vissza a főoldalra

 2014.06.13. 

Csorja Gergely: A cigánykártya

A cigányság eredete, európai szétszóródása, és sajátos archaikus létformája tulajdonképpen feltáratlan. Léteznek ugyan romológiai tanszékek, jelentős összegeket fordítanak kulturális és nem kulturális antropológiai kutatásokra, a magát liberálisnak nevezhető értelmiség megértően cicceg, amikor a cigányság problémáiról, kulturális különbségeiről valamilyen újabb program keretében százezreket, milliókat vagy milliárdokat lehet pályázni, de bármennyire is divatos, sőt kiemelten támogatott a cigányság kutatása, valódi tudásunk meglehetősen szerény a témában. Nem tudjuk pontosan hogyan és nem tudjuk miért jelentek meg cigányok Európa szinte minden területén. Nem tudjuk hogyan és miért nem integrálódtak a többségi társadalmakba, és nem tudjuk, hogy hogyan és miért nem integrálódnak ma sem. Csak azt tudjuk, hogy többségüknek esze ágában sincs az integrálódás. Pontosabban azt se tudják mi az.

Ennek okairól most okosodhatnánk, hogy azért mert a társadalom kirekesztő, vagy azért mert a cigányságba kulturálisan – esetleg genetikailag, de ezt lenáciztatás nélkül fel sem lehet vetni – bele van kódolva ez az archaikus életmód, vagy azért, mert a cigányság Angliától Romániáig a civilizációs fejlődés egy más fokán áll, vagy csak egyszerűen azért, mert valahogy belesüllyedtek a mélyszegénységbe és onnét alig van kiút. Nem tudjuk és még abban sem lehetünk biztosak, hogy ezekre a kérdésekre egyáltalán létezik-e hiteles válasz.

Annyit tudunk, hogy a magyar– cigány együttlét, ha nem volt is zökkenőmentes, de évszázadokon keresztül az egyik legharmonikusabb cigány–többségi társadalom közötti kapcsolat volt. A Magyar Királyságban cigány közösségek több alkalommal is dicsekedhettek királyi kiváltságlevelekkel, többször különböző mesterségbeli jártasságuk okán elismert tagjai voltak a közösségnek. Egységes cigányságról persze már ekkor sem beszélhettünk; mai ismereteink szerint a különböző cigány csoportok közötti kapcsolat már ekkor is esetleges volt.

Az oláhcigányok csoportja mesterségek szerint csoportosult. Kasztok alakultak ki, melyek az idők folyamán lényegében önálló népcsoportokká váltak és mesterségek köré szerveződtek. A lovárik, csurarik, kalderások, mind egy-egy foglalkozást jelölnek.

De több olyan cigány közösség is létezik, mely tiltakozna, ha őket egy lapon említenének más cigány csoportokkal, sőt vannak olyan cigánynak vélt közösségek, akik valójában nem is cigányok.

A cigányság megítélése Európában többnyire negatív volt. A modern demokrácia bölcsőjének tekintett Angliában a cigány férfiakat felakasztották, a nőket és gyerekeket pedig száműzték, csak azért, mert cigányok voltak. Ezzel szemben a Magyar Királyságban éppen ebben az időszakban rendelkezett több cigány csoport kiváltságlevéllel.

A XIX. század végétől a cigány csoportokra jellemző vándorló életmód több okból is tarthatatlanná vált. Egyrészt a nyugati civilizáció fejlettsége – elsősorban a technológia terén – elérte azt a szintet, aminek következtében a lakosság száma exponenciális növekedésnek indult, másrészt a lakosságszámmal és a technológiával együtt a bürokrácia is soha nem látott méretűvé nőtt.

Ez a mindent átható bürokrácia természetesen a cigányság ügyét is szabályozni akarta. A különböző letelepítési kísérletek mar a XIX. század végén elkezdődtek, de az igazi nagy letelepítési hullám a második világháború után, a kommunista hatalomátvétellel történt.

Rákosiék, majd 56-utan a Kádár-rendszer – amellett, hogy a szovjet mintára kialakított óriásvállalatokban munkát adtak a cigányoknak is – munkavállalási és állandó lakcím szerzési kényszerrel, nagyon erős, büntetőjogi eszközökkel telepítette le a cigányság jelentős részét. A helyhezkötési program kapóra jött a szocialista törekvéseknek, mely a magyar középosztály lehetőleg végleges megtörését tűzte ki célul. Több budapesti városrész ennek esett áldozatul. Ezek közül talán a Józsefváros és a Ferencváros története a legismertebb. Az egykor polgári területek elgettósítása a 80-as évekre befejeződött.

Az így generált problémát a szocialista nómenklatúra úgy próbálta megoldani, hogy újra a büntetőjog és ezen keresztül a rendőrség eszközéhez nyúlt. Megalkotta a cigánybűnözés kifejezést és 1971 és 1988 között statisztikát is vezettek a cigányok által elkövetett vagy tipikusan a cigányok által elkövetett bűncselekményekről. A rendőrségi gyakorlat az elgettósodó városrészekben, illetve a vidéki cigánysorokon a cigányokat egyértelműen másodrendű állampolgároknak tekintette. Ennek több következménye is volt. Egyrészt kialakult az emberekben az a nem teljesen valós kép, hogy a cigányok „rendben vannak tartva”, másrészt az egy helyben tartott, tömbösödő és a többségi társadalomhoz képest szegény cigányságon belül megjelentek a szervezett bűnözői csoportok. Ezek megerősödtek a 90-es évek elején, amikor a liberális értelmiség „jogvédő” tevékenységének egyik legfontosabb célterületét éppen a cigányságban látta, lényegi ismeretek nélkül, továbbá a rendőrségen belül is jelentős bűnözői csoportok alakultak, komoly politikai és titkosszolgálati háttérrel, melyek kapcsolatban álltak a cigány bűnözők egy részével is.

A szocialista nagyvállalatok felbomlásával az amúgy is rendkívül szegény cigányság tovább szegényedett, és programszerűen a segélyekből kezdett élni. A cigányság jelentős része ma valóban mélyszegénységben él. Nincs víz a házban, nincs villany, a minimális feltételek sem adottak, és sokszor fejenként havonta húszezer forint körüli összeg jut.

Ezzel szemben a már említett bűnözői csoportok jelentősen meggazdagodtak. A cigányság tehát egyetlen számára kézzelfogható és érthető mintát kapott: a bűnözésből lehet meggazdagodni.

Ez és a hagyományos cigány életmód, melyben – ahogy azt az egyik első cigány értelmiségi megfogalmazta – a tulajdonhoz való viszony más, vezetett a mai helyzethez. Ahhoz a helyzethez, mely meggyőződésem szerint megoldhatatlan. A különböző integrálási kísérletek ugyan nyilván szükségszerűek, de lényegében rendkívül lassúak és nehezen értelmezhető eredményeket hoznak. A különböző jogi megközelítések, legyenek azok szigorodó büntetőjogi eszközök, vagy éppen az emberi jogok védelmében hozott előnyösen megkülönböztető jogvédelmi hókuszpókuszok – egy olyan csoportnál, melynek meghatározó rétegei semmilyen fogalommal sem rendelkeznek a jogról, a társadalmi javakból szinte semmit sem birtokolnak, politikai vagy gazdasági befolyással nem rendelkeznek – teljesen hatástalanok.

Bátran kijelenthetjük ugye, hogy a cigányság problémái négyéves távlatokban megoldhatatlanok.

A fenti képet még jobban elsötétítette, hogy Moszkvában a 90-es évek végén valaki úgy gondolta, hogy a volt szocialista országok egy részében, jelesül Szlovákiában, Bulgáriában és Magyarországon a cigánykártya kijátszásával komoly társadalmi támogatottságot lehet szerezni új, szélsőjobboldalinak bemutatott, de Moszkva-barát politikai pártoknak. Ehhez természetesen kellett a tény, hogy a cigány tömbök – legyenek azok gettók vagy csak cigánysorok – mellett az élet nem túl kellemes és nem is túl biztonságos.

Eltagadhatatlan tény, hogy bizony a létező konfliktus a cigányság és a környékbeliek között többnyire a cigányok számlájára írható, még akkor is, ha a tényleges bűncselekményeket többnyire csak néhány család tagjai követik el. Akit késsel fenyegetnek az otthonában, vagy ellopnak a kertjéből mindent, ami mozdítható, azt nem nagyon érdekli a cigányság hányatott sorsa, vagy a folyamat, ami ide vezetett. Azt csak az érdekli, hogy biztonságban és lehetőleg nyugalomban élhessen.

A moszkvai pénzeken felfuttatott pártok aztán beleadtak apait-anyait, polgárháborút vizionáltak, fellépést sürgettek, azonnali megoldást követeltek, és ezzel szavazatokat szereztek.

Nekünk, magyaroknak a Jobbik jutott mint Moszkva-barát párt és bizony komoly érdemeket – és ezzel együtt jelentős mennyiségű szavazatot is – szereztek a cigány–magyar konfliktus elmélyítésében. Ezeknek a pártoknak természetesen nem a megoldás az érdekük, csak a konfliktus fenntartása. Milyen megoldást tudott a Jobbik felmutatni Tiszavasváriban, a Jobbik fővárosában? Semmilyet.

Hogy a Jobbik nem is törekszik a megoldásra, azt mi sem mutatja jobban, mint a legutóbbi miskolci események. A városvezetés kidolgozott egy lehetséges megoldást. Nem lehet tudni, hogy ez a megoldás működik-e, de legalább megpróbáltak valamit. A Jobbik, természetesen, elutasította még a megoldás kísérletét is. Hogyne utasította volna el!

Képzeljük el, ha kiderül, hogy valamiféle megoldás mégiscsak létezik a konfliktus enyhítésére. Akkor honnan lesznek a jobbikos szavazatok?

De visszatérve eredeti témánkra. Hogy mennyire változatlan a helyzet, olvassák el Móricz Zsigmond 1932-ben készült tudósítását (lent). A cigány–magyar együttélés még hosszú ideig telve lesz konfliktusokkal, ezt célszerű tudomásul venni. Erre a helyzetre megoldás nincs. A megoldás hiányát számon kérni éppen ezért üres locsogás.

A cigányügyben tisztességes embernek egy kötelessége van. Nem mélyíteni, hanem enyhíteni a konfliktust. Ez az enyhítés nem jelenthet önfeladást, nem jelentheti a magyarság érdekeinek háttérbe szorítását. De jelenthet tiszta, elfogulatlan és gyűlölségmentes megközelítést.

***

Móricz Zsigmond: A mai cigánykérdés

Péró, 1932. március 10.

Körüljártam a nagy alföldi város egyik szélső utcasorát. Végtelen hosszú utak, sár, apró kedves házak, nagy szénakazlak az udvarokon.

– Ezek a nagy gazdavárosok csodálatosan egyformák. Nem lehet megmondani, hol vagyok.

– A mi városunknak van egy olyan specialitása, ami nincs akárhol: a Péró… Így hívják a cigánynegyedet. Száz vagy százötven évvel ezelőtt egy régi püspök a város közepén levő nagy telkét a cigányoknak adta, úgy, hogy soha onnan ki ne lehessen telepíteni őket, csak ha az egész cigányság megszavazná a kitelepítést… Különben szörnyű hely, rogyadozó viskók, telezsúfolva emberekkel. Igazi cigánytelep, semmi kultúra, semmi higiénia.

Elvezetett oda.

A Pérónak nevezett városrész valóban a város kellős közepén van, a főútvonaltól, a város kereskedelmi sugárútjától néhány lépésnyire, a gimnázium mögött. Már az út nehéz, mert olvad a fagy és nagy sár van, amelynek csak a szélén kitaposott nyomokon lehet lépkedni, de mikor bejutunk a cigányházak közé, egész reménytelennek látszik aszfalthoz készült cipőinkben a behatolás.

Földbesüppedt régi kis házak alig átlátszó ablakán szemérmetlen nők néznek ki félig meztelenül az alkonyat felé hajló elég korai délutánon.

Ahogy bekanyarodunk a legelső sarkon, be a Péró közepébe, egyszer csak teljesen utunkat állja a sár.

Egy bőrkabátos cigányember egy szép kis fehér lovat hajt, a kis kocsi teljesen üres, de a ló nem akar húzni. A gazda leszáll a kocsiból s vezetéken viszi a lovát.

Hirtelen megnyitnak mögöttünk egy kaput, a cigány beugrik a kocsiba s merész ívben behajt.

– Itt van a Péró legintelligensebb cigánya – mondja barátom –, ez lesz a legjobb, vele beszélni. Jó, hogy itthon van.

Már kiált is neki:

– Jöjjön csak, Dráfi úr!

Az jön. Testes, értelmes arcú ember.

– Itt van a legkülönb cigány – mondja, s a vállára teszi a kezét a kalauzom, aki újságíró helyben. Engem sért, hogy cigánynak nevezi.

A cigány azonban nincs megsértve, nyugodtan néz a szemünkbe.

– Tessék besétálni hozzám egy percre, tessék csak bejönni egy kicsit a cigánylakásba – mondja.

A kis ló az udvaron szinte fintorgatja az orrát, hegyezi a fülét, szemmel láthatóan nem érzi jól magát ebben a parányi udvarban s ebben a nagy sárban.

Bemegyünk a házba. Egy kis konyha, melyből jobbra-balra szoba nyílik, meglehetős nagy rendetlenség, ágy jobbról, alig megvetve s egy csomó asszony s gyerek nyüzsög benne.

Balra tessékelnek a jobbik szobába. Ez olyan, mint egy vidéki kisiparosnak a szobája. Elég jó bútorok, a falon szentképek.

– Tessék helyet foglalni.

– Szép háza van – mondom –, de ez nem régen épült, ugye?

– Már elég régen, kérem, huszonnyolcban vagy huszonkilencben. Ezt én építettem kérem, saját magam. Én, a régi viskónak a helyén. A magam két kezével hordtam le a házat és kihordtam a határba innen a régi talajt. Kérem, azt nem lehet már el se gondolni, mi volt itt. Méter vastagon kellett kiásni a poloskatalajt. Tele volt itt poloskával minden, a falban csak úgy nyüzsgött, vastagon, mint a trágya a sok poloska. Ez mégse embernek való. Igaz, hogy én itt születtem, ez volt az én szülőházam, meg az apámé, nagyapámé, mi mind itt születtünk és itt nőttünk fel. Itt aludtunk mi gyerekkorunkba a sparhert alatt a rongyon, ahogy a többi házban még ma is alusznak a többi cigányok. Kérem, száz esztendővel ezelőtt, vagy isten tudja mióta, ez a Péró a cigányságnak a helye a városban. Ötven család kapta, kérem, akkor ötven családot szorítottak be ebbe a büdös Péróba, és most nyolcszázan vagyunk. Ma nyolcszáz léleknek kell ugyancsak itt lakni, és azóta nem is építettek ide, kérem, új házat, csak így nyomorgunk. Embernek való ez a hely?

Megdöbbentett a beszéd. Értelmes, szinte szónoki készség volt a szavakban s tagoltan, nyugodtan tette egyik szót a másik után. Igazán magasabb intelligencia volt a beszédében.

– Én a gyerekeimet már ki akarom ásni ebből a Péróból. Mind a két fiamat iskoláztatom. A nagyobbik, a tizenhét éves most tanítóképezdei növendék. Tanítót akarok belőle csinálni. Azt akarom, hogy ember legyen a szegény cigánygyerekből. Mi, kérem, szegkovácsok vagyunk. De a mai időkben nincs szükség a munkánkra. Egész napi munkával nem tudunk ma többet keresni egy pengőnél. Nincs építkezés, nem veszik már a jó kovácsolt vasszögeket. Mi csináltuk a bányaszögeket, a slipperszögeket a vasúthoz, meg tudjuk mi azt ma is csinálni, de ha nem veszik. Munkanélküliek vagyunk. Azért taníttatom én a gyerekeimet, hogy hadd tudjanak kiszabadulni innen a Péróból.

Értelmes arcú kisfiú van a szobában, csinosan öltözve, ahogy a gimnazistának kell öltöznie. Ott vannak a könyvek előtte, fekete szemei rajtunk függenek.

És a cigánygazda beszél, beszél a mai nehéz életről, a reménytelen jövőről.

– Mért munkanélküli maga? – mondom. – Lova van, fuvaroz. Máskor is csak így voltak télen át.

– A lóval is becsapódtam, kérem. Szép kis ló, azért vettem meg. Kölcsönt vettem fel a házra, hogy megvehessem, mert azt gondoltam, segíteni fog. Nem vettem drágán. De aki eladta, azért adta el, mert ő se tud vele semmit se kezdeni. Nem húz. Még üresen se húzza a szekeret. Most akarom visszaadni, de nem veszik vissza még a feléért sem. Úgy vagyunk itt most a lóval, hogy a múlt vásáron is két lovat hagytak itt, csak megszökött a lótól a gazdája, nem bírta nézni, hogy nincs a számára semmi takarmánya, eladni nem tudta, hát isten irgalmára bízta. Egy gazda fogott fel a két lovon. Jó lesz a disznainak, mondta. Megetette a disznókkal.

Kimegyünk a sárba.

Az udvaron az ő házához ragasztva még egy öreg ház áll. Ez egy másik családé. Még az eresze sincs bedeszkázva. A szél átsüvít a tető alatt.

– Rom ez már, kérem. Nem lehet hozzá se nyúlni, mert rájuk szakad. Én adtam nekik egypár vaskapcsot, hogy a szarufákat megerősítsék. Hétgyerekes özvegy cigányasszony lakik ebben a házban. Semmi keresetük a világon, csak úgy élnek isten irgalmából.

Az ablakon arcok néznek ki, kíváncsi és sovány emberarcok. Asszonyok, gyerekek.

Most elmegyünk megnézni a Pérót.

Kerüljük a sarat és dagasztjuk, ahol muszáj.

Nyomorult viskók szörnyű tömege. Egymásra építve, mint a fecskefészkek. Semmi út. A házak mellett semmi kerítés. Úgy lehet menni köztük, mint a vakondtúrás közt a legelőn.

Egyszer aztán teljesen elfogy a sárban minden nyom.

– Tessék megnézni, ez egy igazi tömeglakás.

Megnyitja az ajtót, belépünk. Egész embertömeg. Egy pici konyha s hozzá egy pici szoba. Nehéz levegő.

– Tizenketten laknak ebben a házban.

A háziasszony egy tányér levest visz éppen be a konyhából a szobába s a szentképek alatt álló asztalra leteszi egy igen öreg asszony elé.

– Ez az ő vacsorája – mondja a menyecske. – Egy kis keménymagos leves, egy kis zsemlye van beleaprítva neki.

– De mitől olyan piros?

– Egy kis paprika van benne, hogy íze legyen.

Elém is tartja a tányért, hogy megnézzem s szokott cigány temperamentumával ki is löttyenti. Olyan piros, mintha paradicsomleves volna.

– Így élünk mink kérem a magunk szegénységében.

Dráfi úr, a szegkovács, a bőrkabátjában ott áll középen, mint egy vajda. Borotvált arca kemény, és ott borong rajt a cigánybánat.

– Itt egy kis házat csináltak a minap s a városi főmérnök úrnak ki kellett jönni, hogy a lakhatási engedélyt megadja. Hát kérem, mikor bejött a Péróba, az orra elé tartotta a zsebkendőjét és azt mondta: „Csak ebbe az átkozott Péróba ne kellene soha kijönni...” Így kérem… Ezt mondta… Ahelyett, hogy hívás nélkül kijönne néha, vagy a főorvos úr és ha hazamegy a városházára, azt mondaná a főbíró úrnak, hogy: „Barátom, abba a Péróba tarthatatlanok az állapotok, segítsünk rajtuk valahogy...” Ez illene egy olyan tanult úri emberhez, nem az, hogy a zsebkendőt az orra elé tartsa és azt mondja, hogy: „csak ebbe az átkozott Péróba ne kellene soha bejönni...”

– Kik azok, akik itt laknak, egy család?

– Egy, igen, egy család ez mind. Egy család itt kérem ez egész cigányság. Itt van kérem az én öcsém, ez annak a testvére, ez meg a komája, ez az öreg szakállas ember meg a felesége.

– De hát hogy alusznak itt tizenketten? Hiszen nem látok többet három ágynál.

– Igen, kérem – sikít fel a menyecske –, nem fér ide több ágy. A többiek a földön alusznak.

– Szalmazsákon?

– Nem fér ide szalmazsák. Rongyokon. Nappal ott vannak a rongyok az eresz alatt kint, este behozzuk és arra feküsznek a szegény cigányok. Mikor lefekszünk, nem lehet ide benyitni, mert úgy tele vagyunk, hogy itt lépni se lehet. Csak ez az öreg ember hál a konyhában, mert ő már beteg. Benne van a bacilus. Azér alszik kinn, mer akkor kinyitja az ajtót, hogy legyen neki levegője, mert ha nem kap levegőt, megfullad a szegény öreg ember.

– Tetszik látni – mondja a vajda, aki most nem vajda nevet használ, hanem szószóló a nép közt. – Így tartanak minket itt a tudatlanságban és a nyomorúságban. Még én csak három osztályt végeztem, mikor én gyermek voltam, de megtanultam írni, olvasni. Én eljövök ide is, meg máshova esténként és olvasok nekik. Az újság ingyen van, mert itt van ez az én öcsém, a rikkancs, ez minden újságból hazahoz egyet, amit árul, én meg olvasom nekik e mellett a kis petróleumlámpa mellett kilenc óráig, meg tízig, meg néha tizenegyig is. Mindent elolvasok, hadd tudják a szegény cigányok, hogy mi van a világban, mert mindenre kíváncsiak. Elolvastam nekik az este is, hogy a francia Tardiu mit akar, hogy egész Európa egy vámba legyen kérem, meg azt is elolvasom, hogy a japánok és a kínaiak hogy harcolnak egymással, hadd örüljön a szegény cigány.

– Minek örül? Kinek a pártján vannak, a japánok pártján, vagy a kínaiak pártján?

Az ember elgondolkodik.

– A cigány kérem olyan, hogy mindig annak a pártján van, aki a gyengébb, akit megtámadnak. Most mi nevetünk rajtuk, hogy ölik egymást, tizenkét esztendeje meg ők olvasták, ők nevettek mirajtunk kérem, hogy mi öltük egymást. Mert nekünk kérem nem kell háború. Mi nem vagyunk háborús pártiak. Nekünk béke kell és munka.

Háta mögött férfiak állanak s egyszerre hevesen állítják, meg erősítik, hogy nekik nem kell háború, hanem kenyér és munka.

– Nekünk nem kell politika se. Mikor a választás volt, jöttek a politikai pártok: „Ti cigányok mindig a mi testvéreink voltatok, szavazzatok ránk.” Jöttek a szocialisták, „ti cigányok, ha nem ránk szavaztok, eláruljátok az igazságot és megbontjátok az egész emberiséget.” Mikor aztán leszavaztunk, hogy egyik csapat szavazott a polgársággal, a másik a szociálistákkal, akkor aztán választás után ha ezek a szegény asszonyok mentek koldulni, mert ők abból élnek, hogy koldulgatnak a családoknál, azt mondták nekik: „menjetek a szociálistákhoz.” Ezek meg abból élnek, hogy a vasúti töltés mellett szedegetik az el nem égett széndarabocskákat, akkor jött a felügyelő úr, hogy takarodjatok innen, menjetek a városházára, kérjetek kenyeret a főbíró úrtól, mert arra szavaztatok.

– De hisz maguk kapnak munkanélküli segélyt, ebédet kapnak a várostól.

– Igen, azt kapunk, de mit kapunk kérem. Bablevest? Tessék megnézni, senki se akarja megenni, még most is itt van.

Behozzák a fazekat, ami félig van bablevessel.

– Meg ilyen kalácsot kérem, ez kalács?

Két hófehér veknyiforma kalácska van a kezében s megvetően töri ketté. „Se nem édes, se nem sós.”

Kísérőm nevet és azt súgja: „A cigánynak minden kevés, és minden rossz.”

De a vajda rájuk szól.

– Nem kell bücsmölni, mert ez is jó. E nélkül bizony éhen halnánk. Ez jó kérem, de mit ér. Nem az kell nekünk, hogy egy csajka levessel fizessenek ki, hanem adjanak munkát, ne vegyék a drótszeget a gyárban, hanem csináltassák velünk. Mikor nekünk jól ment kérem, akkor a pékek is jobban éltek, mert megsüttettük magunknak a kalácsot, nem szorultunk a város irgalmára. De ez csak arra való, hogy ne legyen jajgatás és lázongás, hogy mi hadd éljünk itten csendesen, mint az egerek, meg a vakondokok. Ahelyett, hogy iskolába járatnának és egészséges lakást teremtenének nekünk. De itt még a magunk pénzén se szabad építeni, mert a főbíró úr azt mondja, benne van a programjában, hogy a cigányokat kitelepítik. Igen, de a muzsikus cigányok kérem abba nem egyeznek bele, hogy innen kimenjenek, mert ha kiteszik őket a határba, a Piritóba, a mezőn mikor éjszaka mennek majd hazafelé munka után, agyon is verik őket. Így osztán mindig azzal ütik el, hogy háborúságot csinálnak a cigányok közt, a múltkor is nagy gyűlés volt és azt mondta a főbíró úr, hogy akartok lakni? Mindenki külön-külön, vagy emeletes házakban együtt? Ezen a cigányság összeveszett és még ma sincsen egyesség, mi meg itt maradunk évről évre a nyomorúságban és a tudatlanságban.

Helyeselnek, kissé elnyomva ennek az embernek az okossága és a nagy szónoki készsége mellett, de mindent helyeselnek.

– Mit csináltak a cigány Péróból, kérem. Mikor én legény voltam és házasodni készültem, akkor három esztendő is eltelt, míg egy cigánylegény egy cigánylánynak a kezét megfoghatta. Nem kell most három óra se. Mert ide telepítették közénk a prostatáltakat és ezektől megtanulják a mi gyerekeink, hogy kell szerelmeskedni. Mit akarnak mivelünk az urak? Miért nyomják ide ezeket a becsteleneket? Én meg tudom mondani miért, azért, mert szükségük van arra a pénzre, amit belőlük kiszednek. Ezért tettek már ide negyven ilyen nőt, nincs köztük kettő se cigány.

Hátulról egy égő szemű cigány megszólal:

– Éppen kettő van köztük cigány.

– Nahát kérem, ha olyan szüksége van rájuk a városnak, mért nem teszi őket a Battyány-utcába, meg a Szécsényi-utcába, vagy ott van a nagy piac, mért nem építenek annak a közepén egy olyan palotát, ami az égig ér, s rakják oda, hogyha olyan büszkék rájuk. De ne tegyék éppen a Péróba, hogy idevalók. Már az újságok is megírták, hogy hatéves cigánygyereket nemi bajjal kellett kezelni a kórházban. Ezt teszik velünk kérem.

Az öregasszony, nem is tudják, milyen öreg, nyolcvanon felül van, felszedi magát és sietve elmegy.

– Hova megy, nem ide való?

– Ide való kérem, csak most elmegy a testvéréhez egy kicsit beszélgetni.

Nagy macska ugrik le az ágyról.

– Ejnye, de szép macska. Kutyájuk is van?

– Az nincs kérem, mert azért adót kell fizetni.

Egy menyecske hangoskodik.

– Ha a rendőr jön, felírja, hogy kutya. Lehet fizetni öt pengőt meg tízet érte. Mi nem fizetünk, hogy az uraknak legyen szivarra.

– De hiszen nem szivart vesznek rajta, hanem ugye ebédet adnak maguknak.

– Azt nem abból adják, csak hogy betömjék a szegény cigányok száját. Adjanak munkát. Vásároljanak szeget.

– Hát tyúk, liba, kacsa, malac van-e?

– Honnan vóna? Vót két kis malacom – mondja egy asszony –, megdöglött.

– És mit csináltak vele?

Nevetnek.

– Megettük kérem. Mink csak dögöt eszünk, mink csak akkor jutunk egy kis húshoz, ha valahol döglik.

A vajda megszólal:

– Tetszik látni, mink még ma is ezek vagyunk, megesszük a dögöt. Már a paraszt vagy az iparos régen nem eszi, de minket még ma is csak úgy tartanak, hogy megegyük a dögöt. Iskola kell nekünk kérem, hogy tanítsanak. Én most már tanulok, hogy a gyerekeimnek könyve van, tanulom. A történelmet, azt én nem is tudtam soha, hogy történelme is volt az embereknek. Most bizony jobban elolvasom, mint a gyerekeim. Meg szociális könyveket olvasok, ha hozzájutok.

– Hát regényt olvas-e?

– Azt kizárólag soha. Minek az nekem, kérem, a regény az nem szól semmit a cigányok sorsáról, az minket nem tanít semmire. Itt van az öreg bátyám, ha regény kell, az mesél nekünk akár egész éccaka a Mirkó királyfiról.

Megelevenedik az egész társaság, nevetnek, férfiak, asszonyok, leányok, gyerekek. Valami ősi, valami meleg vidámság önti el a kemény panaszok helyét, az ősi cigányvidámság, amely a legmélyebb nyomorban is mindig megőrizte a lelküket és fenntartotta a jövő baja számára.

– Folyamodványt kellene beadni a főkormányzóság számára és egy kéttagú deputációt küldeni. De az csak úgy lehetne, ha a főispán úr is aláírná, mert ha így megyünk, akkor kivernek bennünket. Azt már megtanultam, hogy hiába íratok én folyamodványt akárkivel, az mind csak a szemétkosárba kerül.

Órák telnek el a beszélgetésben, ömlik, ömlik, mint a vulkánból a láva, szörcsögve és fortyogva az emberi élet egy különös rétegének évszázados, évezredes nyomorúságáról.

– Még a mi anyánkat, ha kétnapos gyerekágyat feküdt is, ha éjfélkor megzörgették az ablakot, fel kellett kelni és vinni a levelet a más falukra. Mert azelőtt a cigány hordta a levelet. De ma is csak úgy gondolkodnak a cigányról. Mikor a harctéren voltam, három legény innen a Péróból elesett, mikor bejelentették, azt mondta az őrmester úr: „Fene egye meg őket, három cigánnyal kevesebb van.” Így kérem, ma is ennyi a cigány, pedig az én fiam tud tanulni és akkor a többi is tudna, ha valaki gondolna rá, de soha még az nem történt meg, hogy két úriember idejött volna és leült volna itt a mi asztalunk mellett, a mi székünkre és meghallgatta volna a mi panaszainkat. Pedig mi is két lábon járunk és nekünk is van szívünk és mi is becsületesek vagyunk. Soha nincs itt kérem semmi csendzavarás. Se tolvajlás. Azt mondta a főbíró úr: „Mit csináljak veletek, én nem telepíthetnélek ki benneteket, csak akkor, ha azt jelenthetném, hogy a Péróban mindenkit vason kell tartani. De itt nincs soha a legkisebb zenebona.” Azelőtt a mi asszonyaink bejárók voltak a polgárokhoz és ők végezték a bevásárlást nekik, ők hozták mindennap a cukrot meg a kávét a boltokból, és soha nem volt semmi baj. A cigányasszony megmosdatta a gyerekeit az iparosnénak és kiseperte a házát és cselédmunkát végzett neki egy kis lisztért, egy kis zsírért, ma már ez nincs, mert úgy elvadították a cigányoktól a népeket, hogy szóba se mernek velünk állani, mintha mind betörő gyilkosok volnánk.

– Hát mikor volt csendőr utoljára a Péróba?

A vajda egy kicsit elhallgat.

– Tegnap kérem. Tegnap, mert van itt vagy két csirkefogó gazember legény, akik megkéselték egymást. Bár meg is ölték volna, hogy megszabadulna a cigányság az ilyen lingár naplopóktól. Ez rontja a cigányság hírét, az ilyenek, de egy-két csavargóról nem lehet az egész cigányságot megítélni. Mind a tudatlanság az oka kérem és a rossz nevelés. Iskola kell nekünk meg munka és kenyér és orvosság, egyéb nem kell. Adjanak jó lakást, hogy abba élni lehessen, akkor más lesz ez is.