vissza a főoldalra

 2014.06.06. 

Csorja Gergely: A szellem embere feltámad

A Magyar Nemzet május 13-i számában Az értelmiség alkonya címmel jelent meg Techet Péter írása. Bayer Zsolt, műsorában, az Echo tévében fel is olvasta Techet mérföldkőnek minősített cikkét. Annál az okfejtésnél, hogy a Zolai értelemben vett értelmiség szerepét a hatvanas évektől a szakértelmiség váltotta fel, melyről Michel Foucault írt. Majd: A szakértelmiséget már nem pusztán az „ügye” és moralitása, hanem sokkal inkább szaktudása legitimálja. Bayer Zsolt közbeszúrta, hogy Csurka már a 90-es években megmondta: a szakértelem ócska bolsevista trükk. És milyen igaza volt ebben is – tette hozzá a műsorvezető.

Szívemet melengeti Bayer, amikor Csurkára hivatkozik és elismeri igazát, most mégis tisztáznunk kell bizonyos, talán félreértett vagy félrecsúszott gondolatokat.

Techet írásának lényege, mellyel a stúdióban helyet foglaló urak mélyen egyetértettek a következő: Csak egy tekintélytisztelő társadalomban beszélhetünk értelmiségről, (...) illeve (...)  a posztmodern és posztideológiai korban, a hierarchiák és a tekintélyek elmúlásával bárki „ÉRTELMISÉGIVÉ” VÁLHAT, AMENNYIBEN VAN EGY „ÜGYE” . Fóruma ugyanis ma már mindenképpen lesz és lehet hozzá.

Magát a cikk témáját, tehát a végnapjait élő értelmiséget Techet az alábbiakban határozza meg: Azon értelmiség, amelynek alkonyáról szólandók vagyunk, e kategóriát jelenti: az ügyek mellett kiálló, tekintéllyel rendelkező, elismert értelmiségről. Írókról, professzorokról, esszéistákról, újságírókról, festőkről, filozófusokról, történészekről, rendezőkről, színészekről, költőkről stb., akik egy-egy „ügy” érdekében állnak ki. Az ügy és a kiállás teszi értelmiségivé őket, és az egyébkénti szakmájukban elért ismertségük, sikerük adja tekintélyüket.

Először nézzük egy pillanatra Bayer Zsolt kétségkívül jó szándékú közbeszúrását.

Csurka István, amikor a szakértelemről mint bolsevista trükkről beszélt, akkor természetesen nem arra gondolt, hogy aki ért valamihez az bolsevista. Hanem a kilencvenes évek egyik valóban felháborító jelenségére reagált, hogy az SZDSZ–MSZP koalíció értelmiségi holdudvara azzal söpört le minden jobboldali kezdeményezést, azzal utasított el mindent, ami nem saját berkeiből származott, hogy az bizony szakmaiatlan.

Ők voltak a szakértelem letéteményesei, ők mindenhez értettek és ebből az alapállásból ítélkeztek: ha valami érdeksérelmet okozott ennek a kártékony társaságnak, akkor az bizony szakmaiatlan lett. Nem volt szakmaiatlan a privatizáció, a devizahitelezés, az állam eladósítása, a honvédelem felszámolása. De szakmaiatlan volt bármiféle nemzeti alapú elgondolás, bármiféle kiegyensúlyozása a teljesen aránytalan uralmi rendszernek. Csurka erre értette ezt a félmondatot. E mögött a csurkai gondolat mögött – mint a legtöbb mögött – azonban komoly szellemtörténeti előzmények húzódnak, melyek látszólag Techet Péter előtt ismeretlenek. És ezt most tényleg nem valamiféle lekicsinylésnek szánom, csak egyszerű ténymegállapításnak.

Németh László Foucault tündöklése előtt jó 30 évvel írt esszéjében egészen pontosan rajzolja meg az értelmiség, szakértelmiség, vagy Németh László nyelvezetében a szellem embere és a specialista – látszólagos – ellentétpárját. Az Új enciklopédiában a következőket írja:

A tizenkilencedik században (…) az enciklopedistát kiszorítja a szakember. A „szakszerűség”, mint minden szellemi tevékenység ideálja és törvénye e század sikereinek és zavarának a titka. A szakember az ismeretek remetéje. Kámzsával és szöges övvel űzi ki magából a szellem ördögét, hogy annál alázatosabban közelíthesse meg a tényeket. Ő nem egy közös műveltség nyelvén szól a tényekhez, hanem minden tényhez a maga külön nyelvén; a tudomány úttörői azok, akik ismeretek megközelítésére, kiaknázására új szakot, új módszert s csak abban a szakban beváló madárnyelvet teremtenek. Az, amit mi tudománynak nevezünk, velük kezdődik, ők hasítják ki a szellem közös határából és ők kerítik el. A tudomány most már tabu; aki nem szakember, az megvetendő dilettáns, Herodotosnak gyermekmesét kell írnia és Voltaire elmehet újságírónak.

Ez az újfajta szerzetesség pillanatnyilag beválik, a dilettantizmus száműzése hatalmas eredményeket hoz. A tények és különösen anyag és természet tényei, a nyelvüket beszélőknek kivallják titkaikat és mind beljebb szívják maguk közé a vállalkozó tudóst. A szakok szakokat fiadzanak, aki mint egy tanszék docense új szakot hasított ki magának, élete alkonyán négy új szakot oszthat ki docensei közt a magáéból. S a parcelláknak ez a parcellázása egyelőre még nem azért folyik, hogy minél több legyen a tulajdonos, hanem hogy megosztva győzzék a munkát. A szakszerűség: munkamegosztás s a munkamegosztást kihasználó tudomány kel, mint a kenyér és dagad, mint a vizenyős test. A szakemberek tudománya Corvin-áruház az enciklopedisták szatócsüzlete mellett. A szörnyméretek százada a tudományt is szörnyeteggé puffasztotta.

Azonban ép ez a nagyság vált a tudomány végzetévé is. Mint azok az őskori lények, melyeket a tömegük itélt kiveszésre, a tudomány sem tud mit kezdeni szédületes tömegével. Ami elébb megye volt, most birodalom lesz, ahová elébb átsétálhattál, most utazni kell. Nemcsak a laikusok száműzetnek mindörökre az ismeret földjéről, de a tudósok maguk is laikusok a harmadik szomszédban. A szellemre rájafekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége. Aki Montenegróban király volt, Oroszországban tetű. Hol itt a menekvés, ha nem a strucctudományosságban? Az az igazi tudós, aki minél szűkebb helyre dugja a fejét.

Ha egyes szellemóriások szemléletükben újra egyesítenek is néhány tartományt, utánuk megint szétesik, s a tudomány testében egyre nehézkesebbé válik a közlekedés. A tudós vigyáz, hogy a szomszéd tudós ki ne kacagja a dialektusát s a szellem egyre fásultabban néz szét az unalmas, egynemű dolgok közt. A tudomány elvonta a szellemi élet nyilvánossága elől az ismeretet s miután magát képtelenné hizlalta ténynyel, ernyedten lottyadt szét tulajdon kövérségében. Az az anyag, melyhez a tizennyolcadik század enciklopedistája bármikor hozzáférhetett, a szakok céhládájába került, s csak az férhetett hozzá, aki a szak-zsargon minél bonyolultabbra fabrikált zárához kulcsot csináltatott. S ha a tudomány azt sínylette, hogy kiűzte magából a szellemet, a szellem embere elvesztette a biztonságát, nem tájékozódhatott többé kora kultúrájában. Az általános műveltség bombaszt, melynek nincs értelme: vagy elérhetetlenül sokat jelent, vagy szánalmasan keveset.

Bizony, ez 1931. Vajon ekkor még megvolt az a tekintélytisztelet, ami mára kiveszett a társadalomból? Vajon csak Németh László volt ilyen tiszteletlen, hogy 1931-ben megtámadja a(z) (szak)értelmiség állásait?

A harmincas években kísértetiesen hasonló folyamatok zajlottak le, mint amiről most Techet elmélkedik. Már akkor látszott, hogy az értelmiség – a kiállással, az ügyek iránti elkötelezettségével együtt – zsákutcába fut. Nem a tekintély adta meg az értelmiség társadalmi hatását, hanem az ismertség. Csak az ismert és ismertté tett értelmiségi kiállásnak volt hatása. A kiállásokat, az ügyeket pedig politikai célok érdekében hatalmi csoportok szervezték.

Nincs ez most sem másképpen. Az értelmiség alkonyát jelentő blogokat, fórumokat, Facebook-profilokat, ha hiszi Techet Péter, ha nem, ugyanezek az erők mozgatják. A mémgyárak, a Facebook-kampányok, az ismert és felajnározott blogok ugyanazon technikával kerülnek a társadalmi figyelem középpontjába, mint ahogy a 30-as években a napilapok, majd a tabloid, majd a rádió és később a tévé átvette az uralmat a közbeszéd felett, és ahogy ismertté tett egyeseket és elhallgatott másokat. Ezzel megteremtette az értelmiségi tekintély mítoszát. Sőt a most globalizáltan és demokratikusan felkapott ügyek mögött ugyanaz a habitusú, ugyanaz a műveltségű és célú „szakértelmiség” áll, melyről Németh László írt.

Nincs itt lényegi változás, csak a technika fejlődött. Techet csak az értelmiségnek nevezett csoport bizonyos másodlagos frissességű köreinek az erodálását látja. Heller Ágnes, mondjuk, ma már tényleg senkit sem érdekel. De a Facebook-profilok, a blogok, a fesztiválok, a tévéműsorok, a sorozatok, a flashmobok mögött legszervezettebben ugyanennek a habitusnak a leszármazottai állnak. Méghozzá ugyanazokkal a célokkal és ügyekkel.

A különbség csak annyi, hogy most nem egy színész alkot véleményt a közgazdaságról – ami azért valljuk be, abszurd – mint értelmiségi, még csak nem is egy közgazdász, hanem az ismert blogger. Érvényesebb, szakszerűbb, tartalmasabb, teljesebb volt a színész, az író, vagy az operaénekes kiállása, mint mondjuk egy rocksztáré, egy bloggeré vagy egy Facebook-profilé? Dehogy.

De senki se képzelje, hogy a népszerű portálokon megjelenő vélemények, kiállások és egyéb a Techet szerint az értelmiséget sírba rugdosó demokratizálódási és globális folyamatokban az átlagember, a napi megélhetéssel küszködő polgár véleménye vagy kiállása számíthat. Ugyan, kérem! Ezek a kiállások az ügyek mellett, sőt maguk az ügyek is, ugyanazon közvéleményformáló, politikacsináló és a közbeszédet tematizáló hatalmi – és többnyire értelmiségi – csoportoktól származnak, akik korábban a Techet által vízionált demerungban eltűnnének.

Változnak a formák, a tartalom, az ok és a cél változatlan. Techet Péter felvetéséről Fukuyama történelem vége elmélete jut az eszembe. Fukuyama nagy vihart kavart esszéjében – később könyvet is írt belőle, bár ne tette volna – a kommunista rezsimek összeomlását követően azt állította, hogy a történelmi haladás, mint ideológiák közti harc tulajdonképpen véget ért. A világban ezután a liberális demokrácia uralmának kora következik, a politikai és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen győzelmével. A történelem pedig megáll.

Fukuyama esszéje után alig két évtizeddel a liberális demokrácia soha nem látott válságba zuhant.

Nos, valami ilyesmit érzek Techet írását olvasva. Ez a végnapjait élő értelmiség egy évtizeden belül reneszánszát fogja élni. Megjelennek majd az értelmiséginek nevezett hordák, akik nemhogy ügyekkel, de komplett új forradalmi ideológiákkal állnak majd elő.

Azt írja Techet: a hierarchiák és a tekintélyek elmúlásával bárki értelmiségivé válhat, akinek van egy ügye. Írja ezt abban az országban, ahol verőlegényből esztéta, munkásőrből bankszakember és suszterból kultúrpápa lehetett. Ott ahol Vámos Miklós az egyik legnagyobb példányszámban eladott „értelmiségi” író.

Kívánom, hogy Techet Péternek igaza legyen, mert ha ez az exponált értelmiség eltűnik, azon én egy csöppet sem bánkódom, és csak remélem, hogy szellemi utódai sem támadnak fel. Ugyanis – ha eltűnnének – nem a tekintélytisztelet hiánya miatt tűnnének el, hanem mert tekintélyük mögött nem volt semmi. És ez most kiderült.

De sajna az átalakulás megtörtént, éppen az előzővel egyívású értelmiség áll a mostaniakat látszólag eltüntető eszközök leghatékonyabb használata mögött. És ez rémisztő.

Hogy ez a reinkarnáció ne győzedelmeskedhessen rajtunk újra, és végre megerősödhessen egy új szellemi réteg, ahhoz olvassuk Németh Lászlót, 1931-ből:

Szellemi életünk külső méreteiben épúgy felduzzadt mint az iparunk, de a hozzáértők szerint épolyan beteg. A szellem emberei nem győznek panaszkodni, hogy a kultúra válságba jutott, a nyugati műveltség összeomlásáról hallunk, poshadt szagát érezzük egymás mondatainak s jeremiádokat sírunk, hogy a tömegek elfordultak tőlünk.

Jogosak ezek a vádak, vagy csak a nemes elégedetlenség koholta őket ösztönzésül? Mit jelent egyáltalán, hogy a szellem beteg? Tunya tán? Dehát mikor volt a szellem hangyabolyai körül elevenebb a nyüzsgés? Nem elég találékony? Itt vannak a mi híres felfedezőink! Hiányzik a kezdeményezés? Inkább vakmerők vagyunk. Akkor talán az alaposságban van a hiba? De hát melyik kor emelt több templomot a rendszerességnek! Eleven, tarka, sokirányú, alapos, mért beteg hát? Ki szabadította el ezeket a vészjós prófétákat? Mi jogon jeleznek ott agóniát, ahol épp a fokozott működés tünetei láthatók?

Valóban nemcsak a méretek, de a tevékenység külső jelei sem igazolják azt a kínos, bizonytalan közérzést, mely a szellem embereinek nagyrészét elfogta. Pedig ez a rosszullét nem mai keletű. A háború még ki sem tört, a mai gazdasági katasztrófának még a jelei sem igen mutatkoztak s ők már szédültek, émelyegtek. Tengeri betegséget nem lehet szilárd földön kapni s ha ennyi emberen egyszerre vesz erőt a szellemi nauzea, ott valaminek csakugyan inogni kell s ami inog, nem a társadalom vagy legalábbis nemcsak a társadalom. A felborult Athén Sokratese, az áramló Itália Dantéja körül ép így inogtak az élet külső díszletei s ők mégis biztosan álltak a talpukon és tudták, hová nézzenek. Ma azonban ép a szellem embere az, aki e bizonytalan kor minden tájékozatlanságát magára veszi.

Kit nevezek én a szellem emberének? Nem azt, aki nyakig ásta magát az éremtanba s nem mindenkit, aki jó csendéletet tud festeni. Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tulajdonképpen nincsenek is szellemi foglalkozások csak szellemiekkel foglalkozók vannak s ezeket nem képesités és pálya avatja arra, hanem végzet és szenvedély. Évekig laktam egy tanulatlan iparossal, akit a gondolkozás hevesebb öröme és fájdalma avatott a szellem emberévé, mint azoknak a tanároknak, orvosoknak, íróknak a nagy részét, akikkel azelőtt s azóta találkoztam. Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem rendező nyugtalanság. A szellem nem tud belétörődni az elészórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi, nem elég neki a valóság, értelmet követel, nem elég a világ, világkép kell; faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés egyetlen hálójába fonna.

A szellem emberét ép az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét. Szívesen foglalkozik a részletekkel, de az egész felől száll belé s egy még nagyobb egész felé tör rajta át utat. Ahonnan kiindul s ahova visszatér: a teljes kép, melyben a világgal szemben áll. Művei, tanulmányai ágak egy sudáron, mely az ágak közt maga állhatatosan fölfelé nő. Éveket áldoz egy speciális feladatra, de maga nem lehet specialista. Lehet különös képzettsége, de a képzettségénél fontosabb az ő „általános műveltsége”, ahol az általános nem sokfélét, hanem összefüggőt jelent s a műveltség nem hátunkra vett terhet, hanem aktív erőfeszítést.