók, zeneszerzők, akik „kiírják” magukból fájdalmaikat, élményeiket. A festő is megteheti ezt, mikor nekilát egy adott kép elkészítésének?  

– A festőművész azért fest, mert úgy érzi, nem tehet mást. Esetemben tehát belső kényszerről beszélhetünk. S ahogyan én változom, úgy változnak a munkáim is. Van példa arra, hogy régebbi alkotásaimat átfestem.

 A hajdani képeket azért festi át, mert elégedetlen velük?

 – Nem biztos, hogy csak erről van szó. Bizonyos időnként előszedem a régebbi munkáimat, és azokat átnézem, átértékelem, átdolgozom, átfestem. Ennek az az oka, hogy már más foglalkoztat, másként látom. Így születtek meg az Időrétegek, valamint a Felülírás című munkáim. Azzal nem mondok újat, hogy új művek létrehozásához anyagok, eszközök, festékek kellenek, ahhoz pedig pénz. Anyagok hiánya esetén az ötlet csak terv marad. Törekszem arra, hogy minél gazdaságosabban hozzam létre munkáimat.

 Nehéz egy képet befejezni?

 – Tudni kell abbahagyni a képet. Valahol meg kell állni a munkafolyamatban. Ez nem jelenti azt, hogy minden képet be lehet fejezni. Ha nem tudom abbahagyni a képet, akkor fennáll annak a veszélye, hogy elrontom azt. Erre is volt már példa. Úgy vélem, minden egyes mű kísérleti alkotás, ameddig kiállításra nem kerül. Akkor válik bemutatott alkotássá. De arra is volt példa, hogy a már kiállított és bemutatott alkotásomat is átdolgoztam, megsemmisítettem.

 Mi jellemzi az alkotói folyamatát?

 – Általában délután, miután az itthoni teendőimet befejeztem, s ha van elég energiám, akkor betérek a műhelyembe, s nekilátok dolgozni. Vagy alapozok, vagy festek, s néha egyik munkám inspirálja a másikat. Az nem jellemző rám, hogy egy nap alatt elkészítek egy adott alkotást, bár arra is van példa, de mindez hangulatfüggő. Én inkább folyamatosan vívódások közepette dolgozom. Az elmúlt években rengeteg tusrajzot készítettem, vonalrajzokat, ennek hatása alapján festem az új képeimet. A konkrét munka folyamán nem készítek vázlatot, sem előtanulmányt. A kép felületét folyamatosan alakítom, építkezem a tusrajzok élményeiből, addig festem, amíg elfogadhatónak nem találom. Mivel gesztusokat alkalmazok, nagy hévvel festek, azért egy adott hangulatnak, lelki állapotnak a lenyomatai jelennek meg a vásznon. Mindig újabb dolgok foglalkoztatnak, így újabb megoldásokat alkalmazok a munka közben. Ezért is kísérletezem sokszor.

 Mikor találta meg saját, egyéni stílusát?

 – Erre nem tudok konkrét dátumot mondani, de a 2000-es évek elejére tehető az egyéni stílusom megtalálása. Azóta művelem ezt a formanyelvezetet. Kissé absztrakt, groteszk, de nem szeretem magam egyetlen egy stílusirányzatba sem besorolni. Járom a magam művészi útját, s majd a művészettörténészek eldöntik azt, hogy hová is tartozom.

 Szakolczay Lajos művészeti író tavaly ezt írta önről: „a stílusok libikókáját teszi változatossá Vankó művészete. Avval, hogy a festőművész – jóllehet a groteszk felé közelítvén – bátran ábrázol, alakjainak világa egyszerre valóság-közelivé, ugyanakkor mesével fűszerezetté válik.” Tehát ő a groteszk világát emeli ki.

 – Örülök annak, ha ilyet írnak rólam, mert nem hiszem azt, hogy egyetlen egy stílus is jellemző lenne rám. Az igazi gondot az jelenti számomra, hogy egyre kevesebben járnak kiállításokra. Természetesen van egy szűk réteg, amelynek tagjai szinte minden modern kiállítást megtekintenek, de azt nem veszem észre, hogy a polgárok nagy számban tekintenének meg egy-egy tárlatot. Ezért nem is igazán tudom azt, hogy mi a nézők véleménye. A szakma viszont folyamatosan odafigyel a munkáinkra. A visszajelzésekből le lehet vonni konzekvenciákat is, de az is lényeges, hogy kitől érkeznek a kritikák. Ha a művész mindenkire hallgatna, akkor nem tudná önmagát megvalósítani. Saját célomnak, irányzatomnak szeretnék megfelelni, ami lehet, hogy néhány embernek tetszik, míg másoknak nem.

 Arra volt példa, hogy egy kiállítás alkalmából vásároltak öntől képet?

 – Mivel kissé groteszkbe hajlik a stílusom, így nem jellemző az, hogy munkáimat megvásárolnák és kitennék otthon a falra. Annak viszont örülök, hogy néhány barátomnál és ismerősömnél valamint a Kortárs Magyar Galéria közgyűjteményében vannak munkám.

 A képein lévő színek szimbolizálnak-e valamit?

 – Bizonyára vannak a színeimnek jelentései, de én soha nem magyarázom meg azt, hogy miért használom a piros és a fekete színt. A piros lehet a szenvedély, míg a fekete a gyász jelképe. Mivel elvont képeket alkotok, így bizonyos fokig a tudatalatti is felszínre tör az alkotás közben.

 Részt vett külföldi tanulmányútokon?

 – Legutóbb meghívtak a dunaszerdahelyi XIII. Nemzetközi Alkotótáborba, ahová a Magyar Festők Társasága delegált. Ott töltöttem két hetet, s ez nagy hatást gyakorolt rám, és több barátra is szert tettem. Majd később az Asztal Társaság Művészeti Csoporttal, melynek tagja vagyok, 2013-ban újból kiállítottam Dunaszerdahelyen. Számomra lényeges, hogy olyan csoporthoz tartozzak, amelynek hasonló gondolkodású művészek a tagjai. Inspiráljuk egymást, és szakmai beszélgetéseket folytatunk.

 A legtöbb művész a nagyvárosokból a szabadba, vidéki környezetbe szeretne menekülni. Önnél ez nem így történt?

 – Farmoson, egy kicsiny Pest menyei faluban töltöttem gyermekéveimet. S onnan kerültem föl Budapestre. Izgat a főváros napi pezsgése, a forgatag. Így intenzív hatások érnek. Van, mikor a csendre vágyom, de számomra nélkülözhetetlen a nagyváros lüktetése.

Vannak, akik úgy vélik, csak akkor lehet jól alkotni, ha teljesen elszakadnak a társadalomtól. Mennyire ért egyet ezzel a kijelentéssel?

 – Teljesen nem tudok elszakadni a társadalomtól, hiszen benne élek, mert a művész a környezetéből „táplálkozik”. Minden művészre hat valami, és azt mutatja be a saját eszközrendszere által. De ahhoz, hogy megfessem azt, ami foglalkoztat, szükségem van az alkotói magányra.  

Hogyan látja a mai képzőművészeti mecenatúra helyzetét?

 – Röviden: van rajta mit javítani.

 A rajzoláson, a festészeten kívül a képzőművészetnek más ágával is foglalkozik?

 –Az éremkészítés is foglalkoztat. Szeretek sok mindent kipróbálni és kísérletezni. Így kollázsokat, kisplasztikákat is készítek, rozsdás vaslemezre festek. A lényeg, hogy olyan anyagokat használjak, mivel ki tudom fejezni érzésvilágomat.