vissza a főoldalra

 2014.06.13. 

A nagyvárosi remete-művész

Romániában nekem szegezték a kérdést: „nem fél, hogy elüti egy autó?”

Bencsik János festőművész Budapesten született 1945-ben. 1959–1963 között Marosvásárhelyen, a művészeti középiskolában grafikát és szobrászatot tanult. 1965-től 1971-ig Bukarestben folytatta tanulmányait, grafika szakon diplomázott. 1974-től a Román Képzőművész Szövetség ösztöndíjasa, 1975-től tagja. 1978-ban az olasz külügyminisztérium ösztöndíját nyerte el. 1989 óta Budapesten él, a Magyar Alkotóművészeti Egyesület tagja.

Egyéni kiállítások:

1965: Marosvásárhely; 1969: Sepsiszentgyörgy; 1971, 1973, 1975, 1979, 1981: Bukarest; 1974, 1984: Korunk Galéria, Kolozsvár; 1976: Szatmárnémeti, Nagybánya; 1979: Vechta, Németország; 1979: Galerie Arc, Bécs; 1979: Neubiberg, Németország; 1981: Arte Club, Torino; 1984: Művészeti Múzeum, Constanta; 1985: Inngalerie, Kufstein; 1989, 1990, 1991 : Budapest; 1991: Vechta, Németország; 1991: Centre William Rappard, Genf; 1992: Szombathely, Sárvár; 1993: Győr; 1994: Hasbergen; 1996: Cece, Leányvár; 1997: BÁV Kortárs Galéria, Budapest; 1998: Szombathely, Vechta, Németország; 1999: Budapest, E.P.O., Hága; 2000: Erdész Galéria, Szentendre; 2001: BÁV Kortárs Galéria, Szent Mihály kápolna, Budapest; 2002: Magyar Intézet, Bukarest, Korunk Galéria, Kolozsvár; 2003: Művelődési Központ, Százhalombatta; 2004: BÁV Kortárs Galéria Budapest; 2005: Bank Cial Strasbourg; 2006: Moulin de la Wantzenau ; 2011: Pálos-Karmelita Kolostor, Sopronbánfalva; 2011: Pápai Református Gimnázium; 2014: Magyar Írószövetség.

Kollektív kiállításokon vett részt Belgrádban, Manilában, Moszkvában, Szófiában, Berlinben, Prágában, Münchenben, Dortmundban, Düsseldorfban, Helsinkiben, Varsóban, Rotterdamban, Bécsben, Bostonban, Budapesten, Augsburgban, Besztercebányán, Milánóban, Hofheimben, Szentendrén, Böblingenben, Békéscsabán, Burgwedelben, Szegeden.

  „Bencsik János művészete során rendet teremt a káoszban: kozmosszá alakítja. Mint a teremtő Úristen, aki a rend elvét viszi bele a kezdeti alaktalan gomolygásba.” Többek között ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg két évvel ezelőtt az ön kiállítását a Pápai Református Gimnázium dísztermében Veress Zsuzsa, a nagy múltú tanintézmény magyartanára. Valóban a rendteremtés határozza meg művészetét?

 – Ezeket a szépen megfogalmazott gondolatokat kissé túlzásnak és patetikusnak tartom. Viszont úgy érzem, hogy minden művész megteremti a saját rendjét.

 Aki elvégzi valamelyik művészeti egyetemet, máris erre a rendteremtésre törekszik?

 – Nem tartom elképzelhetőnek, mert egy olyan tőlünk független folyamatról van szó, amire direkt nem lehet törekedni, hanem belülről tör a felszínre.

 Az nem okoz problémát, hogy vannak, akik művésznek mondják magukat, és az úgynevezett polgárpukkasztásra törekednek?

 – Bizonyára vannak, akik ezen megbotránkoznak, de ezt is meg kell szokni, mert minden korban vannak olyan művészek, akiket a polgárpukkasztás vezérel. Így ez is hozzátartozik a művészeti élethez.

 Nem törekedtem arra, hogy egyetlenegy stílusba soroljanak be

 Mennyire ért egyet azzal a gondolattal, hogy festményei izgalmas átmenetet képeznek a figurális és az absztrakt festészet között?

 – Csak részben, mert művészeti pályám elején az absztrakttal kezdtem, majd a figurális kifejezésmód felé vitt az utam, s most újra inkább az absztrakt jellemző művészetemre. Sosem tartottam fontosnak azt, hogy csak bizonyos határok között alkossak. Így nem is törekedtem arra, hogy egyetlenegy stílusba soroljanak be, vagy soroljam be magam; mindig olyan témát vettem elő, amiről azt éreztem, hogy azt nekem meg kell festenem, vagy rajzolnom. Természetesen hatottak rám a különböző művészeti irányzatok, de nem meghatározó módon.

 Amikor egy festményt kiállít, akkor a közönség vagy a szakma véleményére hallgat inkább?

 – Nagyon sok mindenben más úton járok, mint a kollégáim. Létrehozom a műveimet, aztán forgalomba hozom azokat. Így nem is jellemző rám, hogy kiállításra vinném alkotásaimat. Érdekes, mert soha nem az motivál, hogy eladásra készítsem a képeimet, mégis el tudom azokat adni. S ez a folyamat is magától alakult ki.

 Nagyon sok művész fájlalja, hogy alkotásait nem veszik meg, mert kiállításra kevesen mennek be, és mert szegények az emberek.

 – Azzal kezdeném, hogy gazdag emberek mindig is voltak és lesznek is hazánkban. Felvetődik a kérdés, hogy ők miért nem vásárolnak képeket? S ha vásárolnak is, akkor főleg – tisztelet a kivételnek – , miért a giccses alkotásokat? Ismerjük a mondást: „a halott művész a jó művész”, tehát az alkotó halála után értékelődnek föl annak alkotásai. Az én vásárlóim közül többen kijelentették, hogy meg szeretnének ismerni, s a műtermemben lévő képek közül szeretnének választani maguknak, mert azokról tudják, hogy eredetiek. Az, hogy egy képzőművésznek a mai állapotok között kialakuljon a vevőköre, az főleg a szerencsén múlik. 1989 óta élek Magyarországon, s előtte két és fél évtizedig Bukarestben alkottam, ahol nem foglalkoztam eladással, mert újságoknak rajzoltam, majd grafikákat s egy ideig reklámgrafikákat is készítettem, így meg tudtam élni. Mielőtt átköltöztem Magyarországra, kénytelen voltam megtanulni eladni a képeimet, hiszen Bukarestben mindent fel kellett számolnom. Akkor jöttem rá, hogy ha a művésznek nincs menedzsere, akkor meg kell tanulnia az önmenedzselés módszereit.

Vannak képzőművészek, akik nagyon nehezen válnak meg a képeiktől. Önre nem ez jellemző?

 – Abszolúte nem. Abban a pillanatban, mikor Bukarestben elhatároztam, hogy eladom a képeimet, akkor már nem voltak általam nagyon kedvelt alkotásaim. Így minden fájdalom nélkül megváltam tőlük. Ha valaki betér a műtermembe és kiválasztja egyik képemet, nem beszélem rá arra, hogy inkább másikat vegyen, hanem eladom neki, mert áruról van szó. Nekem soha nem volt Magyarországon semmilyen állami összeköttetésem, nem rendeltek tőlem közintézmények sem önkormányzatok. Így, eladott képeim magángyűjtők tulajdonában vannak.

 Ismeri a magángyűjtők ízlését, s ahhoz próbál alkalmazkodni, vagy a vásárlók kedvelik azt, amit ön létrehoz?

 – Egy műkereskedelemmel is foglalkozó művészettörténész azt mondta nekem, hogy az én munkáimat vagy nagyon szeretik, vagy kifejezetten nem. Úgy látszik, hogy mégiscsak elegendő számban kedvelik a képeimet, és meg is vásárolják.

 Említette, hogy Bukarestben élt. 1945-ben született Budapesten, majd Erdélyben, Romániában tanult tovább. A legtöbben éppen akkor próbáltak Romániából Magyarországra menekülni, Legyen kedves erről a nem mindennapi választásról beszélni.

 – Ez nem az én döntésem volt, hanem a szüleimé. Budapesten az ostrom után éheztek az emberek. Erdélyben éltek rokonaink, Sepsiszentgyörgy környékén, s azt a vidéket kevésbé érintette meg a háború szele. Kibombáztak minket a lakásunkból, ezért költöztünk erdélyi rokonainkhoz.

 Sosem fájlalta azt, hogy annak idején elköltöztek Magyarországról? Hiszen a későbbiekben hazánkat a „legvidámabb barakknak” nevezték, míg a Ceausescu-rendszer idején történtek a falurombolások, s miközben az ország népe éhezett, a kondukátor egy mesterséges dombon márványpalotát építtetett magának.

 – Minden egyes embernek megvan a maga sorsa, amit még önmaga sem tud teljes mértékben irányítani. Azt kevesen tudják, hogy Ceausescu, uralmának elején a Nyugat felé nyitott. Az 1960-as években gyakorlatilag megszüntette a román részvételt a Varsói Szerződés katonai szövetségében. A román diktátor egyike volt a keleti blokk azon kevés politikusának, akiket Nyugaton a „jó kommunisták” közé soroltak. Tehát nagy külföldi népszerűségre tett szert. Nyomorról akkor még nem beszélhettünk. A szegénység az 1977-es romániai földrengés utáni időkben kezdődött. 1988-ban Ceausescu bejelentette, hogy az ezredfordulóig végrehajtják az úgynevezett település-szisztematizálási tervet. És ez okozta a legjelentősebb problémát.

 A kor, a társadalom kérdései, problémái mennyire jelennek meg képein?

 – Semmilyen formában sem hatnak a művészetemre a társadalom problémái. Úgy indult el a pályám, hogy már tizenévesen elhatároztam, csak a képzőművészettel foglalkozom. Más variáció meg sem fordult a fejemben. Az első kiállításomra elég korán, 1965-ben került sor Marosvásárhelyen. Abban a városban végeztem el a művészeti középiskolát szobrász szakon. Nagy Pál volt Marosvásárhelyen a tanárom, aki fantasztikus tudású, jól informált művészként tevékenykedett. Nagyon sok nyugati folyóirata és képzőművészeti albuma volt, melyeket növendékeinek is megmutatott. Vásárhelyen a barátok temploma melletti hajdani kolostorépületből alakították ki a kollégiumot, ahol laktam, s a művészeti iskolában nemcsak képzőművészeket, hanem zeneművészeket is képeztek. A zenei részleget pedig nem más, mint Erkel Sarolta igazgatta. Az ő férje – aki Bécsben egy Bruckner-növendék tanítványa volt – tanított néhányunkat francia nyelvre. De nem akármilyen miliőben, mert kis egyiptomi szobrocskák vettek körül minket, melyek Trozner József zeneszerző tulajdonában voltak. S tudja mi volt a gyerekek számára a büntetés? Az, hogy a szerdai napokon tartott hangversenyekre nem mehettek el.

 Akkor is ilyen típusú műveket alkotott?

 – Eléggé elvont alkotásokat állítottam ki, de akkor inkább a realizmus volt rám jellemző.

 A családban senki sem próbálta lebeszélni arról, hogy művész legyen?

 – Dehogynem! Édesanyám – Isten nyugosztalja –, azt szerette volna, hogy mérnök legyek. De végül elfogadta a döntésemet.

 A kolozsvári egyetemen meghatározták, hogy mennyi magyar származású diákot vesznek föl

 A ’60-as évek közepén az absztrakt stílus mennyire dívott Romániában? Addigra túlléptek a szocreálon?

 – Mielőtt konkrétan válaszolok a kérdésére, el kell mondanom, hogy azért nem a kolozsvári egyetemre jelentkeztem, mert ott numerus clausust alkalmaztak, tehát meghatározták azt, hogy mennyi magyar származású diákot vesznek föl. Bukarestben erről már szó sem volt. Akkor ott nem is foglalkoztak vele, hogy magyar vagyok. Annyira nem vetették meg a magyarokat, hogy este nyolc óra után a Palota-téren csak magyar cigányzenét lehetett hallani. S további érdekesség, hogy whiskyzni diákkorunkban az Amerikai Kulturális Intézetbe jártunk. Harmadszorra vettek föl a román főváros képzőművészeti akadémiájára, méghozzá egy absztrakt kompozícióval – és grafika szakon diplomáztam. Bár először monumentális festő szakra jelentkeztem, s csak utána váltottam a grafika irányába. A már említett nyugati nyitás politikájának művészeti hozadéka is volt: több alkalommal népszerű, nyugati alkotók kiállítását rendezték meg a román fővárosban. Abban az időben a legnagyobb Henry Moore-kiállítás is Bukarestben volt. Az viszont igaz, hogy bizonyos tematikus kiállításokon nem vettem részt, mert olyan stílust határoztak meg, mely számomra teljesen idegen, elfogadhatatlan volt. Ettől függetlenül nagyon sok olyan egyéni kiállításom volt Bukarestben, amelybe nem szólt bele a párthatalom, igaz nem is vásároltak tőlem…

 Besorozták a román hadseregbe?

 – Megúsztam a katonai szolgálatot, mert egy kedves doktor bácsi alkalmatlannak nyilvánított. S amikor átköltöztem Magyarországra, s a megélhetésem miatt eleinte állást kellett vállaljak, akkor mindig azzal nyugtattam magam: ezzel kompenzálom azt, hogy nem voltam katona.

 Beszélgetésünk elején említette, hogy az akadémia elvégzését követően reklámgrafikusként dolgozott. Tehát abból élt, s mellette festett is?

 –Csak négy évig voltam grafikus és illusztrátor. Ennek előzménye, hogy évfolyamelső voltam, tehát „summa cum laude” diplomát kaptam, s ezért választhattam elsőnek, hogy milyen állásba kerüljek. A kommunista országokban mindenkinek állásban kellett lennie, mert üldözték a „közveszélyes” munkakerülőket. S azt választottam, hogy a turisztikai minisztérium megbízott reklámgrafikusa leszek. Ez a munka nem tartott hosszú ideig. Ezután 1-2 évig könyvillusztrátor voltam egy kiadónál, majd „magánzó” lettem. Erre azért volt lehetőségem, mert tagja lettem az ottani művészeti szövetségnek.

 Azért is szakított az illusztrációval, mert a szöveghez kellett munkákat készíteni, s ön, ha jól tudom, nem szereti, ha beleszólnak abba, mit alkosson?

 – Ez volt a fő ok. Viszont volt egy üdítő kivétel: az irodalmi almanachhoz a grafikákat én készítettem több éven keresztül, és senki sem szólt bele abba, hogy miket alkossak. Ezen munka által sok román irodalmárral kerültem kapcsolatba.

 Vannak még olyan magyar vagy román kollégák, akikkel a mai napig tartja a kapcsolatot?

 – Nagyvárosi remeteként élek. Gyakorlatilag csak a műtermem és az otthonom közt mozgok. Ezért szinte egyetlenegy művészkollégával sem tartok kapcsolatot. Nemcsak Budapesten, hanem Bukarestben is így éltem.

 1978-ban az olasz külügyminisztérium ösztöndíját nyerte el. Hol és mennyi időt töltött Itáliában?

 – Ennek előzménye az a Dante grafikai sorozatom volt, mely elnyerte a bukaresti olasz kulturális intézet vezetőségének tetszését. Tehát ez az intézet terjesztett föl az ösztöndíjra. Néhány hónapot tölthettem így Perugiában, ami nagy élményt jelentett számomra, mert fantasztikus atmoszféra vett körül. Ebben a városban a külföldiek számára fenntartott egyetemen többféle kurzust hallgattam.

 Tehát előbb volt a szobrász, majd a grafikus, s ezt követően a festőművész. Annak, hogy szobrászattal is foglalkozott, a későbbiekben hasznát vette?

 – Hogyne! Kérdezte már tőlem, hogy miként sikerül eladnom műveimet. Történt, hogy megismerkedtem egy osztrák cég vezetőjével. Ő nagyon szerette alkotásaimat, sok képet vásárolt tőlem az idők folyamán, ezentúl minden évben rendelt tőlem karácsonyi ajándékokat – grafikát vagy kispalsztikát.

 Ez az osztrák cégvezető kikötötte, hogy pontosan mit kér öntől, vagy a témát, a figurát önre bízta?

 – Bemutattam néhány vázlatot, és kiválasztotta azt, ami neki tetszett. Sosem viseltem el azt, ha valaki beleszól az alkotói folyamatomba. Rendelésre azért sem tudok dolgozni, mert képtelen vagyok, és nem is akarok megfelelni mások pontos elvárásainak. Ahogy a közízlésnek sem. A közízlésre pedig nem nekem kell odafigyelnem, hanem a kulturális élet irányítóinak, meghatározó személyiségeinek. Gondoljunk csak vissza a reneszánsz korszakára. Akkor nem felülről irányították a közízlést, hanem sok-sok jó művész határozta meg kort. S a városállamok vezetői ezektől a művészektől rendeltek alkotásokat, s nem a dilettánsoktól és amatőröktől. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem az volt a legdemokratikusabb kor, mikor a polgár és császár a templomban, tereken és közintézményekben ugyanazt a csodálatos minőségű alkotást látta. Az előzőekkel azt akartam érzékeltetni, hogy a közízlés nagyon bonyolult dolog, s nem hiszem, hogy arra az egyes művész befolyással bírhat.

 1989-ben döntött úgy, hogy Magyarországra költözik, vagy már előtte is megfogalmazódott ez önben?

 – Jóval korábban. Akkor már Romániában tűrhetetlen állapotok uralkodtak. Ezért beadtam a hivatalos áttelepülési kérvényemet, amelynek elbírálása két éven keresztül tartott, s ez eléggé megviselt idegileg. Eleinte nem akarták, hogy Magyarországra költözzek, azt tanácsolták, ha mindenképpen el akarom hagyni az országot, inkább menjek Párizsba. A közvetlen oka az volt az áttelepülésemnek, mikor a belügytől valaki nekem szegezte a kérdést: „nem fél, hogy elüti egy autó?”

 Milyen „bűnt” követett el?

 – Semmilyet. Már Joseph Fouché francia politikus is hangoztatta, hogy jó mindenkiről mindent tudni. Ezt a gondolkodásmódot vették át – mások mellett – a romániai belügyesek is. Egy olyan remetetípusról, mint amilyen én vagyok, viszont igen keveset lehet tudni, s ez zavarhatta őket.

 1989 után Magyarországon miként fogadták be a művészeti életbe?

 – Úgy vélem, hogy a mai napig nem igazán fogadtak be a művészeti életbe. Eleinte próbálkoztam kiállításokra munkákat benyújtani, de azokat mind kizsűrizték, s ezért több alkotást nem is adtam be. Ennek oka lehet, hogy nincs semmilyen „megfelelő” kapcsolatom. Ami lehet, hogy az én hibám, de a személyiségemen nem tudok változtatni.

 A képkereskedőkkel viszont – ahogy szavaiból kivettem – már jobb a kapcsolata.

 – Ne keverjük össze a magángyűjtőket a képkereskedőkkel. Utóbbiak akkor voltak igencsak aktívak, amikor 1989 után beindult Nyugat felől a kulturális turizmus; mindenki kíváncsi volt arra, hogy milyen élet folyt a vasfüggöny mögött. Akkor valóban sok képet lehetett eladni a különböző galériákon keresztül. Ez a korszak megszűnt, viszont kialakítottam a gyűjtőkkel egy egyéni kapcsolatrendszert.

 Rendszeresen dolgozó, folyamatosan alkotó típusnak vallja magát. Előfordul, hogy valaki mást lát bele a képébe, mint ön?

 – Nem is egyszer. Ha valaki lát valami olyat a képemben, ami megfogja, az azt jelenti, hogy hatással van rá, és közeledik hozzá. S mindenki másként közelít a képeimhez. Állítólag munkáimon sok mindent föl lehet fedezni – utólagosan is...

 Mi jellemzi a munkafolyamatát?

– A rendszeres munka. Minden nap – mintha egy irodában dolgoznék – bejövök a műtermembe, és nekilátok dolgozni. S teszem ezt általában előzetes elképzelések nélkül. Nagyon sok vázlatot készítek, de azok csak támpontot jelentenek az alkotói folyamatban.

 Minden kép egy adott pillanatban zseniális

 Nehéz egy képet befejeznie?

 – Művészkörökben ismert mondás: minden kép egy adott pillanatban zseniális. Csak éppen azt a pillanatot kell megtalálni. Ez nem könnyű, mert a szubjektivitás megakadályoz bennünket abban, hogy meglássuk azt a pillanatot, amikor a kép zseniális, s ezért be kell fejezni. Arra is van példa, ha egy alkotásom utólag nem tetszik, akkor azt vagy átfestem, vagy megsemmisítem – tehát nem tűröm meg a környezetemben.

Műtermében látok olyan munkát is, ahol az anyag kilép a síkból. Ebben az esetben kollázsról beszélhetünk?

 – Így van, kollázsokat is készítek. Töredékekből összeálló világunkban sok minden előfordul. Mint mondottam, eklektikus alkat vagyok.

 Mára nagyok sok művészeti stílus áramlott be az országba. Fontosnak tartja, hogy a különböző nyugati trendeket ne másolja le a képzőművész szolgai módon?

 – Másolásból esetleg tanulni lehet, de aki csak epigon, az nem nevezhető igazán művésznek. Hiszen nem rendelkezik saját stílussal, nincs egyénisége. Abban sem hiszek, hogy át lehet venni egy idegen kultúra stílusjegyeit.

 Ha lehetősége lenne egy időutazásra, akkor melyik kort választaná?

 – A korai reneszánsz kort választanám, azért is, mert akkor sokkal jobban megbecsülték a művészeket. Elég abba belegondolni, hogy minden palotát, templomot kifestettek. Már az is impozáns, ami ezekből a munkákból megmaradt. Ma már a művészetnek jóval alacsonyabb a presztízse. Ezen elsősorban úgy lehetne változtatni, ha a köznevelésben megerősítenék a vizuális oktatást. Többször fölvetettem, hogy nagy szükség lenne iskolagalériákra. Egy ilyen galériát a diák, a tanár, a szülő magáénak érezhet, s ez elvezethet a vizuális kultúra fejlődéséhez.

Medveczky Attila