vissza a főoldalra

 2014.06.20. 

Ezt a hivatást csak szívből, teljes odaadással lehet végezni

A támadások eleinte kissé bántottak, de sikerült lelkileg megedződnöm

Hary Judit, a Kolozsvári Magyar Opera magánénekesnője zongora főszakon kezdte tanulmányait a Sigismund Toduta Zenelíceumban. 1996-ban diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia ének szakán.

Főbb szerepei a Kolozsvári Magyar Operában: Herz asszony (Mozart: A színigazgató), Sandrina (Mozart: Az álruhás kertészlány), Despina (W. A. Mozart: Cosi fan tutte), Marcellina (Beethoven: Fidelio), címszerep (Donizetti: Lammermoori Lucia), Norina (Donizetti: Don Pasquale), Rosina (Rossini: A sevillai borbély), Gilda (Verdi: Rigoletto), Violetta (Verdi: A traviata), Musetta (Puccini: Bohémélet), Lauretta (Puccini: Gianni Schicchi), címszerep (Puccini: Pillangókisasszony), Michaela (Bizet: Carmen), Nedda (Leoncavallo: Bajazzók), Mátyás, Gara Mária, Szilágyi Erzsébet (Erkel: Hunyadi László), Zolna (Erkel: István király), címszerep (Erkel: Sarolta), István (Erkel: Brankovics György), Rózsa (Erkel: Dózsa György), Lány (Kodály : Székely fonó), Najád (R. Strauss: Ariadne Naxos szigetén), Angiolieriné (Vajda: Mario és a varázsló), szoprán I. (Demény: Bevégezetlen ragozás, Parafarm), Papagena, Pamina, Első dáma (Mozart: A varázsfuvola), Riquette (Ábrahám: Viktória), Annie (Huszka: Bob herceg), Valencienne (Lehár: A víg özvegy), Jolán (Lehár: Cigányszerelem), Mariette (Kálmán: A bajadér), Stázi (Kálmán: Csárdáskirálynő), Liza (Kálmán: Marica grófnő), Mabel (Kálmán: Cirkuszhercegnő), Arzéna (J. Strauss: A cigánybáró), Adél (J. Strauss: A denevér), Clarisse (Huszka: Lili bárónő), Panni (Huszka: Mária főhadnagy), címszerep (Jacobi: Sybill), Rolla (Szirmai: Mágnás Miska), Francia királykisasszony (Kacsóh: János vitéz), Leila (Venczel Péter-Moravetz Levente: Ali Baba és vAgy negyven rabló), Sylvia (Gyöngyösi Levente: A gólyakalifa).

Díjak, elismerések: Haricleea Darclée énekverseny döntőse (1995), a Nicolae Bretan énekverseny döntőse (1996), Kriza Ágnes emlékdíj (2000.)

1999-ben a Magyar Állami Operaházban vendégművészként énekelte Donizetti Don Pasquale című operájából Norina szerepét. 2000-ben az Erkel Színházban Gara Máriát énekelte el, és a Magyarország 2000 Millenniumi Gálakoncerten olyan híres művészek mellett lépett föl, mint Budai Lívia, Tokody Ilona, Sólyom-Nagy Sándor és Melis György. Vendégszerepelt Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Dél-Koreában.

 Szüleim nem engedték, hogy „színházi gyerek” legyek

 Mennyiben határozta meg énekesi pályafutását, hogy édesapja, Hary Béla a Kolozsvári Magyar Opera karmestere, igazgatója is volt?

 – A kolozsvári zenelíceum zongora főszakán végeztem, mert édesapámnak az volt a vágya, hogy zongoraművész legyek. Szerintem nem is voltam rossz zongorista, viszont túlságosan rövid ujjaim, amelyek a zongora oktávját alig érték be, behatárolták repertoáromat. Így például Schumann vagy Rahmanyinov műveit nem voltam képes eljátszani. Ettől függetlenül jelentkeztem az akadémia zongora főszakára, ahová nem vettek föl. Nagyon sokan, több mint százan fölvételiztek a meghirdetett két helyre. Azóta ez a helyzet megváltozott… Énektanáraim még a líceumban többször megemlítették, hogy szép hangi adottságokkal rendelkezem, de akkor még eszembe sem jutott az, hogy énekelni tanuljak. Mivel nem vettek föl a zongora szakra, és feltétlen a zene világában akartam maradni, ezért fölvételiztem a Kolozsvári Magyar Opera énekkarába. Fel is vettek státus nélkül, így egy ideig ingyen dolgoztam, s csak akkor lettem valóban kórustag, mikor megüresedtek a helyek. Igaz, három éves korom óta a nagymamám nagyon sok operaelőadásra elvitt, mégis, amikor először a kórusban énekeltem, azon nyomban elbűvölt a színpad varázsa, miliője.

 Sokan azt föltételezik, hogy a színház, az opera nem szól másról, mint a csillogásról, a tapsról, a sikerről. Mikor szembesült azzal, hogy ez koránt sincs így?

 – Természetesen számtalan operaelőadást láttam gyermekkoromban, de szüleim, azt hiszem szándékosan, nem vontak bele a színház világába, hanem „meghagytak nézőnek”. Nagy ritkán megengedték, hogy kedvenc énekesnőimnek gratuláljak, de többet nem. Irigykedtem is azokra a velem egyidős gyerekekre, akiknek szülei énekesek, színészek voltak és szinte bent éltek a színházban. Sőt szüleik még el is vitték őket a hosszú turnékra. Otthon pedig édesapám a szobájában sokszor éjszaka is zongorázott, s úgy tanulta meg a darabokat. Így szinte csecsemőkoromtól „átölelt” a muzsika világa. Amikor végre színpadra kerültem, nem éreztem semmilyen csalódást, nem is gondoltam arra, hogy itt csupa csillogás az élet, hiszen nagyon komoly munka folyt abban az énekkarban, amit Debreczeni Károly vezetett. Annak idején az úgynevezett nagykórus naponta 2-3 órát próbált, a „tanulókórus” pedig 2-4 órát. Kezdőként egyértelműen az utóbbiba kerültem be; s a próbák után kvartetteket kellett énekelnünk, és csak akkor léphettünk föl egy adott produkcióban, ha tökéletesen tudtuk a szerepet. Szinte abban reménykedtünk, hogy hátha valaki a nagykórus tagjai közül megbetegszik vagy nyugdíjba megy, s akkor jelmezben a színpadra állhatunk. Nem elégedtem meg a kórusbeli próbákkal, hanem énektanárhoz is jártam, s fölvételiztem az ének főszakra.

 Mikor derült ki, hogy szoprán a hangfaja?

 – Nagyon korán. A kórusban a szoprán szólamban énekeltem, és a főiskolán csupa lírai koloratúr szerepet tanítottak be nekem. Igaz, másodévben énekeltem az Éj királynője áriáit a Varázsfuvolából, de ezekhez nagyon sokat kellett tanulnom, feltornászni a hangomat, s jó formában kellett lennem, mert ez a szerep nagyon magas lágét követel meg. Tehát jobban szerettem a „teltebb” lírai koloratúr szerepeket. Nem is volt szerepálmom az Éj királynője…

 Voltak szerepálmai?

 – Voltak, s azokat részben el is énekelhettem. Herz asszony szerepében nagyon jól éreztem magam, majd következett a Cosi fan tutte Despinája. Nagy szerencsém volt, hogy megvolt az alkalmam arra, hogy okosan – tehát hogy ne menjen semmi a hangom kárára – és természetes sorrendben sajátíthassam el a szerepeket. A „Cosi”-t így követte a Gilda, a Lammermoori Lucia, a Norina, a Gara Mária, és csak később énekeltem el a Carmenből Michaela és a Bajazzókból Nedda szerepét. Csak azt sajnáltam, hogy operánk nem tíz évvel korábban vette föl repertoárjába a Traviatát. Igaz, elénekeltem a címszerepet, de csak a Pillangókisasszony után, amikor a hangom már kezdett nagyon kiteljesedni.  

Édesapám neheztelt rám, amiért ezt a pályát választottam

 Említette, hogy szülei „csak nézőként” engedték be a Kolozsvári Magyar Operába. Miként reagáltak arra, hogy énekesnő szeretne lenni?

 – Édesapám nagyon nehezen fogadta el a döntésemet. Talán kissé haragudott is rám. Majdnem egy évtizednek kellett ahhoz eltelnie, mire beletörődött abba, hogy ezt a pályát választottam. Én pedig tele voltam ambícióval, munkaszeretettel, miután fölvettek a kórusba. Annyira szerettem a színpadot, hogy énekkari tagként minden rendező- és táncpróbán jelen voltam. S közben elsajátítottam szerepálmaimat, amit – most biztos sokan nagyképűnek mondanak –jó memóriámnak is köszönhetek. Már akkor tudtam, hogy ezt a hivatást csak szívből, teljes odaadással lehet végezni, s minden szerep betanulása kellő időt igényel.

 Mi volt az első szóló szerepe?

 – Mivel minden opera- és operettelőadás próbáján jelen voltam, így az első szóló szerepem „előadásmentő” volt. A társulat éppen a Hawaii rózsája premierjére készült, s az egyik énekesnő két nappal az előadás előtt megbetegedett, ezért úgy határoztak, hogy elmarad a bemutató. Akkor jelentkeztem, hogy én tudom a szerepet. Bár megmosolyogtak, de meghallgattak, s látván hogy megfelelek a szerep hangi és mozgásbeli követelményeinek, megtörtént a premier. Ezután megkaptam a Cigányszerelemből Jolán szerepét, majd a Marica grófnőből Lizát énekelhettem el, de akkor még kórista státusban voltam. Négy évet töltöttem el az énekkarban, miután előléptettek magánénekesnőnek. Mondanom sem kell, hogy édesapám nem lelkesedett ezért. Ekkor már negyedéves főiskolai hallgató voltam. A már említett „beugró énekesi szerep” végigkísérte pályámat. A Sevillai borbély Rosináját három nap alatt, A varázsfuvola Első Dáma szerepét pedig két nap alatt tanultam be. A legérdekesebb az volt, mikor az egyik szilveszter délelőttjén, bekopogott hozzám az igazgató és a zenei titkár azzal, hogy a kolléganőm rekedt, annyira hogy meg sem tud szólalni, s kérték, mentsem meg az esti Denevér előadást. S én fél nap alatt megtanultam Adél szerepét – hiba nélkül lement az előadás…

 Később édesapja nem is segített a szerepekre való fölkészülésekben?

 – Amikor már megbékült azzal, hogy énekesnő vagyok, sokat segített. De az első operettszerepeimet nem vele tanultam meg. Majd, a nagy operaszerepeket többször átvettük otthon.

 Előfordult, hogy ő vezényelt, mikor énekelt a lánya a színpadon?

 – Nem is egyszer. Érdekes volt: onnan tudtam, hogy nincs velem valamiért megelégedve, ha előadás után nem jött be az öltözőmbe.

 Nem lehet, hogy azért sem akarta édesapja, hogy énekes legyen, hogy ne érje önt kellemetlenség, ne vádolják azzal, hogy protekciós?

 – Elképzelhető. Kivédhetetlen, hogy egy társulatban ne legyenek az embernek irigyei, rosszakarói. S bizony néhányan azt terjesztették rólam, hogy csak azért osztanak rám nagyobb szerepeket, mert Hary Béla lánya vagyok. Ráadásul édesanyám az opera balerinája, édesanyám húga ügyelő, majd rendező – ő sokat segített nekem a szerepek megformálásában –, anyukám fivére pedig kürtművész volt szintén ebben az intézményben. Harmadik generációs zenész vagyok, mert anyai nagypapám karmestere, korrepetitora, karvezetője, sőt egyik alapító tagja volt a Kolozsvári Magyar Operának. A támadások eleinte kissé bántottak, de sikerült lelkileg megedződnöm. Amikor édesapám 1973-ban igazgató lett, akkor édesanyám balett-tanárnőnek ment el, hogy nehogy a protekció vádja érje. Én viszont nem így döntöttem. Úgy vélem, ha rosszul énekeltem volna, s ha a szakma, a kritika nem igazolta volna vissza azt, hogy jól oldom meg a szerepeimet, akkor már rég nem lennék magánénekes. A színház és az opera világában szinte mindenhol tetten érhető az, hogy egyazon társulatban dolgozik férj és feleség, s az egyikük magasabb pozíciót tölt be, de ezt már megszokták az emberek. A minőség az, ami számít, és azt én sem szeretem, ha valaki csak azért kap meg egy neki nem való szerepet, mert az igazgató vagy a rendező rokona.

 A ’90-es években mennyiben volt más a Kolozsvári Magyar Opera műsorpolitikája, mint jelenleg?

 – Sokkal szélesebb volt a repertoár, amit bizonyít, hogy évadonként 40-50 darabot játszottunk. Tehát akkor repertoárszínházról lehetett beszélni, most pedig vannak sikeres musicalek, melyeket többször előadnak egy évadban, míg a nagy operákat egyszer-kétszer. Ennek egyik oka a társadalomban, a városban lezajlott változásokban keresendő. 1990 előtt jóval több magyar élt Kolozsvárott, s közülük sokan rendszeresen látogatták a Magyar Opera előadásait, majd a diktatúra után számosan elhagyták Erdélyt a jobb megélhetés érdekében. A másik ok, hogy régebben sokkal több szólistát alkalmazott a Magyar Opera, így egy évadon belül több előadást játszhattunk. Az okok közt még szólni kell arról, hogy a rendszerváltásig csupán egy csatorna sugárzott nálunk, naponta körülbelül két órát, amelyben többnyire akkori elnökünk munkalátogatásait, politikai értekezleteit lehetett nézni, vasárnap délben pedig félórás rajzfilmet. Mindez 1990 óta jelentősen megváltozott, sőt ma már az interneten is láthatók operaelőadások.

 Mit tud róla, hogy a pártállam idejében a Kolozsvári Magyar Opera társulatát gyakran engedték nyugati turnékra?

 – Ilyen turnékra nem gyakran került sor. Szüleim mesélték, hogy két olaszországi turnén vett részt a társulat még a hetvenes évek elején, és ritkán egy-egy művész is kimehetett Nyugatra, vendégszereplésre. 1980 és 1990 között pedig főleg az országon belül, Székelyföldön turnéztunk.

 Ha az a szó szerepelt a darabban, hogy „kastély”, máris letiltották az előadást

 A politikai rendszerváltás mennyire volt hatással a művészetre?

 – Nem tudok arról hitelesen nyilatkozni, hogy a színházak gazdasági életét mindez mennyiben befolyásolta. Arról viszont már igen, hogy 1990-ben megszűnt a cenzúra. Amikor édesapám igazgató volt, többször fel kellett utaznia Bukarestbe ahhoz, hogy engedélyezzék egy-egy magyar opera vagy operett műsorra tűzését. Nagy ünnepnek számított, mikor megengedték, hogy játsszuk a Bánk bánt, vagy a Hunyadi Lászlót. Az operettek szövegeit pedig át kellett írni. A Szép város Kolozsvár slágerszám szövegét „hol minden piros-fehér-zöldben jár”- ról „hol mindig szép az ősz, a tél, a tavasz s a nyár”-ra kellett módosítani. Emellett nem lehetett például grófokat, bárókat megjeleníteni a színpadon, csak „debil módon”. Ha az a szó szerepelt a darabban, hogy „kastély”, vagy bárki piros csizmát mert húzni, máris letiltották az előadást. A főpróbákon pedig bent ültek az elvtársak, s ők döntötték el, hogy meg lehet-e tartani a bemutatót.

 Ahogy már említettük, operákban és operettekben is énekel. Más énektechnikát kíván a két műfaj?

 – Egyesek szerint igen, de én arra törekszem, hogy a helyes bel canto-technikát alkalmazzam az operetteknél is. Természetesen ennek a műfajnak a nehézsége, hogy jól kell tudni táncolni és beszélni is.

 Több szoprán énekesnő szövege viszont nem igazán érthető…

 – Ez igaz, s éppen ezért arra törekszem, hogy szövegem ne legyen érthetetlen. S mindig kikérem a korrepetitorok véleményét arról, hogy mennyire érthető az, amit éneklek.

 Számtalan szerepet énekelt már. Szükséges, hogy ezek után is énektanárhoz járjon?

 – Ez nem is kérdés! Amíg egy énekes színpadon van, addig kell, hogy énektanárhoz járjon, aki betölti a „kontroll” szerepet is. Haláláig Kriza Ágnes művésznő volt az énektanárnőm, s nem volt könnyű új mestert találnom. Egy ideig Magyarországra jártam át Csengery Adrienne operaénekesnőhöz – akit nagyon szeretek és a mai napig nagyon jó vele a kapcsolatom – énekórákra, és több alkalommal részt vettem a mesterkurzusain is. Emellett Laki Krisztina és Ionel Pantea mesterkurzusaira is jelentkeztem. Hiszen az énekesi mesterség olyan, hogy nem árt, ha egy-egy technikát másoktól elsajátítunk, alkalmazzuk a saját hangfajunkra. Tehát nem arról van szó, hogy egy az egyben leutánzok valakit, hiszen akkor nem lennék más, mint egy egyéniség nélküli epigon.

 Néhány évvel ezelőtt a lírairól a drámai szerepkörre váltott át. Miért?

 – Az úgynevezett természetes hormonális változás, érés idején éreztem azt, hogy a lírai szerepek már nem nekem valók, s megerősödött a közép-regiszterem. Ez éppen akkor történt, amikor a Teremtő úgy döntött, hogy édesapám az égi társulatot vezényelje, s ez nagyon megviselt lelkileg. Művészileg pedig tanácstalan voltam, hogy milyen szerepeket tanuljak meg. Történt, hogy 2012 januárjában Petre Sbarcea karmester nyolcvanadik születésnapjára a Kolozsvári Magyar Opera társulata gálaestet rendezett, s én is felléptem ezen a rendezvényen. Erre a gálára meghívták Kirkósa Júlia operaénekesnőt – ő nyugalomba vonulásáig a Magyar Opera drámai szopránja volt –, aki azt mondta nekem, hogy lenne néhány technikai javaslata számomra. Így neki köszönhetően sikerült váltanom fokozatosan a drámai szerepkörre. Először Tatjánát tanultam meg az Anyeginből, majd Kirkósa művésznő a Turandot Liu szerepét javasolta nekem, de végül rájöttem, hogy sokkal közelebb áll hozzám a címszereplő szólama. Azt megtanultam, s kikértem Csengery Adrienne művésznő és Selmeczi György karnagy véleményét is róla, s mindkettőjüknek nagyon tetszett és biztattak, hogy jó irányba indultam el, és folytassam ezt az utat. Ezután az Angelica nővér címszerepét, majd a Nabuccóból Abigél szerepét sajátítottam el. Nagyon szeretném ez utóbbit elénekelni, de sajnos Verdinek ezt a remekművét mi nem játsszuk.

 A szakma vagy a közönség véleménye befolyásolja inkább?

 – Ha az előadás után nem kapunk nagy tapsot, akkor az valószínűleg nem a közönség hibája. Tehát lényeges a publikum visszajelzése. Hiszen nekik játszunk, s nem magunknak. Természetesen a kollégák véleménye is fontos, s bízom benne, hogy őszintén, kertelés nélkül mondják el azt, mi tetszett, s mi nem az alakításomban. Az sem bánt, ha a szakma nagyjai azt mondják, hogy egyes szerepek nem nekem valók, mert az is segítséget jelent számomra.

 Kuriózumnak számít, hogy Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának eddig három szerepét is elénekelte: Mátyásét (ez nadrágszerep), Gara Máriáét és legutóbb Szilágyi Erzsébetét.

 – Így van, mert mi Kolozsvárott az opera azon verzióját játsszuk, amelyben Mátyást nem mezzók, hanem szopránok alakítják. Szilágyi Erzsébet szerepét illetően pedig óriási előnyöm, hogy korábban koloratúrszoprán voltam, mert könnyen le tudom énekelni azokat a magas bravúr koloratúr részeket – például a La Grange-ária cabalettáját –, amelyek esetleg drámai szopránok többségének elég sok nehézséget okozhatnak. Azt viszont nem szeretném, hogy súlyosabbá, nehézkessé váljék az énekstílusom, ezért mindent megteszek hangom rugalmassága megőrzése érdekében.

 Októberben lenne édesapám 80 éves, és szeretném, ha egy előadással tisztelegnénk emléke előtt

 Többször megemlítettük beszélgetésünk közben édesapját, akiről sokan nem tudják, hogy nem „csak” karmester, igazgató volt, hanem zeneszerző is. Színpadi kísérőzenéket, balettzenéket, kamaraműveket, zongoradarabokat, sőt 1982-ben musicalt is írt. Játsszák ezeket a darabokat?

 – Sajnos nem jellemző… Édesapámnak, aki 1973–1978 és 1984–1989 között is a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója volt, Farsang című musicaljét a Kolozsvári Román Állami Operaház tűzte műsorára két évvel ezelőtt, s azóta is folyamatosan játsszák. Nagyon szeretném, ha nálunk felújítanák édesapám két balettzenéjét, a Hófehérkét vagy a Sárga rózsát. Idén októberben lenne édesapám 80 éves, és szeretném, ha egy előadással tisztelegnénk emléke előtt.