vissza a főoldalra

 2014.07.25. 

In memoriam Csurka István

Magyarország felszámolása (V. rész)

Európától sok segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel, akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogékonyságával. S akkor mégsem leszünk felszámolva.

 Csak egy működőképes  apparátus van

 Akik őket mozgatták, azok azt is mindig tudták, amit nekünk csak az újságokból lehetett kikövetkeztetnünk. Miben egyezett meg Reagan Gorbacsovval Rejkjavikban, Málétán, és hogyan épül egymásra Andropov és Gorbacsov és hogyan van összekötve az egész Washington bizonyos köreivel. Az a sok politikai hiba, amit a kezdeti időkben mint MDF-alapítók elkövettünk, részben ebből a tájékozatlanságból következett. Mi egy sötét szobában csápoltunk, ők pedig kintről infrakamerákkal kukkoltak bennünket. Kellettünk, mert a magyar jelleget, a vidék Magyarországát csak általunk hálózhatták be.

Érvényesülésük útjában azonban ekkor még torlaszok álltak. A legnagyobb Pozsgay Imre volt. Pozsgay nem akart ellenlábasuk lenni. Hajlama, baráti köre, érdeklődése és gyökerei a lakiteleki MDF-hez kötötték, de kereste a kapcsolatot a másik irányba is. Nem is személyén vagy a politikai hovatartozásán akadtak fenn. A fejlődés és az átalakulás irányát testesítette meg, s ez volt számukra veszélyes.

Az, hogy a pártállamot le kell bontani, napi közhellyé lett. De az is kétségtelennek látszott, hogy ennek a társadalomnak, ennek az államnak csak egy működőképes apparátusa van. Csak arról lehetett szó, ki uralkodjék e fölött az intézményrendszer fölött, kinek és miért engedelmeskedjék ez a kar. Sem az MDF, sem az SZDSZ, sem valami harmadik nem volt képes működő államot, intézményrendszert teremteni a semmiből. Csak ennek a „létezőnek” az igába fogásáról lehetett szó, és ehhez belülről, a párton belül kellett szövetségest találni. Ha nincs forradalom, akkor a reformhoz csak a még éppen hatalmon lévők segítségével, olykor vezetésével lehet eljutni. Pontosan az volt a háttér-agytröszt zseniális számítása: a most ellenőrzésük alatt szerveződő pártokat nekiugrasztani, pucéron és mezítláb az államnak, az intézményrendszernek, s közben nevetve nézni, hogy pattannak le a falról.

Az akkori MSZMP-ben jól elkülöníthető, egymással olykor keményen harcoló frontok voltak. Amint most már látjuk, a legerősebb, mert a pénzügyiek által leginkább támogatott, az Aczél-szárny volt, amelyhez az SZDSZ illeszkedett. A leggyengébb a Pozsgay-szárny volt, de az idő akkor ennek kedvezett. Magyarnak, elfogadhatóan nemzeti jellegűnek, az összmagyarság szempontjából a legtisztábbnak ez látszott.

Az ország Pozsgay nevétől visszhangzott, mindenki neki drukkolt. Fennállt a lehetősége és az SZDSZ számára annak a veszélye, hogy a változás azon a nyomvonalon indul meg, amelyet az MDF és Pozsgay és a mögötte tömörülő párterők szabnak meg. Nincs hangzatos antikommunista kampányolás, biztosan nincs leszámolás, de a fontos pozíciókat nem az SZDSZ és a párt Aczél-szárnyához tartozók foglalják el, hanem plebejusok, népiek, olyan magyarok, akik elsősorban a nemzeti sorskérdésekre keresik a választ. Ebben az esetben előbb-utóbb megszakad az uralomnak Péter Gábor és Aczél György óta tartó szála. S végül kicserélődnek a bankárok is, meg a képernyősök is.

 A bojkott dilettantizmusa

 S kérdezhetjük ma már mély fájdalommal: nem ez lett volna az igazi rendszerváltozás? Hiszen a legvégsőkig visszakérdezve: mi teszi ezt, ha nem az, hogy kinek és minek a kezében van a főhatalom. Az mégpedig, amelyet 1945-ben ragadtak meg Rákosiék, Péter Gáborék, s amelyet soha egy percre ki nem adtak a kezükből. Mindmáig. Most az ötvennégy százalékban győztes MSZP-t fogták torkon – egy részük persze már gombolta is kifelé az ingét – ezért a főhatalomért. De ennek a bekövetkezéséhez Pozsgaynak kétszer is buknia kellett.

Nem bíztak benne, csapdákat állítottak neki, gyilkos kvázi-kampányokat folytattak ellene, pártjával magára hagyták. A ’89-es, négy igenes népszavazáskor az MDF elnöksége ordító hibát csinált. A bojkott dilettáns húzás volt. A bukás mégsem elsősorban e miatt következett be, hanem azért, mert az MSZP ebben és ekkor leginkább magára hagyta Pozsgayt, és nem állt ki elég erővel a saját álláspontja mellett. Hagyta, hogy a sajtó szétcincálja a hibázó MDF álláspontját, és nem segített leleplezni a „négy igen” álnokságát, akarnokságát. Maga az a tény, hogy szolgaian kiírta a népszavazást, hogy jóformán filléreket fordított a saját kampányára és nem engedte feltenni a kínálkozó kérdéseket, mind az SZDSZ malmára hajtotta a vizet. Ekkor lett nagy párt, valódi rivális az elszigetelt pesti értelmiségi csoportocskákból. Korlátlanul rendelkezésükre bocsátotta az akkor még kizárólagosan birtokolt tájékoztatást.

De már ekkor is világosan lehetett látni valamit. A sajtó MSZP-sei és MSZMP-sei közül jó néhányan egyszersmind SZDSZ-esek. Mintha az eszdéeszes mivoltba bele lehetne születni.

 Az SZDSZ vaktölténnyel lőtt

 Tény tehát, hogy a nyolcvankilences párt és állam miközben tessék-lássék ellenőriztette még a szamizdatosokat, bőkezűen támogatta a saját SZDSZ-ellenzékét, segítette politikai feljutását, és azt a saját kebelébe tartozó vezetőt, akit a legbelső kör erre kijelölt, cserbenhagyta, félreállította. A mostani koalíció 1989-ben élő valóság volt, miközben az SZDSZ vaktölténnyel lőtte mai partnerét. Vállvetve akadályozták meg Pozsgay elnökségét és a nemzeti erők egy frontba tömörülését.

Tulajdonképpen ez volt a lényeg: a rendszerváltással egy időben nem alakult ki egy erős nemzeti front, amely szellemiségét ’56 nemzeti összefogásában találta volna meg, és legfontosabb célkitűzése az alkotó magyarság megteremtése lett volna.

Ebben az átalakulásban persze nem lett volna főszerepe a pártoknak. De hát, minek is főszerep olyan pártoknak, amelyek éppen alakulnak, teljesen bizonytalan háttérrel, tisztázatlan érdekképviseleti bázissal, s mindjárt egymásra fenekedve. Ma már talán látható, hogy a nemzeti oldal katasztrofális veresége is ebben a ’89-es hirtelen párttá alakulásban keresendő. Nemcsak az MSZP–SZDSZ koalíció alapjait vetették meg akkor, hanem a ’94-es nemzeti kudarcét is. És mind a két esztendő helyzetének csak egy nyerője volt: az SZDSZ.

A Dunát közben elrekesztették, de az SZDSZ folyamát nem. Minden az ő malmára hajtja a vizet. Miközben folytak a kerekasztal-tárgyalások, miközben folyt a népszavazás, miközben kirobbant a Dunagate-botrány, azonközben vágtázott a spontán privatizáció. Ennek haszonélvezői szinte kizárólag kettős kötöttségű hősök lettek. Gomba módra szaporodtak azok a bankok, amelyeket később szanálni kellett, amelyekbe most százmilliárdokat kell közpénzekből beletenni. Bevonultak a magyar bankrendszerbe azok a külföldi bankok, érdekeltségek, amelyek élére a bennfentes kettős kötöttségű szakemberek kerültek. Ideje elárulnunk: a kettős kötöttségű szakember MSZMP-tagsága révén szerzi pozícióját, és SZDSZ-elkötelezettsége révén tartja meg az idők változásában.

 Mesék a krimi-narkós közönségnek

 A Dunagate-mesével a legfontosabb fegyverét is átadta a fennálló hatalom az SZDSZ-nek. A mesét profik agyalták ki és profi módra hajtották végre. Szándékosan igazították az akkoriban már krimi-narkós közönség sztoriigényéhez. Egy kiugrott, illetve kiugrandó ügynök megkeres a tömegben egy már megválasztott MDF-es képviselőt, akit az SZDSZ és a Fidesz is támogatott és átad neki egy csomagot, amelyben a legfontosabb iratok vannak, a képviselő pedig gyorsan átadja az éppen arra járó fideszeseknek, akik kötelességüknek tartják megosztani az SZDSZ-esekkel, másnap még bemásznak a BM legtitkosabb páncélszekrényeibe, onnan is kihoznak még egyet-mást, aztán sajtóértekezletet tartanak, miután lemond a belügyminiszter, tudvalévően Pozsgay barátja, némelyek szerint rokona is, és az SZDSZ kezébe nemcsak hírnév jut, ami nagyon kell a választások előtt, hanem a hatalom lényege is.

Ettől kezdve ez a cég is tud fenyegetni akárkit. A lista a kezében van. De nem derül fény az intézmény valódi működésére, nyomtalanul eltűnhetnek évtizedes vezetőik, a kutya sem kérdezi őket, majd Aczél György Bécsben bérel lakást és ott dolgozik emlékiratain, később Izraelbe látogat, bocsánatot kér a zsidóságtól évtizedes marxizmusáért, hűtlenségéért. Megbocsátanak neki. (Az egész le van írva a Szombat című folyóiratban.) Egy Gerő nevű ember eltűnik 120 millió dollárral, Rajnai, a volt moszkvai nagykövet pedig félelmében” Izraelbe emigrálhat. Nyilván nem üres kézzel. Mert ő volt az, aki Nagy Imrééket Bukarestbe szállította, őrizte, kihallgatta, akit, ha komoly a rendszerváltás, elsőként kellett volna legalább hosszasan kihallgatni.

Megkérdezte valaki, hogy miért így történt mindez? Mi már megkíséreltük a kérdezést. No, lettünk is antiszemiták, hogy csak úgy zeng! Pedig csak azt firtatjuk, hogy miért a legnagyobb ellenségét hozta nyerő helyzetbe a pártállam. Azt nem hiheti senki, hogy a tényleges akkori SZDSZ-nek, Tamás Gáspár Miklósnak volt annyi ereje, amennyi ehhez kellett. Itt bizony közbeszóltak! Ezt a műveletet egyszerűen elrendelték. Ez persze leheletfinom ajánlattételeken és ugyanilyen fenyegetéseken szokott megvalósulni.

(1994. augusztus 18.)