vissza a főoldalra

 2014.07.11. 

In memoriam Csurka István

Magyarország felszámolása (III. rész)

Európától sok segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel, akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogékonyságával. S akkor mégsem leszünk felszámolva.

 ’56 – az életösztön feltámadása

 Kun Béla nem is olyan kései utódai egy több mint ötven százalékban parasztnép tönkretételére kaptak lehetőséget Sztalintól. Sem erejük, sem idejük nem volt ennek a műveletnek a teljes végbevitelére. 1953 után, Sztalin halála után már nem voltak maguknál, mert több bajuk volt egymással, mint a leigázandókkal. Így történhetett meg, hogy a magyarságban még egyszer fellobbant az életösztön.

Fent, vagyis Budapesten a kommunista írók kezdték. És a nép felfigyelt. Látta és tudta pedig, hogy ezeknek a „reformereknek” alig van több közük hozzá, mint Rákosiéknak, akikkel szembeszálltak, de mivel még ép volt ott lent az ösztön, az egész nemzet igyekezett megragadni a lehetőséget. Sztalin halála és a természetellenes nagy gyász, amit elrendeltek, segített a felszabadulás érzésének elterjedésében. Az ország megmozdult, az emberek szóba elegyedtek egymással, odafigyeltek egymásra, számon tartottak minden kedvező eseményt, együtt igyekeztek tágítani a réseket. S mindez annak volt köszönhető, hogy a vidéki Magyarországban még majdnem épen megmaradt valami. Az összeköttetés a múltunkkal, a hagyomány, az egész magyarság élménye, a magyar nyelv és a kultúra. Talán a gazda tudata. Megmaradtak a közösségi életnek azok az alapelemei, amelyeket fegyverrel, egyenes, nyílt diktatúrával nem is nagyon lehet szétverni. Mert az erőszak dacos ellenállást szül.

S miközben a rendszer rothadt, nemzetre telepedett elitje vívta cinikus belharcát, a tanyákon, a kertek alján, a kisvárosok sarki kocsmáiban megszületett az utolsó fellobbanás energiaforrása. Maga az „56-os szabadságharc és a forradalom nem ebből az energiarobbanásból lett, ettől lett olyan, amilyen lett. A pesti forradalmat a véletlenek, a tömegmozgások mindenkori kiszámíthatatlansága, az elkeseredett harcok és nem utolsósorban a provokációk tették a világ csodálatára méltóvá, de az egész magyar forradalomnak jelleget, arcot, történelmi besorolást az adott, hogy benne a megmaradt magyarságtudat, a nemzeti függetlenség, a magyarság utolsó erőfeszítése öltött testet.

Kádárékra pedig az a feladat várt, hogy ezt a kondér alján összesűrűsödött népi, maradék magyarságot odakozmásítsák és aztán feloldják lúggal. Sajnos, el tudták végezni a kapott feladatot.

 Mire kellett a kádárizmus?

 Így érkeztünk el a nyolcvankilences változásokhoz. A történelmi vezető osztály 1867 óta folyamatos térvesztés után 1945-ben végérvényesen leváltódott, sőt megsemmisült, a vezető helyeket nemzetidegen elemek foglalták el, akik már akkora hatalomra tettek szert, hogy alkalmazni is tudtak bennszülötteket, urakat is, parasztokat is.

„A jött-magyarok háború előtti szerepe fájdalmas” – írja Németh László ’39-ben, tehát az első világháborúra gondolva –, „de sok tekintetben termékeny is volt, s hibáztatni érte mást, mint a befogadó népet, nem lehet. Az asszimilánsok háború utáni szereplése sem hasznos nem volt, sem ártatlan; országlakókból most lettek országbitorlók, az elakadt magyar szellem segédcsapataiból a magyar szellem elnyomói.”

Ezek a súlyos szavak a kulturális életre, a szellemi életre vonatkoznak, s legfeljebb a pénzvilág ölelődhet bele Németh szomorú sarabolásába. Vagyis ez még azt jelenti, hogy a nemzet legalábbis kettős hatalom alatt van. A politikát és az államot még magyar erők is birtokolják. Ne tegyünk ki azonnal előjeleket. A tény az, hogy a XIX. században megindult térhódítás 1945-ben fejeződött be azáltal, hogy Kun Béla folytatói, Rákosiék a teljes hatalmat és a teljes uralmat megszerezték a nemzet fölött, de nem jutottak el odáig, hogy a magyar társadalmat alul összetartó eresztékeket, az osztályok és rétegek közötti hídlásokat, az ezeréves kapcsolatokat szétzúzzák. Ehhez még kellett 32-33 év kádárizmus.

A kádár-kor nem azt rombolta, amit az előzők, hanem a népi alapokat. A történelmi vezető osztályt már Rákosiék kiradírozták. A középosztály vagyonát elvették, szolgálatra kényszeríttették és lenyomták. Ámde ’56 két szárnyaló hetében mégis színre lépett egy nem várt vendég: a volt középosztály üzemekbe levonult egyedei, tisztségek okán megbecsült, művelt emberek, kisebb közösségek számon tartottjai, akik mind nemzeti, népi elkötelezettségükről és a való életben benne állásukról voltak ismertek, és ők lettek a forradalom helyi vezetői. Egy szempillantás alatt felállt egy demokratikus rend, méghozzá ott lent, ahol eddig soha. Ez volt a forradalom lényege, és ezt tarolta le Kádár először féktelen terrorral, majd a konszolidációval.

A társadalomnak azokat a sejtjeit tették életképtelenné a forradalom utáni kiszorításokkal, bebörtönzésekkel, kivégzésekkel és az úgynevezett konszolidáció elsöprő kontraszelekciójával, amelyekhez Rákosi nem fért hozzá.

 Tűr és alkalmazkodik

 Leöldösték az utolsó mohikánokat is. Ami a színen maradt, az másodrendű volt, kézben tartott és életerő nélküli.

Mert egy szervesen a saját törvényei szerint fejlődő társadalomban, ahol nem borít el mindent a kontraszelekció, éles a kenyérharc és verseny és rivalizálás folyik a vezető posztokért. A kezdőnek le kell győznie az előző nemzedéket, amely már bent ül. Meg kell mutatnia nagyobb kompetenciáját. És ami a legfontosabb: egy jónál kell jobbnak lennie.

A kommunista rendszerben ez nem így van. Itt a bent ülő választ magának tehetségtelenebbeket maga alá és a feljutás módja a kiszolgálás. Ezt a Kádár–Aczél-rendszerben úgy finomították – volt idejük rá három évtized alatt –, hogy az elitet önutánpótlóvá tették, a népet magától a korszerű műveltségtől zárták el, s így az eliten belül a kontraszelekciónak nem kellett annyira szigorúnak lennie.

A magyarság ma olyan állapotban van, hogy mindent meg lehet vele tenni, amit kívülről akarnak. Nincs sem hivatott, sem törzsökös és emiatt legalább egy szívhang erejéig elkötelezett, vagy legalább világpolgári erkölcsében annyira tisztességes vezető rétege, hogy legalább szégyellné folyamatos árulásait.

A nép pedig már lemondott mindenről. Önvédelemre már nem lehet megszervezni.

Az uralmat azok gyakorolják, akik ’45-ben kézbe kapták. No, persze, az áttételek és átjátszások hosszú sora rejti el ezt az azonosságot, de nem annyira, hogy egy közepes műveltséggel rendelkező magyar értelmiségi ne láthatná meg. Látja is, de nem szól. Tűr és alkalmazkodik, helyezkedik és hallgat és ha kell, ócsárolja azt a néhányat, aki elrikkantja magát: itt bizony hazaárulás folyik.

 Új betelepülés – idegen honfoglalás

 Ez a fejtől talpig való bénultság és tehetetlenség teszi alkalmassá Magyarországot egy különleges jövőbeli szerepre. Csak ez a nagyon erősen fogyatkozó nép fogja hallgatagon tűrni, hogy ipara és kereskedelme után földjeit és lakásait is idegenek vegyék meg, és miután megvették, éljenek is tulajdonosi jogaikkal.

Hogy ez az új betelepülés meddig fog tartani, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy már elkezdődött. És senki nem beszél róla. Most még nincs minden feltétel megteremtve, tehát csak csendben folyhat az idegenek honfoglalása. Ezek még csak az előőrsök. Az azonban, hogy a nyilvánosság ki legyen zárva belőle, már készen van. A telekommunikációt 1990 óta egy pillanatra sem adták ki a kezükből, most pedig korlátlan uralmat szereztek fölötte. Az Antallra rákényszerített és persze az általa elvállalt paktum azért volt észveszejtően fontos a Kun Bélá-soknak, mert ’90 táján nyílt egy olyan rés, amelyen beszökhetett volna a fény, és a nemzet megtudhatta volna, mi is történik vele valójában. Ez minden számítást romba dönthetett volna. A magyarságból egy öntudatára ébredt nemzetet lehetett volna szervezni. Hiszen még mindig voltak életképes sejtek.

Nagy ennek a földnek a becse, de főleg népének nyájas befogadókészsége! „Húszmillió embert is eltartana ez a megkopasztott ország, és el is fog, csak az a kérdés, hogy magyarokat-e.” ez is egy Németh-baljóslat. Ma már bizonyos, hogy magyarokat semmiképpen. Népi fogyatkozásunk megállíthatatlan, és a mai állam már semmit sem tesz a fogyatkozás ellen. Nem is érdekli a kérdés? De igen! Fordítva: a hatalombirtokos idegenség abban van érdekelve – ahogy ők mondják újmagyarul… –, hogy a fogyás ne álljon meg. Éspedig nem is a helyszűke miatt. Hanem mert minél kevesebb egy populációban a fiatal és aktív elem, annál kevésbé kell tartani fellázadásától.

 Rendszerváltás helyett stílusváltás

 Ez tehát az állapot és ez a cél velünk. Most már azt kell megnéznünk, hogyan történik mindez a mindennapokban, a politikában, a magántulajdonosításban, a gazdaságban és a kultúrában.

Most már bizonyos, hogy Magyarországon nem volt rendszerváltozás, és már azt is tudjuk, miért. A valódi változás az lett volna, ha a Kun Bélá-s hatalombitorlókat leváltják, ha a magyar nép kezébe veszi a saját sorsát és ha kell még azzal sem bíbelődik, hogy a szocializmus folytatódjék-e vagy sem, nyugathoz csatlakozzunk vagy kelethez – úgyse tudunk sehová –, hanem egyszerűen csak elkezd saját embereket ültetni a helyekre, velük saját programokat valósíttat meg, és elkezdi visszavenni, birtokba venni azt, ami a sajátja.

Ehhez mindenekelőtt le kellett volna kapcsolni a magyar életről azt a fejőgépet, amit úgy hívnak, hogy világbank és IMF. Három egymást követő stílusváltáson vagyunk túl, és a három műsornak ugyanaz a konferansziéja: sem a bunkósabb kádárságot a nyolcvanas évek közepétől felváltó reformkommunizmusban, sem az ezt átvevő Antall-korszakban, sem a liberálisok és a szocialisták mostani 72%-os koalíciójában nem történik hajszálnyi változás a pénzügyi politikában, folytatódik az eladósodás, a kamatokat hitelekből törlesztjük és a kormányok a belső fogyasztás korlátozásával, a termelés leállításával, az adóprés fokozásával, egyszóval a nép életlehetőségeinek, munkavégzésének, országgazda szerepének elvonásával, csökkentésével, megszüntetésével akarják a Világbank feltételeit teljesíteni.

Magyarország 1982-ben lépett be a Nemzetközi Valutaalapba. Ezt akkor nagy vívmányként állította be az akkor még meglehetősen bolseviki jellegű párt. Ezt megelőzően is vett már fel pénzt a nemzetközi piacon a Magyar Nemzeti Bank, de ezzel a szerződéssel elvállalta a rá rótt feltételeket. És megindult a nagyarányú és folyamatos hitelfelvétel. Előbb a kritikus tízmilliárdos, majd a húszmilliárdos határt is átlépték. Többször köszöntött rájuk a fizetésképtelenség réme. Szaladgáltak, mint pók a falon, hogy mentsék meg őket. Megtették. De mindig szigorúbb feltételek között.

(1994. augusztus 18.)

(Folytatása következik)