vissza a főoldalra

 2014.06.20. 

Valódi könnyekben ázva, égő lázban

(Leoncavallo: Bajazzók – Kolozsvári Magyar Opera)

A XIX. század vége felé új törekvés alakult ki, a Verizmus. Eddig az operaszerzők mitológiai, történelmi, társadalmi témákat dolgoztak fel. Ebben az időben a hétköznapi élet kerül az operaszínpadra. A verizmus olasz találmány, a „vero” igazság szóból ered a neve, és a verista alkotások eredetileg a szegény olasz parasztok életét mutatták be, idealizálás, bukolikus ábrándozás nélkül. Más az opera zenéje is, elmarad a patetikus hangvétel, népdalszerűvé válik az intonáció. A cselekmény gyorsabb lesz, így a kötött zenei formák is lazábbakká válnak. Új zenei nyelv áll elő, ebben nagy szerepe van Wagnernek is. A deklamáció itt is megvalósul. Az első ilyen irányú opera Bizet Carmenje, de ebben a verista-elem még csak csírájában jelentkezik. Leoncavallóra nagy hatással volt Wagner, az ő példáját követve maga írta művei szövegkönyvét, és az is olyan wagneres, hogy rögtön egy monumentális trilógiával kezdte, jobban mondva, akarta kezdeni operaszerzői karrierjét. De már az első darabbal, a Mediciekkel sem volt sikere a megrendelő zeneműkiadónál, a másik két rész el sem készült. Leoncavallo ezután hosszabb időt töltött Egyiptomban és Párizsban, 1888-ban tért vissza Olaszországba. 1890-ben Mascagni és Leoncavallo ugyanarra a Sonzogno kiadó által meghirdetett pályázatra írta meg operáját, a pályázat győztese pedig az előbbi alkotása, a Parasztbecsület lett. Igaz, a Bajazzók formai okok miatt eleve nem nyerhetett, a kiírás ugyanis kifejezetten egyfelvonásos operára vonatkozott, így a zsűri nem is foglalkozott a művel. (A Bajazzók prológból és két felvonásból áll, tehát valójában hibásan szoktunk egyfelvonásos operaként utalni rá). A két mű időbeli terjedelme azonban hasonló, csakúgy, mint a helyszíne: egy kis olasz falu. Összeköti a két darabot a téma is: szerelem, féltékenység, amelyeket az egyszerű, hétköznapi emberek érzelmeinek, indulatainak, ösztöneinek bemutatásán keresztül tárnak elénk a szerzők. Vagyis szerepel bennük mindaz, ami miatt ezeket a műveket a verizmus tipikus képviselőinek tekintjük.

Úgy tartja a legenda: Leoncavallo apja rendőrprefektus volt, és 1865-ben Calabriában egy bűncselekményben ítélkezett; egy színész féltékenységi rohamában megölte feleségét. A történet állítólag annyira megragadta a gyermek Leoncavallo képzeletét, hogy később ezt tette a Bajazzók alapjává. A Bajazzók rövid története: egy vándor-színtársulat tréfás színdarabot játszik, melyben a férjét megcsaló asszonyról van szó. A társulat faluba érkezésekor feltűnik Canio – a társulat vezetője – Nedda nevű feleségének szeretője, Silvio. Találkozásukra fény derül, és Canio elkeseredésében az előadás alatt öli meg a szerelmespárt. Általában a verizmus két gyöngyszemét egy este szokták előadni úgy, hogy a Parasztbecsületet követi a Bajazzók. A Kolozsvári Magyar Operában viszont – s ez semmit sem von le a produkció értékéből – önmagában, s ahogy eredetileg is megírták, két felvonásban játsszák.

Miután tavaly ősszel a darab rendezőjével, Szabó Emesével készítettem interjút, s azt mondta: „a Bajazzók a legvitatottabb rendezésem”, bevallom, május 22-én kissé előítélettel telve ültem be a nézőtérre. Attól tartottam, hogy valami értelmezhetetlen, ultramodern, nem éppen közönségbarát darabot kell végigszenvednem. Nagyon kellemes csalódás ért. Bár a rendezés nem hétköznapi, hanem unikális, de könnyen értelmezhető. Szabó Emese, úgy véli: a színházról, a művész hitvallásáról szóló darabok mindig különlegesek. „Bajazzók rendkívüli drámai töménységgel, súllyal hat. Ez az olasz verista zene ereje. A cselekményt valóságban megtörtént események ihlették. Szerelem, féltékenység, hűtlenség, bosszú, és gyilkosság... Hétköznapi ügyeink. A bajazzók, vagy bohócok, ezek a színházi őslények, mindezt más tudással élik meg” – fogalmazott a rendező. A prológust, bevett szokás szerint, a zenedrámában a Toniót alakító énekes szokta előadni. Kolozsvárott, a későbbiekben Silviót megszólaltató művész énekelte. De nem Silvio, a szerető jelmezében, hanem frakkban, mutatván, ő a játéknak nem részese, hanem a verizmus eszméjét közli. Talán maga a szerző lép ekkor elénk. Egy a lényeg: a rendező szerint külön figura testesíti meg a prológust. S mi is az említett eszme? „A hajdani maskarákat hozta most színre a szerző. Föl szeretné éleszteni némiképp a múlt szokásit. De most nem ezt üzeni ám: a könny, amelyet ont szemünk, az hazug; minden gyötrelmünk, mindenféle jajunk ne bántsa szívetek! Egy darab életet óhajt tárni elétek, mert néki elve, hogy a művész is ember. S kell, hogy az emberi szíveknek írjon! A való az, mi lelkesít! A szerző elmerengett, emléke fészkiből egy dallam csengett, s megírta, valódi könnyekben ázva, égő lázban. Most majd láttok szeretni, mint künn az élet piacán szeretnek, s látjátok a gyűlölet indulatját, hallotok majd bús panaszt, vad dühnek ordítását, és cinikus gúnykacajt! És akkor, ti nézők, ne gondoljatok a bohóc tarka mezére, gondoljatok lelkére inkább! Emberi lélek az, úgy, mint a tiétek.” Ezért is érthető, hogy a prológust éneklő művész, civilként, végighallgatja Canio első felvonásbeli kisáriáját, amelynek lényege, hogy ha a színpadon Pagliaccio, ha feleségét tetten éri, akkor kacagtatón a publikum elé áll, s úgy kéri számon a hűtlenséget. De ha Neddát valóban más férfi karjában látná, akkor másként fejeződne be a történet… A kisária végén ezért nem véletlenül teszi rá Canio a kezét, barátilag a megszemélyesített Prológ vállára.

A szerző elképzelése szerint a darab a XIX. század végén játszódik, Szabó Emese viszont a saját korunkba viszi a történetet. A komédiások egy zöld színű Trabanttal érkeznek meg, miközben a falu népe fotózza őket. A színpadon plakátok, melyek az esti előadást hirdetik. Bár az összesereglett nép azt kéri a társulat vezetőjétől, hogy róluk is készítsen fényképet, ehelyett Canio minket, nézőket fotóz le, jelezvén, immár valamilyen szinten mi is benne vagyunk a játékban. A „harangkórus” közben a színpadon a falu népe bohócorrot ölt magára, közben a társulat két tagja, Tonio és Beppe betanít számukra egy kis játékot azért, hogy még jobban ráhangolódjanak az előadásra. Ahogy említettem, a történet jelenünkben játszódik, de a háttérkép s a díszletek sok mindent jelképeznek. Egyrészt magát a régi itáliai miliőt, építészetet, másrészt a végtelenbe vezető lépcsők arra utalnak, hogy azokon egészen az égig, a kiteljesedett szabadságig, vágyaink beteljesüléséig eljuthatunk. Oda akar eljutni a férje mellől szabadulni akaró Nedda, aki madárdal közben leveti giccses parókáját, lerúgja magáról cipőjét. Menne ő is a madárrajjal egy boldogabb világba… De Neddának van sötét oldala is, nemcsak szavakkal gúnyolja ki a torz Toniót, hanem mialatt az szerelmet vall neki – többek között –, ő vizet fröcsköl a szemébe, s bosszantja. Így jobban megérthető Tonio bosszúvágya. Bizony a rendező „nem kegyelmez” az énekeseknek, hanem a verizmus szabályainak megfelelően állandó játékot követel meg tőlük. Így teszi hitelessé a produkciót. Az a megoldás viszont nem hatott az újdonság erejével, hogy amikor a II. felvonásban a komédia tragédiába kezd torkollni, akkor Canio és Nedda is leveszi a jelmezét. S ha már verizmusnál tartunk, akkor érthetetlen, hogy Silvio, miért nem veszi elő a kését – amit biztos magánál hord –, mikor látja, hogy szerelmesét ledöfték. Ezen két apróságot kivéve olyan rendezői megoldásokkal találkozhattunk, melyek újszerűek, hatásosak és nem mennek a zene rovására.

A Caniót alakító László Boldizsár szép, olaszos hangszínnel, biztos magasságokkal és szenvedélyesen formálta meg a szerepét. Elementáris erővel énekelte szerepét, nyers volt, elszánt, hangilag pedig magabiztos. A várakozásoknak megfelelően magas színvonalon énekelt; professzionális produkciót láthattunk tőle. Csupán egy alkalommal, az első felvonás közepén az „a ventitré ore”-nál csuklott meg a hangja. Színészi alakítása pedig mentes a hamis heroizmustól, ehelyett hitelesen sokszínű. Nedda szerepében Egyed Apollónia nyújtott feledhetetlen alakítást. Hangját megcsodáltuk és kissé megijedtünk, amikor a madárdal közben az autó tetejéről leugrott. Ezt néhányan merész rendezői fogásnak minősítették. Alkatának megfelelően főleg a szerep líráját érvényesíti. Olyan női érzékenységet idéz föl, amely harmóniába fogja a bentet és a kintet, a lelket és a tájat. A fiatal művésznő annyira nagy mértékben tudott azonosulni a szerep szellemével, hogy az vokális képességeit is felfokozta. Sándor Árpád énekelte Tonio szerepét. Hangja minden fekvésben egységesen, kiegyenlítetten és testesen szólt. A szerep bonyolultsága, a kezdetben líraian megszólaltatott szerelmei vallomás, majd a vak, gyilkos szenvedély az énekes alakító képességének és tartalékainak széles skáláját aktivizálta. Sándor Árpád tavaly ősztől hihetetlen hangi megújuláson ment keresztül, s reméljük, hogy ez a vokális metamorfózis tovább fokozódik. Fülöp Márton legnagyobb művészi erénye a tévedhetetlen arányérzék. A szólamrajzon és -szerkezeten belül a prológust és Silvio szólamát előadó énekes pontosan kidolgozza a frázisok, a szavak színezetét, ami nagymértékben hozzájárul a formálás plaszticitásához. Bámulatos árnyaltsággal és tudatossággal keverte ki a részletek, a szavak hangszíneit. Olyan előadást hallottunk, ami arról győzött meg: a zenekarnak van elképzelése a műről. Szépen megoldott részletek sorjáztak, de a nagyformát illetően még lehetne árnyalni a kidolgozást. Ehhez arra lenne szükség, hogy a közeljövőben többször előadhassák ezt a remekművet. Minden előadással értéket közvetítenének, s a megérdemelt siker további igényes munkára sarkallná a muzsikusokat. Az énekkar pedig a legbriliánsabb szinten teljesített, nagyon jól megidézte a zsánerek megfelelő hangulatát. Példás az az érzékeny és szeretetteli, minden sztárallűr nélküliség, amellyel Jankó Zsolt vezénylése kelti életre a partitúrát. Neki is köszönhető, hogy Leoncavallo dallamai és harmóniái Kolozsvárott ennyire élnek és hatnak.

Medveczky Attila