vissza a főoldalra

 2014.07.04. 

In memoriam Csurka István

Magyarország felszámolása (II. rész)

Európától sok segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel, akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogékonyságával. S akkor mégsem leszünk felszámolva.

 Bevándorlók diadalmenete

 Ha tehát azt mondjuk, hogy Magyarország most, a posztkommunizmusban valamilyen különleges, a többi közép-európai és kelet-európai államtól elütő helyzetben van, és ha esetleg akarják is a többivel együtt valamikor az európai Közös Piacba csatlakoztatni, akkor is valamilyen más minőségben, akkor egyszersmind azt is feltételezzük és állítjuk, hogy erre a magyar társadalmat nem csupán ki kellett szemelni, hanem erre ennek a társadalomnak, államnak alkalmasnak is kellett mutatkoznia. Itt most tulajdonképpen azt szeretném megvilágítani, hogy hogyan váltunk erre a különleges beosztásra alkalmassá, és hogy mi is ez a beosztás. Az 1867-es kiegyezés – amelynek egyébként teljesen oktalanul, valami csendes reneszánsza fejlődik ki, mintha akárcsak a legcsekélyebb hasonlóság is volna 1989 és 1867 között – a Habsburg-ház szövetségesévé tette Magyarországot, ötven évre elodázta a nemzetiségi kérdéssel való szembenézését, és az állam belső életében átcsúsztatta a súlypontot. A vezérszerep a gyorsan meginduló kapitalista fejlődésben az idegen elemé lett, az országba folyamatosan egymillió bevándorló érkezett keletről, és bámulatos gyorsasággal felnyomult a kultúra, a pénzvilág, az ipari tőke és az üzleti élet vezető pozícióiba, ugyanakkor pedig a magyar történelmi uralkodó réteg, a nemesség dekadenciája a saját népétől való elidegenedésben is megnyilvánulva, a még szaporodó magyar parasztnépre olyan óriási terheket rakott, ami egy modern államban elviselhetetlen.

A Kiegyezésnek természetesen voltak óriási pozitív következményei is. A polgári életforma elterjedése, a nagy városok felépülése, az ipar fejlődése, a demokrácia irányába tett óvatos lépések, ám de itt most nem a gazdásági haladás az elemzés tárgya, hanem a magyar nép állapotában, gerinctörésében közrejátszó történelmi tények.

 A Trianon-vész

 A következő tény, amely különleges, sehol máshol meg nem valósítható célok elérésére Magyarországot alkalmassá teszi, Trianon. Ez, a kiegyezés nélkül, amely a Habsburg-birodalomhoz láncolta a magyarságot és ötven év alatt nem tudta megteremteni a soknemzetiségű állam szilárdságát, nem következett volna be. Magyarország szétdarabolása halálos erejű ütés volt a nemzetre. Magyarország megszűnt közép-európai hatalom lenni, de szabad kezet adott a kiegyezés szervi bajainak, nemzet és nép összeforrasztásának, a magyarságnak a megcsinálására. A kommün ugyanis, ami a feldarabolást megelőzte,  feltárta, hogy annak a sok tekintetben már asszimilálódott rétegnek, amely a kiegyezés óta folyamatosan egyre nagyobb befolyásra tett szert, van egy rendkívül veszélyes, gátlástalan magyarellenes csúcsa, kinövése, amely adott esetben az egészet magával sodorhatja a magyarellenességbe.

Ismét felemás, rossz válasz született. Elkezdődött a zsidózás, a numerus clausus és vele párhuzamosan a rendi világ, a megbukott rendszer átmentése. Nem történt meg a földreform. A magyarság nem teremtett a saját népe számára új helyzetet, versenyhelyzetet a veszélyességét megmutató idegen elemekkel szemben, hanem a magyarságát külsőségekben fejezte ki.

Szabó Dezső látta meg ezt legvilágosabban. A német elem tör előre a hatalom csúcsai felé és közben magyarként sértegeti a zsidót, a magyarság ellen fordítja a kommünben ártatlan, asszimilálódni kész rétegeit is, közben a magyar paraszt föld nélkül tengődik, kívül a nemzeten. Vagy mélyen alatta.

Ugyanúgy, mint a kiegyezés korának, Horthy Miklós országlásának is voltak pozitívumai. Elsősorban a ma már sommásan csak irredentának leminősített magatartás következetes fenntartását kell ide sorolnunk. A magyar nemzet e korban megveretése, de nem a jogairól, tulajdonáról, a sajátjáról való lemondás tudatában élt. Ez a mai korral összehasonlítva fájdalmas igazság. Mert a lemondás maga a halál.

Ezt a kérdést nem szabad politikailag néznünk, ma különösen nem. Ha valaki ebben ama területek visszaperlését látja csupán, az téved. Egy nemzet alapvető tudatállapotáról van itt szó. A Trianon utáni, s egészen a második világháború végéig tartó korszak legfőbb erénye, hogy a nemzet nem süllyedt a lemondás állapotába.

 Köztes Európa – hitleri határok

 Közben Magyarország részben Németországtól, de az összes európai hatalom jóváhagyásával kapott vissza területeket, nagyjából az etnikai választóvonalak mentén. Ez azonban nem a magyar „Nem, nem, soha!” eredménye volt. Ezt nem a magyar leventék vívták ki, hanem ez politikailag következett a kor európai erőviszonyaiból. Ugyanazoknak a hatalmaknak, amelyek szigorú határokat húztak az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai közé, most így is megfelelt „Zwischen”-Európa, Hitler határaival. Horthy nem azért kapta vissza Erdély egy részét meg a Felvidéket, mert jó, megbízható náci volt, hanem azért, mert a versailles-i békerendszer kiáltóan igazságtalan volt, mert Németországtól már nem tudták elvitatni az igazságosztó szerepét. Az egész ügyletre mégis menthetetlenül ráragadt a nácizmus.

A visszacsatolásokhoz azonban nem egyformán viszonyult a magyar társadalom. A baloldal, amelyet a liberális nagytőke tartott el, azt érezte, hogy a megnagyobbodott országban kisebb a szerepe, előretörtek a népiek, a jobboldaliak, a fajvédők. A baloldal, a korlátozottak, a zsidótörvények által sújtottak nem tudtak osztozni az örömben. A történelem aztán pedig azt a fintort vágta, hogy nekik lett igazuk. Elvetendőnek lehetett minősíteni a teljes hazához való ragaszkodást, a le nem mondást, a magyar értékek megbecsülését. Össze lehetett kapcsolni a nácizmussal. És ezt a baloldal meg is tette. Természetesen csak a háború után került olyan helyzetbe, hogy büntetni is tudjon a Hiszekegyért.

 A Kommün villámtréfái után

 De ez már a harmadik fejezet. A kommün villámtréfája után itt lép fel másodszor elnyomóként, és most már a semmivel sem igazolható, gyalázatos irtás, a nyilasok és nácik rémuralma utáni jogos sértettség fegyverzetében a baloldal, a Moszkvából küldöttek bandája elnyomóként.

De az összefüggő történelmi mulasztások láncolata gonosz fejleményhez vezet: a magyarellenes terror a népre is hivatkozhat, mert az előző korszak nem adott igazi életlehetőséget, földet a parasztnak, mert nem emelte fel a munkásságot. Megint az előző korszak hibái teszik lehetővé a magyarság még mélyebbre nyomását és a valódi célok könnyű leplezését.

Mert igen, Sztalin mancsa itt volt rajtunk, Jaltában be lettünk osztva, de Rákosinak és Gerőnek s később még Kádárnak és Aczélnak mégiscsak voltak szövetségesei a népben, a nincstelenekben, az addig fel nem emeltekben.

Ha a Horthy-korszak végül is nem áll szemben egész ideje alatt a népi mozgalommal, amely éppen a háború idején kezdett el kiteljesedni, ha a háború vége egy összeférő, magával egy nemzetet s népet talál, akkor nem lett volna ily módon egymásra uszítható ez a társadalom.

Az új rend 1945-ben azonnal kisajátította magának a nemzeti haladást. Miközben a pallérozatlan nép egyeseit „altisztként” alkalmazásba vette, leszámolt a valódi népi mozgalommal és egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, hogy az új rend népi alapokon legyen új, és magyar.

A nemzeti középosztálynak csak egy kis része követett el nyilas bűnt, mégis az egész tanult, magyar szellemiségű, demokratikus hagyományú réteget bélistázták. A törzsökös magyarságot bélistázták.

Ami ’45-től ’48-ig történt, arra nem elég magyarázat a sztalini terror. Ahhoz az is kellett, hogy az előző korszakban nem volt elég hazája a szegény népnek: a magyarság egy része uszíthatóvá vált egy másik részével szemben.

 Fogy a magyar hatalom

 Ez nem felmentés Rákosiéknak és a kommunistáknak, és még csak az sincs ebben a tépelődésben, hogy talán másként történhetett volna. Itt most csak a saját önfelszámolásunk története próbál megíródni. Az a visszaszorulás, amit Németh László hatalmas irodalomtörténeti, történeti bizonyítással és Szabó Dezső oly szenvedélyes igazságkereséssel mutatott fel. Voltaképpen csak azt keressük, hogyan ad minden korszakváltás fokról fokra kevesebb magyar hatalmat a következők kezébe. S nemcsak a hatalom zsugorodik, hanem a vagyon is, az apró életmozzanatok fölötti rendelkezés. Fogy a jövő!

Siralmas végignézni, hogy a nem kommunista vezetők hogyan árulták el, vagy hogyan hagyták cserben egymást. Egy volt református pap, az államelnök, Tildy Zoltán vajon milyen súlyú nyomásnak engedelmeskedik, amikor ártatlan társai halálos ítéletét aláírja?

Ekkor alakul ki egy magatartás, amelynek pusztító hatása nagyobb az ÁVO-énál. „Tudom, hogy gonosz, tudom, hogy magyarellenes, tudom, hogy rossz, de szolgálom, mert így megmentem magam, esetleg megmentek mást, esetleg megmaradok.”

A személyes indokok kifogyhatatlan bőségben vannak. Az aratás, a kiszolgáltaké azonban százszor gazdagabb. Az így megalkuvó szakember nekik adja tudását, ha kell elárulja azokat, akiknek megmentésére hivatkozott, példát ad a behódolásra és ezzel gyengíti a többit, és végül semmit nem ér el, rendszerint eldobják, mint egy használt papírzsebkendőt. Magyarország első két „szabad” köztársasági elnöke a börtönben végezte. Később pedig utcát neveztek el róluk. Ez talán még vigyorisabban mutatja, hogy milyen mélyre süllyedt a magyar önérzet.

A politikai felszínt gonosztevők és félemberek uralták, a szellemi életet a párthűség tehetségtelen akarnokai, a megkínzott, bebörtönzött, kivégzett egyházi vezetők helyére beépített embereket raktak, nem volt az állami és társadalmi életnek egyetlenegy pontja sem, amely hivatott ember kezében, a nemzet kezében lett volna és mégis, valami még megmaradt.

(1994. augusztus 18.)

(Folytatása következik)