vissza a főoldalra

 2014.06.13. 

Oláh Dénes szentbeszéde – Csíksomlyói búcsú, 2014. június 7.

Kedves Zarándoktársak! Kedves Rádióhallgatók és Televíziónézők, bárhol a világon! Krisztusban Szeretett Testvérek!

Mi, zarándokok, ide Csíksomlyóra valójában mindannyian hazajöttünk. Hazajöttünk, mert az édesanyánkhoz jöttünk. Hol is lehetnénk otthon a világban, ha nem édesanyánknál, a napba öltözött asszony palástja alatt.

Ahhoz az édesanyához jöttünk, akinek egyedüliként van bejárati kulcsa gondokkal terhelt, szenvedésektől gyötört, de mégis hittel reménykedő szíveinkhez.

Édesanyánknál mindannyian itthon vagyunk. Itthon vagyunk, bármely szögletéből jöttünk is széles e világnak.

Itthon vagyunk még akkor is, ha lélekben lerongyolódottan érkeztünk haza.

Talán éppen akkor vagyunk igazán itthon. A tékozló fiúknak édesanyjuk is van.

S ez Mária, a mi édesanyánk.

Minden édesanya terített asztallal várja gyermekeit. A csíksomlyói Szűzanya, ma itt a nyeregben, a hármas oltáron, nekünk is asztalt terített.

Kettős asztalt. Az isteni ige és az eucharisztia asztalát.

Azt kaptam feladatul, hogy az Ige megterített asztalának gyümölcseit osszam meg zarándoktársaimmal, akik hiszem, hogy ezen asztal áldásaira és üzenetére éhes és szomjas lélekkel érkeztek haza.

Három gyönyörű szentírási szakaszt hallgattunk végig pár perccel korábban.

Az első kettő végén ezt hallottuk: Ez az Isten igéje! A harmadik, az evangélium végén pedig ezt: Ezek az evangélium igéi.

Ezek a felszólítások alázatra és engedelmességre intik és kötelezik az ige hirdetőjét. Tudomásul kell vennie, hogy itt és most, valóban ez az Isten igéje.

Itt és most Isten minket e szentírási szakaszokba foglalt üzenete által akar megszólítani, lelkesíteni, bátorítani, tanítani, meginteni, lélekben talpra állítani.

Szent Ágoston egy alkalommal arra figyelmeztette híveit, hogy amiként nagyon óvatosak szentáldozáskor, nehogy egy morzsa is lehulljon a földre, hiszen az maga Krisztus, ugyanúgy óvatosnak kell lenniük az Isten igéjének a hallgatásakor is, nehogy egyetlen szép gondolatot is kihullassanak szívükből, mert az szintén maga Jézus Krisztus, aki az idők teljességében Mária méhében testet öltött.  

Kedves Zarándoktársak!

Az evangélium névtelen bekiáltójának szavait a Szentlélek Úristen megóvta az elkallódástól, bekerültek az újszövetségi szentírásba mint isteni szó. És lám, a csíksomlyói szentély őrei, a ferences atyák, ezeket a fennkölt szavakat választották az idei nagy búcsú jelmondatául: Boldog a méh, amely Téged hordott (Luk 11,27).

 A Bibliát rendszeresen olvasó hívő ember nyomban idehallja az ugyancsak Szent Lukács evangélista által megörökített hálaadó ének, a Magnificat gyönyörű szavait, ahol az Erzsébetet meglátogató Szűzanya önmagáról mondja: Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék (1,48).

 Jézus nem utasítja vissza a névtelen asszony felkiáltását, csupán kiegészíti és helyére teszi a dolgokat. Egészen pontosan azt mondja: az igazi boldogság alapja az Isten szavához való helyes hozzáállás. Ez pedig két dolgot tételez fel: meghallgatni az igét és életté váltani azt a hétköznapokban.

S lám, testvéreim, ez már a negyedik figyelmeztetés, hogy az igére, Isten szavára figyeljünk.

Valójában Jézus minden tanítványának és követőjének erre kell törekednie.

 S ha valaki ezt megpróbálta, az akkor nem más, mint éppen a Boldogságos Szűzanya, akiről el is mondja a Szentírás, hogy szívébe véste a szavakat, és el-elgondolkodott rajtuk. Ezt egyébként minden bibliaolvasó és hívő ember tudja.

 Máriáról valóban nem írtak fejezeteket az újszövetségi szentírásban. Ám ha azt a keveset, amit leírtak, figyelmesen olvassuk, észre kell vennünk, hogy a Szűzanya keresztény hitünk három leglényegesebb mozzanatánál, titkánál jelen volt.

 Jelen volt a megtestesüléskor, hiszen az benne ment végbe, az ő méhének szent laboratóriumában élt kilenc hónapon át a második isteni személy, a mi megváltó Jézusunk. Mária méhe volt a műhely, a szövőszék, a palota, a Szentek Szentje, az életadó tó, ahogyan azt az egyházatyák mondták.

 Jelen volt a húsvéti misztériumnál, a megváltás nagy művénél, hiszen azt írja Szent János, a szeretett tanítvány: Jézus keresztje alatt ott állt anyja (Jn19,25).

Sőt, nem csak ott állt, minden más jelenlévővel együtt hallotta Jézus végrendeletét: Asszony, nézd, ő a te fiad! Majd a tanítványnak: Nézd, ő a te anyád!

 És jelen volt Pünkösdkor is, amikor eljött a Szentlélek, és megszületett az Egyház, hiszen Szent Lukács szó szerint ezeket írja: Az apostolok egy szívvel egy lélekkel állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus anyjával (ApCsel 1,14).

 Első olvasmányunkban éppen a pünkösdkor megalakult közösségről, a jeruzsálemi ősegyházról hallottunk csodaszép dolgokat. Ilyeneket: a hívek sokaságának egy volt a szíve-lelke. Mindenük közös volt. Nagy erővel tettek tanúságot Jézus feltámadásáról. Nincs köztük szűkölködő, mert amióta találkoztak Jézussal, amióta Jézus feltámadottként belépett az életükbe, azóta van érzékük észrevenni a mellettük élő ínséget szenvedő embertársaikat. És szívük gazdagsága túlcsordult.

Ők valóban nemcsak hallgatták Isten igéjét, Isten szavát, hanem életté is váltották a hallottakat. Megélték a tanítást. Lefordították azt a mindennapi élet nyelvére. Valójában ez tette őket boldog, örvendező emberek társaságává. Ezért voltak gyarapodó, növekedő, befogadó, meghívó, megtartó, gyógyító közösség. Mert ilyen közösség volt ez a jeruzsálemi keresztény közösség.

Ezt az egykori állapotot mint elérendő célt kellene megcéloznunk nekünk is, mai keresztényeknek, mai keresztény közösségeinknek.

 A szentleckében Pál apostol a lelki adományokról beszél. Fontos dolgokat mond: A Szentlélek mindenkit megajándékoz valamiféle adománnyal, képességgel. Ezt mindenki azért kapja, hogy használjon, szolgáljon vele. Nincsen magánhasználatra szóló adomány. A kapott adományokkal, képességekkel az Egyház testének az építésén kell munkálkodnunk. Az hitelesít bennünket, ha adományainkkal az Egyház javát, közösségeink ügyét szolgáljuk, ha cselekvően részt veszünk életében, érte munkálkodunk, érte dolgozunk.

Az hallgatja gyümölcsözően Isten szavát, aki álszerénység nélkül, felelősségének teljes tudatában, felleltározza, számba veszi adományait, képességeit, és azokat közössége javára közkinccsé teszi, az elkötelezett, önzetlen szolgálatban, a mai élet körülményei és kihívásai között.

 Kedves Zarándoktársak!

Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában azt mondja: ebben a korszakban, még ott is, ahol kisded nyájat alkotunk, az Úr tanítványai arra kaptak meghívást, hogy olyan közösségként éljenek, mely a föld sója és a világ világossága. És arra kér: Ne hagyjuk, hogy elrabolják tőlünk a közösséget (92.).

Drága Testvérek, a pápa nagyon jól tudja, miről beszél.

Világszerte veszélyben vannak az építő, a termékeny, az életképes, élethordozó, az úton megtartó közösségek. Alig vannak már gyarapodó, növekedő, befogadó, meghívó, megtartó, gyógyító, értékrendet továbbadó közösségek.

 Sok-sok gondolkodó ember látja, hogy magyar népünk, székely népem, katolikus hitem közösségeit is megcélozták már azok az arctalan, démoni hatalmak és erők, melyek csak egyet akarnak: szétverni, szétzülleszteni megtartó, értékrendet továbbadó közösségeinket, és rabszolgává alázni, lélekben földönfutóvá tenni mindenkit, így minket is.

 Nem akarom mondandómat a magyar zászlóba csomagolni, de tizenéves korom óta Babits Mihállyal vallom és élem: Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el. Isten az Ő kifürkészhetetlen bölcs akaratából magyarnak teremtett. Akaratából magyarul muzsikál a vérem, fülemben pedig a pentatónia hangzik ismerősként, mert ezt hoztam magammal, a ködbevesző múltból, háromezer év szent örökségeként.

 Nos, én azt vallom, hogy ezzel a kettős örökséggel megáldottan, ennek a kettős örökségnek a súlyával és keresztjével kell megélnünk napjainkat, és megcéloznunk a jövőt.

Nekünk keresztényként lehet és kell magyarnak maradni, és magyarként kell a keresztény hitet megélni, mert egyébként elárultuk azt a közösséget, amely bennünket emberré formált, amely hazát, hitet, és nem is akármilyen kultúrát és civilizációt adott.

A megváltásunkra közénk érkező Jézus Krisztus Mária méhét vette igénybe ahhoz, hogy emberként a földre szülessen. A názáreti családi otthonban, és a család otthonában, a zsinagógában, valamint a zsinagógai közösség méhében formálódott fajtáját rajongásig szerető, az Atyának pedig a kereszthalálig engedelmeskedő Megváltóvá. Azzá a Jézus Krisztussá, akinek az egyháza az idők végéig a szülés fájdalmait szenvedi.

Ma Isten az elkötelezett keresztény családokat, falvaink és városaink plébániáit, egyházközségeit kínálja föl a világnak az újjászületés, a megújulás eszközeként.

Ezekben a hitből élő keresztény családokban, ezekben az élő, eleven egyházközségekben mint anyaméhben kell újjászületnünk, az új feladatokra, az új kihívásokra. Családjaink, egyházközségeink kell hogy a föld sója és a világ világossága legyenek, amiként Ferenc pápa fogalmaz.

 Ám minden felelősen gondolkodó elmének tudnia kell, hogy semmiféle közösség nem adódik magától, és nem is lehet szert tenni rá leszállított áron (Scott Peck).

A közösségek létrejöttéért, életben maradásáért, jól működéséért nagyon nagy árat kell fizetni, egy következetes és kemény utat kell bejárni.

 Közösséggé válásunk, vagy álomba szenderült közösségeink újjászületése felé az első lépés: az ébredés.

Ezekiel próféta látomásában a kiszáradt csontokkal tele mező a próféta szavára új életre kel. Ám az ébresztő szót Isten adta a próféta ajkaira. És azt is tudjuk a prófétáról, hogy korábban, elhívatása elején az Úr szabályosan megetette vele a tekercset. Azaz teljesen magáévá kellett tennie Isten szavát és akaratát. Azonosulnia kellett vele.

Ez a bibliai kép világosan tudtunkra adja, hogy ébredés csak Isten akaratából lehetséges, és csak azok lesznek képesek Isten eszközeként minket felébreszteni, rádöbbenteni az ébredés fontosságára, akik életét teljesen átjárta Isten szava, Isten igéje. Átjárta, mint tésztát a kovász.

Azok, akik naponta olvassák, és az olvasottakat lefordítják a napi kihívások, feladatok nyelvére. Akik következetesen élik a hitüket. Akik hétköznap is keresztények, nemcsak vasárnap és nagy ünnepeken.

 Gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar életrajzából ismerős a történet, hogy amikor 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál felszólalásában kikelt a nemzetüket elhanyagoló, elkorcsosodó magyar főurak ellen, akkor nyomban szót kért és felajánlotta birtokai egy évi jövedelmét a későbbi akadémia megalapítására. És követői is akadtak. És elindult egy olyan folyamat, amely ma is példaértékű népünk történetében.

 Ezekiel lelkületű prófétákra, Felsőbüki Nagy Pálokra volna szükségünk, akik felébresztik bennünk a keresztényt és a magyart. Olyanokra, akik rádöbbentenek bennünket arra, hogy elég volt a zászlólengetésből, az üres frázisokból, a nemzeti és egyházi romantikából. Eljött a szolgálat ideje. Elérkezett az Istentől kapott kincsek, adományok, javak kamatoztatásának az órája.

 Folyton Márton Áronra hivatkozunk. De jut-e eszünkbe azt tenni, amit ő tett. Ő mindig és minden körülmények között azt tette, amit kötelességként felismert. Nála szó és cselekedet összhangban volt. Ez alapozta meg nagyságát. Ezért példakép.

 Úgy közösségileg, mint egyénileg rá kell ébrednünk arra, hogy hivatást, küldetést kaptam. Isten valamit általam akar elvégezni. Valamit nekem kell elvégezni. Ha nem végzem el, népem, fajtám, egyházközségem lesz szegényebb.

Hiszem-e ezt? Tudatában vagyok-e ennek?

Súlyos a kérdés, mert azt mondja a teológus (Paul Zuhlener): az Egyház lehet a bűnösök közössége, de sohasem a hitetlenek társasága.

Az meglehet, hogy gyatrán, bukdácsolva töltöm be hivatásomat, de tudom, hogy van, létezik, csak hát gyönge ember vagyok.

Azután, föl kell hogy ébredjen bennünk a mi-tudat. Akkor beszélünk mi-tudatról, ha tartalmat kapnak az ilyen fogalmak, mint anyaszentegyház, plébánia, római katolikus, Székelyföld, együvé tartozás, megmaradni akarás, jövő, hit, remény, szeretet, felebarát, testvér. Mindezekkel azonosulok.

Rá kell döbbennünk arra, hogy milyen szellemi, lelki és természeti kincsek birtokában vagyunk. Ezek a mi kincseink. Ezekről nem mondhatunk le, mert ezeknek vér volt az ára. Tömegsírok szegélyezik a mezsgyéket, a gyepűket. Ez az unokák jussa, a felnövekvő nemzedékek öröksége nagyapáiktól.

Nem eladók az erdők, a mezők, a kútjaink. Nem eladó a székely szürkeállomány sem. Ez mind-mind a mienk. Ezek gyümölcséhez, terméséhez elsőként nekünk van jussunk. Igen, erre a szellemi, lelki, erkölcsi magaslatra kell mindannyiunknak felnőni, ráébredni.

 Mi lehetne a második lépés?

Egy alkalommal a nikolsburgi Smelke rabbi az engesztelés napjának előestéjén a frigyláda előtt állva ezeket mondta: Tudjátok meg, drága szívbéli testvéreim, a megtérés lényege az élet fölkínálása. Hiszen mi Ábrahám magjából származunk, aki felkínálta életét… a Mindenhatónak.

A megtérés lényege az élet felkínálása! Úgy gondolom, hogy ez lenne a második lépés közösségeink újjászületése felé. Felkínálni az életünket, szolgálatunkat, javainkat annak a közösségnek, melynek létünket köszönhetjük, s mely közösség számít a mi áldozatunkra.

Kafarnaumban történt. Jézus, tanítványai jelenlétében, napok óta tanítja az embereket. Tökéletes emberismerőként azt is észreveszi, hogy a lelki, szellemi éhség mellett, ezek az emberek testileg is éhesek. Üres a gyomruk. Kenyér, ennivaló kellene.

A próbatétel szándékával meg is kérdezi Fülöpöt, honnét veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük, de ő már tudja, hogy mit is akar tenni.

Fülöp lesújtó válaszára András apostol szólal meg, de ő sem optimista: van itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal, de mi ez ennyinek, kérdi.

Ám Jézusnak ez a látszólag semmi elég volt. Ezzel az öt árpakenyérrel és két hallal jóllakatott mintegy ötezer embert. Nyilvánvalóan csoda történt. A Biblia úgy is tartja számon a történetet, mint a csodálatos kenyérszaporítás történetét.

Milyen üzenetet hordoz számunkra ez a csodatörténet?

 A csodatörténetnek három szereplője van.

Az első Jézus, aki enni akar adni az őt követő tömegnek, aki valami nagyon jót akar.

A második András, az apostol, aki ötezer ember között felfedezte azt a valakit, akinél ott van a csoda alapanyaga, az öt kenyér és a két hal.

És a harmadik maga a névtelen fiatalember.

 Drága Testvérek! Népünknek ilyen András-lelkületű tanárokra, papokra, pedagógusokra, politikusokra, vállalkozókra volna szüksége, akik nyitott szemmel járva felfedezik azokat, akik tudnának valamit tenni.

De nemcsak felfedezik: elvezetik arra az érettségre, hogy képesek legyenek szellemi, lelki, anyagi kincseiket a közösség asztalára tenni.

 A fiúnak talán éppen azért nincs neve a Szentírásban, hogy bármelyikünk lehessen.

Talán maga is kételkedve kérdezte: mire elég ez a két hal és öt árpakenyér? De odaadta. És tarisznyájának tartalma Jézus kezében a csoda alapanyagává vált.

Testvérek, a csodák kora, a csodák világa, minden tévhittel ellentétben, még nem áldozott le.

Isten ma is tenne csodákat, csak hol vannak az Andrások, hol vannak az ilyen önzetlen, névtelen fiúk.

Én hiszem, hogy Erdély földje újra Tündérkertté válik, ha rádöbbenünk arra, hogy a megtérés lényege az élet felkínálása.

 Harmadszor, úgy egyházi, mint nemzeti közösségeinknek alázatos, képességeiket, korlátaikat jól ismerő vezetőkre volna szüksége.

Ennek a szépségét és fontosságát egy példával tudnám érzékeltetni.

Paidarétoszról, a köztiszteletben álló spártai férfiúról őrizte meg az utókor a következő történetet. Miután sok csatában bátran harcolt Spártáért, és a polgári életben is sok-sok érdemet szerzett, egy szép napon felvételét kérte a király kísérői, a háromszázak közé. Mindenki meglepetésére kérését elutasították. Paidarétosz azonban vidám arccal, örömmel vette tudomásul az elutasítást.

Amikor ezen a barátai szerfölött csodálkoztak, ezeket mondta: Boldog vagyok, mert most már tudom, hogy Spártának háromszáz olyan fia van, aki különb nálam.

Észrevenni azokat, akik különbek, mint én. Fölnézni rájuk, fölzárkózni mögöttük. Ez nem más, mint a közösségben gondolkodás, az érettség bizonyítéka.

Ha a hintó elé fogott lovak egymás torkának esnek, akkor a hintó a sáncban köt ki. Aki ezt a sorsot szánja népének, az éretlen és felelőtlen ember. Az érettség alázat. Csak annyiban számítok érett, felelős embernek, ha hintó elé fogott lóként értelmezem magamat. Ha én önként leszek lóvá, akkor nem tudnak mások lóvá tenni.

Pál apostol azt írja: Mindenkinek mindene lettem, hogy némelyeket mindenképpen üdvözítsek (1Kor 9,23).

 Kedves Zarándoktársak! Még egy igen fontos dologról föltétlenül szólnom kell.

Akárhányszor újraolvasom az Apostolok Cselekedeteinek azt a részét, mely beszámol a mennybemenetel és a Szentlélek eljövetele között eltelt időről, újra és újra megfogalmazódik bennem a felismerés, miszerint az Egyház élete nem a tevékenységgel, hanem az imával, a csendes elvonulással kezdődik.

 Az ima az egyház életének és tevékenységének a szerves része. Mindenfajta tevékenység, de legfőképpen a megújulás kiinduló pontja. Nincs megújulás, nincs újjászületés megújult imaélet nélkül.

Nehéz ezt az amúgy logikus felismerést következetesen betartani.

Tenni akarásunk sokszor feledteti velünk ezt az igen fontos lépést.

 Ugyanakkor az ima témaköre egyben az a láncszem, amely egybekapcsol, összeköt minden hívő embert. Mert egyházközségeinkért, népünkért, az újjászületésért, a megmaradásért igen nagy szolgálatot tehetnek és tesznek is az imádkozó öregek, az imacsoportok, a szenvedéseiket felajánló betegek, egyedül élők, azok, akik a Mária Rádióval, vagy magányosan, de imádkoznak, morzsolgatják rózsafüzérüket, imádkozzák a zsoltárokat, valamint testi, lelki szenvedéseiket az újjászületésért ajánlják fel.

Ez lenne a negyedik fontos dolog. Imádkozó közösségekké alakítani egyházközségeinket. Istennel beszélő viszonyban levő néppé válni. Imádkozva dolgozó és dolgozva imádkozó közösséggé lenni.

Az imában egymásba kapaszkodó néppé válni.

Egymásba kapaszkodva imádkozzatok – hallja, mint benső hangot, egy imacsoport vezetője. Milyen csodálatos lenne, ha itt Somlyó hegyén, egymásba kapaszkodó népként kapaszkodnánk Isten kezébe. Mi állja ennek útját?

Akik imádkoznak, azok az Isten kezét fogják. Akik az Isten kezét fogják, azok nem vesznek el, azok túlélnek minden próbát.

 Carlo Carretto neve ismerősen hangzik a lelki irodalomban jártas híveknek. Ő meséli el, hogy családjának volt egy 15. századból való festménye, amely a Szűzanyát és a kis Jézust ábrázolta, de úgy, hogy a kis Jézus kezében egy madár volt. Kisfiú korában az a különös ötlete támadt, hogy a madarat kikaparja Jézus kezéből, és helyette egy kis szekeret fessen. Tette ezt azért, mert a neve azt jelenti: szekér. Miközben átfestette a képet, így imádkozott: Édesanyám, te vigyázz rám. Boldog leszek, ha játékszer lehetek szent fiad kezében. Később hozzáfűzte: minden alkalommal, amikor komoly nehézségekkel viaskodott, erre az átfestett képre nézett és hitte, hogy Jézus helyes irányba kormányozza élete szekerét.

 Kedves Zarándoktársak!

A csíksomlyói kegyszobor úgy ábrázolja égi édesanyánkat, mint aki bal karján tartja áldást osztó szent fiát, jobbjában pedig jogar van. Ott Jézus mellett, Mária karján mindannyian elférünk. Elfér az egész világ gondja. Akkor hogyne férne el a mi népünk, a mi közösségeink minden gondja-baja. Tegyük oda. Tegyük oda egyszemélyes gondjainkat, de tegyük oda népünk gondjait is. Kérjük meg égi édesanyánkat: imádkozzon, esedezzen értünk, hogy legyünk öntudatra ébredt nép, az életét, képességeit közössége javára felkínáló nép, jó, alázatos vezetőkkel megáldott nép, valamint Istennel beszélő viszonyban lévő, imádkozó nép. S a többit bízzuk a jó Istenre. Ámen.