vissza a főoldalra

 2014.06.20. 

In memoriam Csurka István

Helyszíni közvetítés

- Egy hét összefüggései 1994. június 9. –

AZ ÖRDÖG A RÉSZLETEKBEN VAN – mint tudjuk. Ezért egy apró kis részlet a vasárnapi Kurírból: „Szekeres Imre nyitotta meg a sajtótájékoztatót. Arcán elmaradhatatlan mosolyával fogott bele mondandójába.” Most, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódja, minden titkainak továbbvivője. A szociáldemokratásodó MSZP abszolút győztesként beevezett a parlamentáris demokrácia teljhatalmába, egyből a „mosoly országa” lettünk.

A győztesek mosolya természetes. Itt azonban másról van szó. Ezeknek az elvtársaknak ugyanis hátra van csavarva a karjuk, és közben mosolyognak. Ez a mosolytakaró. Nem szabad észrevennie senkinek, hogy az elvtársak félnek. Mosolyogva buknak bele a koalícióba az SZDSZ-szel, nehogy a másik kezüket is hátracsavarják.

El akarják hitetni a társadalommal, hogy ők most már ilyenek: mosolygós, mindenkinek jót akaró bácsik, nénik. Szeretik a népet. Közben persze a volt belügyminiszterük elbattyog az Állambiztonsághoz, megtárgyal egyet-mást az ott partizánként megbújt elvtársakkal, és a mosoly alatt szépen megszervezik a társadalom újbóli ellenőrzését.

EZUTÁN MINDEN EGYEDURALMI DOLOG MOSOLY ALATT TÖRTÉNIK. Az MSZP és különösen Horn Gyula fél az SZDSZ hátterétől és szamizdatosaitól. Tudja, hogy nem elég Edgar Bromfmannt, a Zsidó Világkongresszus elnökét gyorsan kitüntetni, mint tette az MDF kormánya színrelépésekor és a Németh-kormány is, hanem koalícióra kell lépni az SZDSZ-szel. Minthogy ezt logikailag is zavarja ötven százalék fölötti eredménye, rá kell borítani a mosolyszőnyeget.

Kínos lesz, amikor rájönnek, hogy már csak ők mosolyognak, a társadalom pedig vagy átkozódik, vagy röhög.

Érthetetlen mindezen felül az időhúzás. Miért kell ennyi idő, vacakolás, kétszeri megtárgyalás mindenhez? Miért nem lehet ezt a kikényszerített és már régen elhatározott koalíciókötést egy ültő helyben megbeszélni? Csak nem azért, hogy a Boross-kormánynak legyen ideje egy csomó kínos szálat elvarrni. Néhány drákói gazdasági intézkedést, mint például ez a mostani benzináremelést, még magára vállalni, és végül a zsidó kárrendezési egyezményt aláírni.

A parlamentben maradt vesztesekben mintha kezdene elülni a fájdalom. Belenyugvás, apátia érződik. Ennek így kellett lennie, mondogatják. A pártok elitje kettéoszlik. Az Országgyűlésbe bejutott krém helyzete 4 évre biztosítva van. Ezek nem fognak semmit tenni az MSZP ellen, nekik ez így jó, mert minél kisebb létszámúak, annál több bizottsági hely esik egyik-egyikre.

A kint rekedtek viszont anyagi gondokkal kénytelenek szembenézni. Le kell építeni a pártapparátusokat is. Így az egykori hű alkalmazottakból éles szemű kritikusok válnak. Mielőtt becsapják az ajtót. A teljes csőd csak most kezd megvilágosodni, és valóságos alakot ölteni.

 AZ MDF-BEN KÉT FRONT VAN. A parlamenti csoportban a Szabad György–Szabó Iván-féle liberális csoportnak van erős többsége, és mihelyt Boross Péter már nem lesz miniszterelnök, jól odavágnak neki. A népi szárny a frakcióban Für Lajosból és Lezsák Sándorból áll. Lezsákot esetleg tűz alá veszik, hogyha az ügyvezetésről lemondott, mondjon le a mandátumról is.

Mindez a pártban még csak annyira van másképpen, hogy ott még nem dőlt el semmi, de figyelembe kell venni, hogy az MDF életében még soha nem fordult elő, hogy a tagság és a választmány valamit is rá tudott volna erőszakolni a vezetésre. Ez egy örökké morgolódó, mazochista hajlamú párt, amelyik szereti, ha ostorral vezetik – félre.

Ami azt illeti, cudar egy ellenzéknek nézünk elébe. Torgyán Józsefnek valóban számos oka van, hogy több mint szemrehányással nézzen egykori félreállítóira, de vajmi keveset tud tenni a lelepleződés ellen: mert politikailag most már mégsem lesz indokolt, hogy kénköves átkait továbbra is az ellenzéki társaira, az MDF-re szórja, és MSZP–SZDSZ-re visszamosolyogjon. Márpedig ennek máris vannak jelei.

A Fidesz rettentő zavarban van. Ezt a fiatal társaságot kegyetlenül megtáncoltatták. Becsületükre legyen mondva, férfiasan szembenéztek helyzetükkel. Számukra egy út volna járható: tovább közelíteni a nemzeti radikalizmus felé, levetkőzni ezt a liberális maskarát, akár ki is lépni a Liberális Internacionáléból, és a tőlük megszokott keménységgel opponálni.

Mert mondjuk ki, az úgynevezett „konstruktív ellenzék” fából vaskarika ebben a helyzetben, mert valamely ellenzék először is vagy kicsi, vagy nagy. Ha van elég súlya és a döntések előtt meg kell venni, akkor lehet „konstruktív”, ellenben, ha ilyen kicsi, mint a mostani, akkor a konstruktivitás felajánlása csak az, ami: felajánlkozás. Jelen esetben bagóért. Hiszen kicsinyekről van szó. Ez is benne van Szekeres Imre mosolyában.

 EZALATT SZLOVÁKIÁBAN SZOMORÚ DOLGOK TÖRTÉNNEK. Az ottani parlament elvetette a helységnévtábla-törvényt. Méghozzá három magyar szavazatával, pontosabban tartózkodásával és egy nem szavazatával. Ez a legszomorúbb.

A három magyar azért nem volt képes elfogadni ezt a törvényt, mert az eredetileg beterjesztetthez és a demokratikusabb szlovákokkal egyeztetetthez képest jelentősen megcsonkították. Ezzel gyakorlatilag az egészet elvető Meciarék malmára hajtották a vizet. Sokat ártottak az Együttélésnek is. Az viszont igaz, hogy ily módon Szlovákia nem teljesített egy Európa Tanács-i előírást.

Van azonban a dolognak egy vetülete, amiről nem beszélnek sehol. Miről is van szó? Egy demokratikus ország parlamentje több napon át vitázik azon, hogy ki lehet-e írni helységneveket az ott lakók, az ott lakó kisebbség nyelvén is. Micsoda? Erről valóban lehet vitatkozni abban az Európában, ahol tömegsírokat töltenek meg hullákkal? Miért nem elég ehhez egy kormányrendelet vagy egy önkormányzati döntés? Mi van itt?

Vagy ez csak egy abszurd dráma?

Sem a mostani, sem a következő kormány nem hunyhat szemet e fölött a kisantant-kudarc fölött. És akkor a Duna eltereléséről még nem is beszéltünk.

Most volt egyébként a trianoni békekötés 74. és a normandiai partraszállás ötvenedik évfordulója. A világtörténelem egyik legnagyobb hadmozdulata volt a partraszállás, amelyet évekig készítettek elő, hogy döntő anyagi fölény biztosítsa sikerét, de amelyre nem kerülhetett volna sor, ha huszonnégy évvel korábban nem kötik meg a rossz békeszerződések sorozatát Versailles-ban és Trianonban. Ezt persze most nem hangsúlyozzák az ünnepi szónokok. És Romániában nem kellene nvelvtörvénnyel kínlódni és Szlovákiában helységnévtábla-törvénnyel, és a Balkánon nem volna annyi tömegsír, és végül nem lett volna Szovjetunió.

Ez itt most nem kesergés. A jövő érdekében kell megemlíteni mindezt. A tisztánlátás a jövő előfeltétele.

 MILYEN ALAPOKRA KELL HELYEZNÜNK AZ ÚJ VILÁGOT? Legyenek benne kis és nagy népek, olyanok, amelyek rendelkeznek történelmi jogokkal és olyanok, amelyek nem? Legyenek benne határok közé szorítottak és olyanok, amelyek menekülni kényszerülnek a szülőföldjükről?

A változás ígérete nemcsak a normandiai partraszálláskor, hanem ‘89-ben is a demokrácia volt. S lett? Részben, olyan, amilyen. De a demokráciában az is benne van, többek között, hogy egy-egy nép szabadon akar beszélni a saját határairól.

Nem lehet azt mondani egy demokratikus útra állt népnek, hogy a határ kérdéseidről nem beszélhetsz, mert akkor többé nem ismerünk el demokratának. Nemcsak azért, mert az új világ ígéretében ez a szabadság is benne volt, hanem azért sem, mert a népek közössége semmit nem volt képes tenni azokkal szemben, akik nemcsak beszéltek saját határaikról, hanem brutálisan gyilkoltak is „életterükért”.

Így a normandiai partraszállás dicső tett marad, igen rossz következményekkel: Európa nem volt képes kellő védelmet biztosítani az európai kisebbségeknek. A Balladur-tervet éppen úgy nyirbálták keszegsoványra, mint a szlovák parlamentben a helységnévtörvényt, és végül mindegyiket ad acta tették.

A Magyar Televízió viszont bemutatott a partraszállás emlékére egy gyönyörű BBC-filmet, óriási színészek közreműködésével.

Idős férfiak és hölgyek érkeznek a megújult, modern Normandiába, hogy emlékezzenek a partraszállásra. Öreg katonák, akik együtt harcoltak, britek és amerikaiak. Hozzák magukkal akkori vetélkedő ellentéteiket. Meg a nagy csata emlékeit, borzalmait és szenvedéseit, helytállását. Mutogatják a sebeiket egymásnak, emlékeznek. Végül kiderül, hogy van köztük egy német asszony is, akinek a férje ott nyugszik a német temetőben. Kéri, hogy az ő sírjához menjenek ki. Nagyon nehezükre esik ez az ősz hadfiaknak. Egész életük pátoszát a németek elleni harc adta. Ámde a katonai tisztesség, a bajtársi szellem és a mindent elmosó idő kötelez. Állnak megrendülten a volt ellenség sírja előtt, és a legsérültebb végül elkezdi dúdolni a Horst Wessel-dalt. A többiek utána.