vissza a főoldalra

 2014.06.20. 

Ez valódi megújulás

Nemcsak a nemzet főtere újult meg, azáltal, hogy Károlyi Mihály elkerült a Kossuth térről, ahol szégyenszemre a mulasztásos hazaárulásban bűnös vörös gróf szobra állt. Akinek nem vitathatóan a nyíltan pacifista stratégiája, és az aktív ellenállás elmulasztása, valamint késlekedése okozta mindmáig legnagyobb tragédiánkat. Ő adta át a kommunistáknak a hatalmat, és ő az egyik okozója hazánk trianoni szétdarabolásának. A politikus, miniszterelnök, államfő és a testileg és szellemileg is gyenge formátumú ember különösen gyűlölte Tisza Istvánt, akinek meggyilkolása a vörös gróf féle csőcselékuralom alatt történt. Károlyi 1919 után emigrált, az 1945 utáni kommunista hatalommal jó kapcsolatot ápolt haláláig. Ennek köszönhetően emeltek szobrot számára az országház mellett, mely nem volt más, mint a hazaárulók a magyar önfeladást hirdetők szégyenteljes gyűlhelye. Jól mondta Orbán Viktor, Tisza István köztéri szobrának felállítása valóban önmagán túlmutató értelmet hordoz, annak az új korszaknak a kezdetét, amelyért a mai kormány 2010-től folyamatosan és megfeszített erővel dolgozik. Négy év alatt Orbán Viktor és kormánya valóban helyreállította Magyarország becsületét. (szerk)

A Tisza István emlékére 1934. április 22-én állított monumentális szoborkompozíció sokkal erősebben összefonódott a magyar miniszterelnök sorsával, mint ahogy alkotói ezt eredetileg gondolták volna. Ahogy 1918 októberében szilánkjaira hullott a monarchia, amely Magyarország számára fél évszázadon keresztül a világot és a gazdasági fejlődés korszakát jelentette, úgy hullott darabjaira 1945 után a Tisza emlékére állított szoborcsoport. Az első tragédia Tisza István meggyilkolásával, míg a második szobrának ledöntésével kezdődött el. Mindez nemcsak azt mutatja, hogy a magyar történelem igazi formálói gyakran mártírokká válnak, hanem azt is, hogy van, akit nem elég egyszer megölni. Az a kígyó, amely 1918 őszén végzett Tisza Istvánnal, bő negyedszázaddal később az emlékét marta meg. Tette mindezt azért, mert Tisza úgy gondolta, hogy egy, a munka oldalán álló pártnak nem kell feltétlenül kommunistának vagy szocialistának lennie, lehet az nemzeti is, hívhatják például Nemzeti Munkapártnak. Látta azt is, szóvá is tette, sőt harcot is hirdetett ellene, hogy a liberalizmus és a szocializmus eszméinek hangoztatói miként sajnálják le, és tartják divatjamúlt dolognak a nemzetre alapozott politikát.

(…) Ma, amikor ismét önjelölt demokraták védik tőlünk a demokráciát, és valami ködös tartalmú európaiság nevében verik el rajtunk a port csak azért, mert nem fogadjuk el kritikátlanul mindazt, amit Európa nevében brüsszeli bürokraták közölnek velünk, ugyanazt mondhatjuk, mint Tisza István. Idézem őt: „Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk.” Majd így folytatja: „A hipermodernek szerint nacionalisták vagyunk. Hiszen ők ma már nem beszélnek nemzeti szempontokról, csak nacionalista előítéletekről. Mi édeskeveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve. Márpedig a magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányát, de annak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába, és reá tudta azokra nyomni nemzeti egyéniségének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogásának bélyegét.”

(…) Ezen felül mi pedig töredelmesen bevalljuk azt is, hogy nemcsak nemzeti alapokon, de a szabadság oldalán is állunk. Tisza Istvánnal együtt valljuk – ismét idézem –: „a nemzetek fejlődésének egyik nagy, nehéz és dicső korszaka a szabadság kivívása volt. A második, talán kevésbé dicsteljes, a képzeletet kevésbé megragadó, de talán még fontosabb korszak a szabadsággal való helyesen élés. S tudjuk azt, hogy a nemzetek, amelyek ki tudták maguknak vívni a szabadságot, még egyéb feladatok előtt is állanak. Az igazi nagy feladat, amely elé a történelem a nemzeteket állítja, hogy élni tudjanak ezzel a szabadsággal, hogy a szabadsággal való könnyelmű játék, könnyelmű visszaélés útján kockára ne tegyék, el ne veszítsék ismét azt, amit apáik vérrel szereztek.”

(…) Csábító gondolat, hogy a háborút követő káoszban ennek valóban így kellett-e lennie. A református Tisza István, aki élő hittel élte meg mindazt, amit Magyarország, a magyar nép számára a protestantizmus mindig is jelentett, a reformáció emléknapján halt meg. 1918 októberében sem futott el a sors elől, hanem – akárcsak Luther Wormsban – ott állt, mint aki nem tehet másként. Református gondnoki székfoglalójában ezt vallotta, idézem: „Az a keresztyén, ki megalázza magát Istene előtt, de erős szövetségben él Istenével, s kit Isten irgalmába vetett bizodalma e világ hiúságai, kételyei, kísértései és megpróbáltatásai fölé emel. Keresztyén, ki tisztában van az élet nagy problémáival, és Isten akaratában megnyugodva tölti be rendeltetését, küzdi meg az élet harcát, és fogadja, mit reá mért a sors.”

(…) Adhat-e számunkra a sors nagyobb ajándékot, mint hogy a mai napon mi állíthatjuk vissza Tisza István emlékművét? Nem kiváltság-e megélni, cselekvő módon megélni az ilyen pillanatokat? Vajon túlzás-e, indokolatlan-e, vajon délibábos reménykedés-e azt gondolnunk, hogyha Tisza meggyilkolása, majd emlékművének lerombolása egy-egy nemzetvesztő korszak kezdete volt, most az újraállítása talán egy új, nemzetépítő korszak megindulásának szimbóluma lehet? Nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak, és miért volna lehetetlen, hogy ennek véghezviteléhez éppen bennünket, ma élő magyarokat választott ki a Gondviselés? Akárhogy is legyen, egy dolgot biztosan állíthatunk: a mai napon olyat cselekedtünk, amelyet büszkén idézhetnek majd fel az utánunk következő hazafiak.

Főhajtás, tisztelet, dicsőség és hála Tisza Istvánnak, a magyarok miniszterelnökének!