2014.06.13.
Oláh Dénes szentbeszéde – Csíksomlyói
búcsú, 2014. június 7.
Kedves Zarándoktársak!
Kedves Rádióhallgatók és Televíziónézők, bárhol a világon!
Krisztusban Szeretett Testvérek!
Mi, zarándokok,
ide Csíksomlyóra valójában mindannyian hazajöttünk. Hazajöttünk,
mert az édesanyánkhoz jöttünk. Hol is lehetnénk otthon a világban,
ha nem édesanyánknál, a napba öltözött asszony palástja
alatt.
Ahhoz az édesanyához
jöttünk, akinek egyedüliként van bejárati kulcsa gondokkal
terhelt, szenvedésektől gyötört, de mégis hittel reménykedő
szíveinkhez.
Édesanyánknál
mindannyian itthon vagyunk. Itthon vagyunk, bármely szögletéből
jöttünk is széles e világnak.
Itthon vagyunk még
akkor is, ha lélekben lerongyolódottan érkeztünk haza.
Talán éppen
akkor vagyunk igazán itthon. A tékozló fiúknak édesanyjuk is
van.
S ez Mária, a mi
édesanyánk.
Minden édesanya
terített asztallal várja gyermekeit. A csíksomlyói Szűzanya,
ma itt a nyeregben, a hármas oltáron, nekünk is asztalt terített.
Kettős asztalt.
Az isteni ige és az eucharisztia asztalát.
Azt kaptam
feladatul, hogy az Ige megterített asztalának gyümölcseit
osszam meg zarándoktársaimmal, akik hiszem, hogy ezen asztal áldásaira
és üzenetére éhes és szomjas lélekkel érkeztek haza.
Három gyönyörű
szentírási szakaszt hallgattunk végig pár perccel korábban.
Az első kettő végén
ezt hallottuk: Ez az Isten igéje! A harmadik, az evangélium végén
pedig ezt: Ezek az evangélium igéi.
Ezek a felszólítások
alázatra és engedelmességre intik és kötelezik az ige hirdetőjét.
Tudomásul kell vennie, hogy itt és most, valóban ez az Isten igéje.
Itt és most Isten
minket e szentírási szakaszokba foglalt üzenete által akar
megszólítani, lelkesíteni, bátorítani, tanítani, meginteni,
lélekben talpra állítani.
Szent Ágoston egy
alkalommal arra figyelmeztette híveit, hogy amiként nagyon óvatosak
szentáldozáskor, nehogy egy morzsa is lehulljon a földre,
hiszen az maga Krisztus, ugyanúgy óvatosnak kell lenniük az
Isten igéjének a hallgatásakor is, nehogy egyetlen szép
gondolatot is kihullassanak szívükből, mert az szintén maga Jézus
Krisztus, aki az idők teljességében Mária méhében testet öltött.
Kedves Zarándoktársak!
Az evangélium névtelen
bekiáltójának szavait a Szentlélek Úristen megóvta az elkallódástól,
bekerültek az újszövetségi szentírásba mint isteni szó. És
lám, a csíksomlyói szentély őrei, a ferences atyák, ezeket a
fennkölt szavakat választották az idei nagy búcsú jelmondatául:
Boldog a méh, amely Téged hordott (Luk 11,27).
A Bibliát rendszeresen olvasó hívő ember nyomban
idehallja az ugyancsak Szent Lukács evangélista által megörökített
hálaadó ének, a Magnificat gyönyörű szavait, ahol az Erzsébetet
meglátogató Szűzanya önmagáról mondja: Íme, mostantól
fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék (1,48).
Jézus nem utasítja vissza a névtelen asszony felkiáltását,
csupán kiegészíti és helyére teszi a dolgokat. Egészen
pontosan azt mondja: az igazi boldogság alapja az Isten szavához
való helyes hozzáállás. Ez pedig két dolgot tételez fel:
meghallgatni az igét és életté váltani azt a hétköznapokban.
S lám, testvéreim,
ez már a negyedik figyelmeztetés, hogy az igére, Isten szavára
figyeljünk.
Valójában Jézus
minden tanítványának és követőjének erre kell törekednie.
S ha valaki ezt megpróbálta, az akkor nem más, mint éppen
a Boldogságos Szűzanya, akiről el is mondja a Szentírás, hogy
szívébe véste a szavakat, és el-elgondolkodott rajtuk. Ezt egyébként
minden bibliaolvasó és hívő ember tudja.
Máriáról valóban nem írtak fejezeteket az újszövetségi
szentírásban. Ám ha azt a keveset, amit leírtak, figyelmesen
olvassuk, észre kell vennünk, hogy a Szűzanya keresztény hitünk
három leglényegesebb mozzanatánál, titkánál jelen volt.
Jelen volt a megtestesüléskor, hiszen az benne ment végbe,
az ő méhének szent laboratóriumában élt kilenc hónapon át
a második isteni személy, a mi megváltó Jézusunk. Mária méhe
volt a műhely, a szövőszék, a palota, a Szentek Szentje, az életadó
tó, ahogyan azt az egyházatyák mondták.
Jelen volt a húsvéti misztériumnál, a megváltás nagy művénél,
hiszen azt írja Szent János, a szeretett tanítvány: Jézus
keresztje alatt ott állt anyja (Jn19,25).
Sőt, nem csak ott
állt, minden más jelenlévővel együtt hallotta Jézus végrendeletét:
Asszony, nézd, ő a te fiad! Majd a tanítványnak: Nézd, ő a
te anyád!
És jelen volt Pünkösdkor is, amikor eljött a Szentlélek,
és megszületett az Egyház, hiszen Szent Lukács szó szerint
ezeket írja: Az apostolok egy szívvel egy lélekkel állhatatosan
imádkoztak Máriával, Jézus anyjával (ApCsel 1,14).
Első olvasmányunkban éppen a pünkösdkor megalakult közösségről,
a jeruzsálemi ősegyházról hallottunk csodaszép dolgokat.
Ilyeneket: a hívek sokaságának egy volt a szíve-lelke. Mindenük
közös volt. Nagy erővel tettek tanúságot Jézus feltámadásáról.
Nincs köztük szűkölködő, mert amióta találkoztak Jézussal,
amióta Jézus feltámadottként belépett az életükbe, azóta
van érzékük észrevenni a mellettük élő ínséget szenvedő
embertársaikat. És szívük gazdagsága túlcsordult.
Ők valóban
nemcsak hallgatták Isten igéjét, Isten szavát, hanem életté
is váltották a hallottakat. Megélték a tanítást. Lefordították
azt a mindennapi élet nyelvére. Valójában ez tette őket
boldog, örvendező emberek társaságává. Ezért voltak
gyarapodó, növekedő, befogadó, meghívó, megtartó, gyógyító
közösség. Mert ilyen közösség volt ez a jeruzsálemi keresztény
közösség.
Ezt az egykori állapotot
mint elérendő célt kellene megcéloznunk nekünk is, mai
keresztényeknek, mai keresztény közösségeinknek.
A szentleckében Pál apostol a lelki adományokról beszél.
Fontos dolgokat mond: A Szentlélek mindenkit megajándékoz
valamiféle adománnyal, képességgel. Ezt mindenki azért kapja,
hogy használjon, szolgáljon vele. Nincsen magánhasználatra szóló
adomány. A kapott adományokkal, képességekkel az Egyház testének
az építésén kell munkálkodnunk. Az hitelesít bennünket, ha
adományainkkal az Egyház javát, közösségeink ügyét szolgáljuk,
ha cselekvően részt veszünk életében, érte munkálkodunk, érte
dolgozunk.
Az hallgatja gyümölcsözően
Isten szavát, aki álszerénység nélkül, felelősségének
teljes tudatában, felleltározza, számba veszi adományait, képességeit,
és azokat közössége javára közkinccsé teszi, az elkötelezett,
önzetlen szolgálatban, a mai élet körülményei és kihívásai
között.
Kedves Zarándoktársak!
Ferenc pápa Az
evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában azt mondja:
ebben a korszakban, még ott is, ahol kisded nyájat alkotunk, az
Úr tanítványai arra kaptak meghívást, hogy olyan közösségként
éljenek, mely a föld sója és a világ világossága. És arra
kér: Ne hagyjuk, hogy elrabolják tőlünk a közösséget (92.).
Drága Testvérek,
a pápa nagyon jól tudja, miről beszél.
Világszerte veszélyben
vannak az építő, a termékeny, az életképes, élethordozó,
az úton megtartó közösségek. Alig vannak már gyarapodó, növekedő,
befogadó, meghívó, megtartó, gyógyító, értékrendet továbbadó
közösségek.
Sok-sok gondolkodó ember látja, hogy magyar népünk, székely
népem, katolikus hitem közösségeit is megcélozták már azok
az arctalan, démoni hatalmak és erők, melyek csak egyet
akarnak: szétverni, szétzülleszteni megtartó, értékrendet
továbbadó közösségeinket, és rabszolgává alázni, lélekben
földönfutóvá tenni mindenkit, így minket is.
Nem akarom mondandómat a magyar zászlóba csomagolni, de
tizenéves korom óta Babits Mihállyal vallom és élem: Magyar
vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok
el. Isten az Ő kifürkészhetetlen bölcs akaratából magyarnak
teremtett. Akaratából magyarul muzsikál a vérem, fülemben
pedig a pentatónia hangzik ismerősként, mert ezt hoztam
magammal, a ködbevesző múltból, háromezer év szent örökségeként.
Nos, én azt vallom, hogy ezzel a kettős örökséggel megáldottan,
ennek a kettős örökségnek a súlyával és keresztjével kell
megélnünk napjainkat, és megcéloznunk a jövőt.
Nekünk keresztényként
lehet és kell magyarnak maradni, és magyarként kell a keresztény
hitet megélni, mert egyébként elárultuk azt a közösséget,
amely bennünket emberré formált, amely hazát, hitet, és nem
is akármilyen kultúrát és civilizációt adott.
A megváltásunkra
közénk érkező Jézus Krisztus Mária méhét vette igénybe
ahhoz, hogy emberként a földre szülessen. A názáreti családi
otthonban, és a család otthonában, a zsinagógában, valamint a
zsinagógai közösség méhében formálódott fajtáját rajongásig
szerető, az Atyának pedig a kereszthalálig engedelmeskedő Megváltóvá.
Azzá a Jézus Krisztussá, akinek az egyháza az idők végéig a
szülés fájdalmait szenvedi.
Ma Isten az elkötelezett
keresztény családokat, falvaink és városaink plébániáit,
egyházközségeit kínálja föl a világnak az újjászületés,
a megújulás eszközeként.
Ezekben a hitből
élő keresztény családokban, ezekben az élő, eleven egyházközségekben
mint anyaméhben kell újjászületnünk, az új feladatokra, az
új kihívásokra. Családjaink, egyházközségeink kell hogy a föld
sója és a világ világossága legyenek, amiként Ferenc pápa
fogalmaz.
Ám minden felelősen gondolkodó elmének tudnia kell, hogy
semmiféle közösség nem adódik magától, és nem is lehet
szert tenni rá leszállított áron (Scott Peck).
A közösségek létrejöttéért,
életben maradásáért, jól működéséért nagyon nagy árat
kell fizetni, egy következetes és kemény utat kell bejárni.
Közösséggé válásunk, vagy álomba szenderült közösségeink
újjászületése felé az első lépés: az ébredés.
Ezekiel próféta
látomásában a kiszáradt csontokkal tele mező a próféta szavára
új életre kel. Ám az ébresztő szót Isten adta a próféta
ajkaira. És azt is tudjuk a prófétáról, hogy korábban, elhívatása
elején az Úr szabályosan megetette vele a tekercset. Azaz
teljesen magáévá kellett tennie Isten szavát és akaratát.
Azonosulnia kellett vele.
Ez a bibliai kép
világosan tudtunkra adja, hogy ébredés csak Isten akaratából
lehetséges, és csak azok lesznek képesek Isten eszközeként
minket felébreszteni, rádöbbenteni az ébredés fontosságára,
akik életét teljesen átjárta Isten szava, Isten igéje. Átjárta,
mint tésztát a kovász.
Azok, akik naponta
olvassák, és az olvasottakat lefordítják a napi kihívások,
feladatok nyelvére. Akik következetesen élik a hitüket. Akik hétköznap
is keresztények, nemcsak vasárnap és nagy ünnepeken.
Gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar életrajzából
ismerős a történet, hogy amikor 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen
Felsőbüki Nagy Pál felszólalásában kikelt a nemzetüket
elhanyagoló, elkorcsosodó magyar főurak ellen, akkor nyomban szót
kért és felajánlotta birtokai egy évi jövedelmét a későbbi
akadémia megalapítására. És követői is akadtak. És
elindult egy olyan folyamat, amely ma is példaértékű népünk
történetében.
Ezekiel lelkületű prófétákra, Felsőbüki Nagy Pálokra
volna szükségünk, akik felébresztik bennünk a keresztényt és
a magyart. Olyanokra, akik rádöbbentenek bennünket arra, hogy
elég volt a zászlólengetésből, az üres frázisokból, a
nemzeti és egyházi romantikából. Eljött a szolgálat ideje.
Elérkezett az Istentől kapott kincsek, adományok, javak
kamatoztatásának az órája.
Folyton Márton Áronra hivatkozunk. De jut-e eszünkbe azt
tenni, amit ő tett. Ő mindig és minden körülmények között
azt tette, amit kötelességként felismert. Nála szó és
cselekedet összhangban volt. Ez alapozta meg nagyságát. Ezért
példakép.
Úgy közösségileg, mint egyénileg rá kell ébrednünk
arra, hogy hivatást, küldetést kaptam. Isten valamit általam
akar elvégezni. Valamit nekem kell elvégezni. Ha nem végzem el,
népem, fajtám, egyházközségem lesz szegényebb.
Hiszem-e ezt?
Tudatában vagyok-e ennek?
Súlyos a kérdés,
mert azt mondja a teológus (Paul Zuhlener): az Egyház lehet a bűnösök
közössége, de sohasem a hitetlenek társasága.
Az meglehet, hogy
gyatrán, bukdácsolva töltöm be hivatásomat, de tudom, hogy
van, létezik, csak hát gyönge ember vagyok.
Azután, föl kell
hogy ébredjen bennünk a mi-tudat. Akkor beszélünk mi-tudatról,
ha tartalmat kapnak az ilyen fogalmak, mint anyaszentegyház, plébánia,
római katolikus, Székelyföld, együvé tartozás, megmaradni
akarás, jövő, hit, remény, szeretet, felebarát, testvér.
Mindezekkel azonosulok.
Rá kell döbbennünk
arra, hogy milyen szellemi, lelki és természeti kincsek birtokában
vagyunk. Ezek a mi kincseink. Ezekről nem mondhatunk le, mert
ezeknek vér volt az ára. Tömegsírok szegélyezik a mezsgyéket,
a gyepűket. Ez az unokák jussa, a felnövekvő nemzedékek öröksége
nagyapáiktól.
Nem eladók az erdők,
a mezők, a kútjaink. Nem eladó a székely szürkeállomány
sem. Ez mind-mind a mienk. Ezek gyümölcséhez, terméséhez elsőként
nekünk van jussunk. Igen, erre a szellemi, lelki, erkölcsi
magaslatra kell mindannyiunknak felnőni, ráébredni.
Mi lehetne a második lépés?
Egy alkalommal a
nikolsburgi Smelke rabbi az engesztelés napjának előestéjén a
frigyláda előtt állva ezeket mondta: Tudjátok meg, drága szívbéli
testvéreim, a megtérés lényege az élet fölkínálása.
Hiszen mi Ábrahám magjából származunk, aki felkínálta életét…
a Mindenhatónak.
A megtérés lényege
az élet felkínálása! Úgy gondolom, hogy ez lenne a második lépés
közösségeink újjászületése felé. Felkínálni az életünket,
szolgálatunkat, javainkat annak a közösségnek, melynek létünket
köszönhetjük, s mely közösség számít a mi áldozatunkra.
Kafarnaumban történt.
Jézus, tanítványai jelenlétében, napok óta tanítja az
embereket. Tökéletes emberismerőként azt is észreveszi, hogy
a lelki, szellemi éhség mellett, ezek az emberek testileg is éhesek.
Üres a gyomruk. Kenyér, ennivaló kellene.
A próbatétel szándékával
meg is kérdezi Fülöpöt, honnét veszünk kenyeret, hogy legyen
mit enniük, de ő már tudja, hogy mit is akar tenni.
Fülöp lesújtó
válaszára András apostol szólal meg, de ő sem optimista: van
itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal, de mi ez
ennyinek, kérdi.
Ám Jézusnak ez a
látszólag semmi elég volt. Ezzel az öt árpakenyérrel és két
hallal jóllakatott mintegy ötezer embert. Nyilvánvalóan csoda
történt. A Biblia úgy is tartja számon a történetet, mint a
csodálatos kenyérszaporítás történetét.
Milyen üzenetet
hordoz számunkra ez a csodatörténet?
A csodatörténetnek három szereplője van.
Az első Jézus,
aki enni akar adni az őt követő tömegnek, aki valami nagyon jót
akar.
A második András,
az apostol, aki ötezer ember között felfedezte azt a valakit,
akinél ott van a csoda alapanyaga, az öt kenyér és a két hal.
És a harmadik
maga a névtelen fiatalember.
Drága Testvérek! Népünknek ilyen András-lelkületű tanárokra,
papokra, pedagógusokra, politikusokra, vállalkozókra volna szüksége,
akik nyitott szemmel járva felfedezik azokat, akik tudnának
valamit tenni.
De nemcsak
felfedezik: elvezetik arra az érettségre, hogy képesek legyenek
szellemi, lelki, anyagi kincseiket a közösség asztalára tenni.
A fiúnak talán éppen azért nincs neve a Szentírásban,
hogy bármelyikünk lehessen.
Talán maga is kételkedve
kérdezte: mire elég ez a két hal és öt árpakenyér? De
odaadta. És tarisznyájának tartalma Jézus kezében a csoda
alapanyagává vált.
Testvérek, a csodák
kora, a csodák világa, minden tévhittel ellentétben, még nem
áldozott le.
Isten ma is tenne
csodákat, csak hol vannak az Andrások, hol vannak az ilyen önzetlen,
névtelen fiúk.
Én hiszem, hogy
Erdély földje újra Tündérkertté válik, ha rádöbbenünk
arra, hogy a megtérés lényege az élet felkínálása.
Harmadszor, úgy egyházi, mint nemzeti közösségeinknek
alázatos, képességeiket, korlátaikat jól ismerő vezetőkre
volna szüksége.
Ennek a szépségét
és fontosságát egy példával tudnám érzékeltetni.
Paidarétoszról,
a köztiszteletben álló spártai férfiúról őrizte meg az utókor
a következő történetet. Miután sok csatában bátran harcolt
Spártáért, és a polgári életben is sok-sok érdemet
szerzett, egy szép napon felvételét kérte a király kísérői,
a háromszázak közé. Mindenki meglepetésére kérését elutasították.
Paidarétosz azonban vidám arccal, örömmel vette tudomásul az
elutasítást.
Amikor ezen a barátai
szerfölött csodálkoztak, ezeket mondta: Boldog vagyok, mert
most már tudom, hogy Spártának háromszáz olyan fia van, aki különb
nálam.
Észrevenni
azokat, akik különbek, mint én. Fölnézni rájuk, fölzárkózni
mögöttük. Ez nem más, mint a közösségben gondolkodás, az
érettség bizonyítéka.
Ha a hintó elé
fogott lovak egymás torkának esnek, akkor a hintó a sáncban köt
ki. Aki ezt a sorsot szánja népének, az éretlen és felelőtlen
ember. Az érettség alázat. Csak annyiban számítok érett,
felelős embernek, ha hintó elé fogott lóként értelmezem
magamat. Ha én önként leszek lóvá, akkor nem tudnak mások lóvá
tenni.
Pál apostol azt
írja: Mindenkinek mindene lettem, hogy némelyeket mindenképpen
üdvözítsek (1Kor 9,23).
Kedves Zarándoktársak! Még egy igen fontos dologról föltétlenül
szólnom kell.
Akárhányszor újraolvasom
az Apostolok Cselekedeteinek azt a részét, mely beszámol a
mennybemenetel és a Szentlélek eljövetele között eltelt időről,
újra és újra megfogalmazódik bennem a felismerés, miszerint
az Egyház élete nem a tevékenységgel, hanem az imával, a
csendes elvonulással kezdődik.
Az ima az egyház életének és tevékenységének a
szerves része. Mindenfajta tevékenység, de legfőképpen a megújulás
kiinduló pontja. Nincs megújulás, nincs újjászületés megújult
imaélet nélkül.
Nehéz ezt az amúgy
logikus felismerést következetesen betartani.
Tenni akarásunk
sokszor feledteti velünk ezt az igen fontos lépést.
Ugyanakkor az ima témaköre egyben az a láncszem, amely
egybekapcsol, összeköt minden hívő embert. Mert egyházközségeinkért,
népünkért, az újjászületésért, a megmaradásért igen nagy
szolgálatot tehetnek és tesznek is az imádkozó öregek, az
imacsoportok, a szenvedéseiket felajánló betegek, egyedül élők,
azok, akik a Mária Rádióval, vagy magányosan, de imádkoznak,
morzsolgatják rózsafüzérüket, imádkozzák a zsoltárokat,
valamint testi, lelki szenvedéseiket az újjászületésért ajánlják
fel.
Ez lenne a
negyedik fontos dolog. Imádkozó közösségekké alakítani egyházközségeinket.
Istennel beszélő viszonyban levő néppé válni. Imádkozva
dolgozó és dolgozva imádkozó közösséggé lenni.
Az imában egymásba
kapaszkodó néppé válni.
Egymásba
kapaszkodva imádkozzatok – hallja, mint benső hangot, egy
imacsoport vezetője. Milyen csodálatos lenne, ha itt Somlyó
hegyén, egymásba kapaszkodó népként kapaszkodnánk Isten kezébe.
Mi állja ennek útját?
Akik imádkoznak,
azok az Isten kezét fogják. Akik az Isten kezét fogják, azok
nem vesznek el, azok túlélnek minden próbát.
Carlo Carretto neve ismerősen hangzik a lelki irodalomban jártas
híveknek. Ő meséli el, hogy családjának volt egy 15. századból
való festménye, amely a Szűzanyát és a kis Jézust ábrázolta,
de úgy, hogy a kis Jézus kezében egy madár volt. Kisfiú korában
az a különös ötlete támadt, hogy a madarat kikaparja Jézus
kezéből, és helyette egy kis szekeret fessen. Tette ezt azért,
mert a neve azt jelenti: szekér. Miközben átfestette a képet,
így imádkozott: Édesanyám, te vigyázz rám. Boldog leszek, ha
játékszer lehetek szent fiad kezében. Később hozzáfűzte:
minden alkalommal, amikor komoly nehézségekkel viaskodott, erre
az átfestett képre nézett és hitte, hogy Jézus helyes irányba
kormányozza élete szekerét.
Kedves Zarándoktársak!
A csíksomlyói
kegyszobor úgy ábrázolja égi édesanyánkat, mint aki bal karján
tartja áldást osztó szent fiát, jobbjában pedig jogar van.
Ott Jézus mellett, Mária karján mindannyian elférünk. Elfér
az egész világ gondja. Akkor hogyne férne el a mi népünk, a
mi közösségeink minden gondja-baja. Tegyük oda. Tegyük oda
egyszemélyes gondjainkat, de tegyük oda népünk gondjait is. Kérjük
meg égi édesanyánkat: imádkozzon, esedezzen értünk, hogy
legyünk öntudatra ébredt nép, az életét, képességeit közössége
javára felkínáló nép, jó, alázatos vezetőkkel megáldott nép,
valamint Istennel beszélő viszonyban lévő, imádkozó nép. S
a többit bízzuk a jó Istenre. Ámen.
(Magyar Kurír)
|