Függetlenség

2014.07.18.

Időutazás a régi Erdélyországban

(Balázs D. Attila: Erdély Anno 1895-1944)

Balázs D. Attila, az Anno-ötletgazda és neves képeslapgyűjtő is észrevette, hogy nosztalgikusan ragaszkodnak az emberek a nosztalgiához, mások is sajnálják eldobni az „elfogyasztott” naptárt. Könyvbe kell menteni a múló idő képeit és a posta-kártyákat. A naptárakhoz hasonló modorban készített ízléses albumot a képeslapok legjavából, Erdély Anno 1895-1944 címmel. Időutazásra hívom önöket a régi Erdélyországba, kincses városok, pazar fürdőhelyek, ódon várkastélyok, zömök erődtemplomok, bányavárosok és hegyvidéki falvak közé. Az olvasókat egy olyan békebeli világba kalauzolom el, amelyből szerencsére sok mozaik megmaradt. Több olyan antik képeslappal találkozhatnak a kötetben, melyeknek a témái ma is ugyanúgy lefotózhatók, mint régen, viszont láthatják majd, hogy vannak olyan helyek, amelyeket elpusztítottak az elmúlt évtizedek. E képeslapok szeletek Erdély nem is olyan távoli múltjából, de támpontok is jelenének megértéséhez. A múlt ráadásul a jövő kulcsa, a kulcscsomót pedig most tartja a kezében a tisztelt olvasó- írja a szerző a könyv előszavában. A legelső táj, amiről ír, Ada Kaleh. S a könyvben egy panoráma képeslap látható a szigetről 1910 körül. Ezt a szigetet, viszont ma már nem találhatjuk. A magyar-román-szerb hármashatár közepén elnyúló Ada-Kadeh szigete turisztikai attrakciónak számított jó klímája, vadregényes festői romjai és etnikai egzotikuma miatt, amely a Vaskapu I. erőmű építése miatt 40 éve tűnt el a Duna hullámaiban. Jókai Mór „Aranyember” című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és idilli életkörülményeket bemutató ”Senki szigetére” talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból. A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt dunai ködben megbújó szigetről az olvasó azt hinné, hogy csak az író fantáziájában született meg-, holott maga a „nagy mesélő” vallotta be „Utóhangok” című írásában, hogy a „jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz sem tartozó” szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően. A szóban forgó sziget ráadásul Európa lakói előtt sem volt ismeretlen. Hérodotosz legendáiban Cyraunis néven említették a Dunába ömlő Cserna folyó torkolatánál elnyúló gránitszigetet, de a rómaiak gyakran hívták Yernis-nek, Saan-nak és Cotinusának is-, ami „cserszömörcék földjét” jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel néven emlegették. Az 1750 méter hosszú és 4- 500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák-magyar - szerb - román hármas határ közelében) feküdt. Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrző pontja volt-, ezért is erősítette meg Hunyadi János 1444-ben egy földvárral a szigetet, amit 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Veterani császári altábornagy. A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén. A Duna által körbeölelt szigetet ekkortól kezdték el Ada-Kaleh-nek hívni, ami magyarul „erődszigetet”, „szigetvárat” jelent. Az Osztrák-Magyar Monarchiának Ada-Kaleh hovatartozása nem volt közömbös, hiszen sem Bécs, sem Budapest nem akarta, hogy a török ellen szabadságharcot vívó Románia és Szerbia bármiféle katonai kontingenst helyezzen el ide. Az orosz-török háborút lezáró 1878. március 3-án San Stefanó-i béke értelme szerint Konstantinápolynak az összes dunai szigetre épített erődjét le kellett volna rombolnia, és Új-Orsovát Belgrádnak kellett átadnia. Gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter kezdeményezésére azonban 1878. május 21-én az osztrák-magyar és a török kormány képviselői Bécsben arra jutottak, hogy az erődöt a szerbek helyett inkább a császári és a királyi csapatok szállják meg addig, amíg azt a szultán később vissza nem kéri. A megszálló erő parancsnokává lovag Gröller Albin vezérőrnagyot nevezte ki Ferenc József, aki május 26-án hajnal 3 órakor foglalta el csapataival a szigetet. Ada-Kaleh időközben elveszítette katonai jelentőségét, így 1894-ben már csak 1 tiszt és 28 gyalogos katona képezte a sziget magyar helyőrségét az 500 muszlin hitű polgár mellett. Bosznia-Hercegovina annexiójakor gyakran kikötöttek itt a dunai birodalom hadihajói és monitorjai is. A szigetlakók legtöbbje földművelésből, szőlő-, mandula-, mogyoró-, gesztenye- és rózsatermesztésből, dohány és bortermelésből, halászatból, kiskereskedésből (dohány, cukor, kávé, zöldségfélék eladása), valamint az Orsova és a sziget közötti csónak- és idegenforgalom lebonyolításából, ezen kívül csempészetből élt. A csempészetet, noha megakadályozására a szigetet este csak az osztrák-magyar katonai parancsnok engedélyével és a csónak orrába tett lámpával lett volna szabad elhagyni, minden szomszédos ország irányába gyakorolták. A régi várfalakat az Új-Orsován (Török-Orsován) szolgáló katonák és az ott élő lakosok egyaránt bontogatták. A szigeten a XX. század elején három török kávéház, egy szerb és egy magyar vendéglő működött, ez utóbbi a katonák kantinjaként is szolgált-írja Balla Tibor történész. A vár belső területén három kaszárnyaépület volt, abból kettő üresen állt, a harmadikban lakott a sziget parancsnoka, valamint a garnizon. Ada-Kaleh igazi ura az ide kirendelt főhadnagy volt: ő felügyelte a rendet, szabályozta a lakosok és a katonák tevékenységét, engedélye nélkül este 9 óra után senki sem hagyhatta el a szigetet. A sziget négy pontján felállított, az égtájakról elnevezett őrházaknál a legénység egy része őrszolgálatot teljesített, a többiek bontottak, építettek, kertészkedtek. A közvilágításról a budapesti Ganz cég gondoskodott. Az első világháborúban győztes nagyhatalmak és Törökország által 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i, majd az annak helyébe lépő, 1923. július 24-i lausanne-i béke után a sziget Romániához került. 1925-ben területén állami cigarettagyárat létesítettek, amelynek speciális dohánya miatt annyira minőségi terméknek számított, hogy élvezete a kubai Habanos szivarral vetekedett. 1931-ben II. Károly román király megerősítette a szigetlakók (az 1930-as években is mintegy 650 fő élt ott) vámmentes cikkek árusítására vonatkozó korábbi jogait. A sziget pusztulása Gheorghe Gheorghiu-Dej, Nicolae Ceausescu és Josip Broz Titónak köszönhető, akik az 1964-72 között közös román-jugoszláv vállalkozásban kívánták megépíteni a Vaskapu I. erőművet, amely akkor a világ legnagyobb vízerőművei közé tartozott 2×2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A gátrendszer 33 méter magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet, ami miatt Orsova óvárosa, valamint Nagyzsuppány, Tuffás, Dunaorbágy és Koromnok falvakkal együtt Ada-Kaleh szigete is víz alá került.

A szerző Alsószolcsvát egy 1911-es fotóval mutatja be. Rajta falusi házak, háttérben a Bedellő panzióval. A hajdani Torda-Aranyos vármegye nyugati részének sajátságos különös szépséget kölcsönöznek a máskülönben ott nagyon is a termékenység rovására pompázó nagy számú mészhegyek és meredek szirtek, melyek közül néhány olyan magasra emelte fejét, hogy betekinthet Erdély közepébe, s ha a vonaton utazok Hadrévnél, Székelykocsárdnál, Felvincnél, vagy Gyéresnél észak fele tekintenek, igen szép festői kép látásában gyönyörködhetnek. A Torda-hasadék által országos hírnévre vergődött Kövesbérc és a tatárjárás idejében nem annyira a magyarok, mint inkább a tatárok vére által öntözött Székelykő bástyaként emelkedett abból a szikla-falból, mely az erdélyi érchegyet várszerűen körülveszi és amelynek egyes pontjai barlangokkal és szikla-hasadékokkal pompáznak. Az Aranyos völgynek Tordától Alsószolcsváig terjedő mintegy 46 kilométer hosszú szakasza Eerdély legfestőibb részeinek egyike. Kiválóbb sziklaszálainak érdekességét az is emeli, hogy azokhoz kedves mesék és regék fűződnek. Alsószolcsva a vele egybeépült Felsőszolcsvával az Aranyos közép völgyének ama medencéjében fekszik, melyet délkelet felől az égbe nyúló mészszirtek, északról és nyugatról az öreghavasnak különféle érceket rejtő előhegyei kerítésként zárnak körül.

Előpatak esetében a könyvben a szebb napokat látott fürdőhelyről láthatunk fotógráfiát 1906-ból. Az ásványvizekben és fürdőkben bővelkedő Háromszékmegye kétségkívül Előpataknak adja meg az elsőséget úgy fekvése, mint látogatottságára nézve. Előpatak a tenger színe fölött 2872,4 bécsi láb magasságban mérsékelt magasságú erdők által koszorúzott völgyben fekszik. E völgy egész hosszában a hasonló nevű hegyi patak csörgedez. Alsó felében rendezett park terüzl el, melyet a Nemes gróf- féle meleg fürdők, a bál- és zongoraház, a Székely-Neurihrer, Szabó dr., Reich dr., Pruncul és Száva-féle házak és a szegények kórháza (a görög keleti templom szomszédságában) vettek körül, e parkban voltak a Diána és József főherceg-források. Felső felében szintén parkot rendeztek beb, melyet az új «Lobogó» hideg fürdő, Szabó dr., Otrobán dr., Nemes Vincze gróf, Béldi György gróf és Bogdán házai vettek körül. Az egész fürdőterületet erdők vették körül sétautakkal, hova minden udvarból kijárás vezetett; az erdei séták déli részében terjedelmes csónakázó tó volt, közepén szigettel. E tavat több forrás vize táplálta s tisztaságát folytonos lefolyás tartotta fönn.

Belényessel kapcsolatban az Erzsébet éri üzletsort láthatjuk 1910-körül készül felvételen. A település már első virágzását és várossá alakulását elsősorban a közelségében lévő bányáknak köszönhette, mindenekelőtt Rézbányának és Vaskóhnak. Ezzel magyarázható, hogy élete szinte árnyékképe volt az itteni bányák sorsának, időnkénti fejlődésének, vagy visszaesésének mindaddig, amíg a saját lábára állt: kialakította mezőgazdaságát, állattenyésztését, helyi kisiparát és piacát. Sokat segített mindenkori helyzetén gyönyörű fekvése és az őt körülvevő - szinte a kiismerhetetlenségig nagy - erdőrengeteg, mely jó levegőjével, titokzatosságával felkeltette a váradi püspökök figyelmét, s bennük mindig pártfogókra talált. Rézbánya és Vaskóh bányáinak életére egyaránt jellemző a kiszámíthatatlan hullámzás: hol nagyon felkapottak, hol pangásoknak vannak kitéve aszerint, hogy mennyi tőkével rendelkezők irányítják bányászatát. Rézbányán már 1342-ben püspöki bányák voltak, 1501-ben bányavárosként emlegetik, aztán nemcsak a bányászata, de maga is elpusztul, s csak 1726-ban nyitja meg újra gróf Csáky váradi püspök a beomlott bányákat. Ugyanebben a században a kincstár is szerzett itt bányarészvényeket, s azóta váltakozó sikerrel folyt is a bányaművelés 1863-ig, amikor egy ideig megszakadt, s csak 1875-ben foglalta el újból a magyar kincstár a régi bányaterület egy részét, amely a Bihar-hegység nyugati vonulatának alján van. Itt jegeces palában, porfirban és jegeces mészkőben, többnyire az utóbbiak válólapján számos telér és tömzs található, amelyek mészpát, kvarc, gránit és helyenként zöld kőanyagból állanak, rézkovandot, rézólomfénylét, malachitot, fehérólomércet, bizmut-ólomércet, aranyat és ezüstöt tartalmaznak. E bánya termelése az 1880. évben: ezüst 1567 kg , 14106 Ft értékben, ólom 5326 kg 878 Ft értékben és réz 7399 kg 4899 Ft értékben. A termelés aránya ezután csökken, s a megye bányászata inkább a vasra, s újabb időben főleg a kőszurokra (aszfaltra) és a márványra irányul. Rézbánya hegyeiben a legritkább ásványok találhatók, sőt számos olyan különlegesség van, amely csakis itt fordul elő. A vasbányászat Vaskóhn és Petrószon volt jelentősebb. A vaskóhi vashámorban 1839-ben évenként 1500 mázsa, leginkább vastag munkára alkalmas vas készült. A petrószi vasmű a vaskóhinál is jelentősebb volt. A XIX. század végén a vastermelésben szintén nagy hanyatlás tapasztalható, mikor kisebb magánvállalkozók kezébe kerülnek a bányák. A Vaskóh vidéki hegyekben a XVIII. században is voltak olyan márványtelepek, amelyekből már akkor is több monumentális épülethez használtak fel anyagot, például a XVIII. század közepén épült nagyváradi római katolikus székesegyház kilenc oldaloltárának oszlopai innen valók, továbbá a püspöki palotában lévő kápolna oltára és a kandallókeretek; vagy a vaskóhi római katolikus templom oltára s az ezen található gyönyörű márvány asztallapok, amelyek színre és alakra nézve éppen olyanok, mint a legszebb kövekből készült mozaik; ma is láthatók a nagyváradi püspöki palotában és a bécsi Burgban. A vaskóhi templomba került tarka márványok a kollesti és a kimpi telepekről valók.

Menyházát az 1907-ben készült képről ismerhetjük meg, rajta a fürdőtelep csónakázótava. A Béli-hegység lábainál elterülő kis üdülőtelepet hévízforrásai miatt már a török korban felfedezték, de igazi fejlődésére 1891 után került sor. Ekkor báró Wenkheim Frigyes megvásárolta a birtokot, és pár év alatt kisnyomtávú vasutat építtetett Borossebesig. Az itt található, XIX. század végi stílusban épült villák még őrzik az Osztrák-Magyar Monarchia hangulatát. A kis üdülőhelyen szép termálvizes strandot, sportpályákat és kempinget alakítottak ki. A mély völgyben meghúzódó, alig 280 méterrel a tengerszint felett fekvő települést 700- 1000 méter magasságú hegycsúcsok övezik. A telepről számos, jól jelzett turistaútvonal indul a közelben található látnivalókhoz - több barlanghoz, pisztrángos tavakhoz és Dézna várához. A fürdőhelyen található, valamikor fényűző, ma teljesen romos állapotú Wenckheim kastélyhoz (Wenckheim fürdőház) a Czárán emlékmű melletti kockaköves úton lehet eljutni. (Az emlékműtől pár száz méterre található). A kastélyból a fotók készítése óta ma már alig látható valami, 2008-ban jelentős részét sajnos elbontották...

A szerző tehát rövid ismertetőket mellékel a képekhez. Történetet és ügyesen adagolt történelmi tényeket. „Körbeutazhatjuk” a könyv segítségével az Osztrák-Magyar Monarchia keleti régióját – a Bánságot, a Partiumot, Erdélyt és a Székelyföldet – Ada Kaleh-től Zilahig.

M.A.