vissza a főoldalra

 2014.06.27. 

Hazánk természetfotózásban nagyhatalom

Rendszeresen járok Erdélybe, ahol a hagyományos állattartást, és a még meglévő népi mesterségeket fényképezem, s így örökítem meg mindezt utókor számára.

Dr. Perényi János fotóművész 1955-ben született. Szakmája állatorvos, ma már nem praktizál, a Magyar Állatorvosi Kamara lapjának főszerkesztője. Tizenkét éve fotózik aktívan. Kezdetben főleg a természetfotózás érdekelte, az utóbbi években emellett a riport, portré- és szociofotózás felé fordult. Sok időt tölt az Erdélyben élő emberek, falvak életének, valamint az ottani hagyományos állattartás megörökítésével. Képei, audiovizuális munkái számos hazai és nemzetközi pályázaton kerültek díjazásra, eddig nyolc egyéni fotókiállítást rendezett. 2012-ben jelent meg a hazai állatorvosképzést bemutató 304 oldalas, közel 300 képpel illusztrált könyve. 2002-ben az állat-egészségügyi oktatás, gyakorlati tevékenység elismerésére alapított Tolnay Sándor-díjjal tüntették ki, 2013-ban a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának díszpolgárává választották. A Nimród Fotóklub Egyesület elnöke, a magyarországi Canon PRO Club alapító tagja.

 A Camargue- fajta lovakat az ott élő lokálpatrióta franciák a tenger fehér lovainak hívják

 Június 10-én az E-Galéria kiállítótermében nyílt kiállítása A tenger „fehér” lovai címmel. A kiállítás július 11-éig – hétfő kivételével – megtekinthető. Segítsen nekünk a címet megfejteni. Mi a kapcsolódás a tenger és a lovak, ráadásul a fehér lovak között?

 –A kiállítás képei egy viszonylag kis területen készültek, a dél-franciaországi Provence tartomány legdélnyugatibb részén, Camargue területén, a Rhone-folyó deltavidékén. Egy külön lófajtáról beszélhetünk. Ezek a lovak csak ott élnek, s így a küllemüket és a tulajdonságukat is ez a terület évezredeken keresztül nagyban befolyásolta. Ingoványos, mocsaras lápos vidéken élnek ezek a lovak, szélsőséges időjárási viszonyoknak kitéve. Nyáron a hőség elviselhetetlen, majd ősztől bekövetkezik a tenger-menti szél miatt is a heves csapadékos idő. A kiállításon bemutatott lovak ott élnek félvad, kissé nomád állapotban. Mivel ez az élőhelyük, nagyon jól megélnek a vizes területen. S egyértelmű, hogy ilyen körülmények között csakis rendkívül szívós, ellenálló, nagy lépésbiztonságú lófajta képes a túlélésre. Mindez a testfelépítésükön is megmutatkozik. Időnként a tengerbe is hajtják őket, s így az egy méter magas víz sem okoz számukra akadályt. Ezeknek a lovaknak az egyetlen feladatuk, hogy az ott élő fekete bikákat terelgessék. Mert ezeken a nádas-mocsaras területeken a városi bikaviadalon és bikafuttatásokon szereplő fekete bikákat tenyésztenek, melyeket a vidék marhajcsárjai, a guardinánok a camargue lovakkal terelnek. A marhahajcsárok a félvad körülmények közt élő ménesekből választják ki és törik be a munkára legalkalmasabb csikókat. Az utóbbi években jelentősen megnőtt a turistaforgalom azon a környéken, hiszen Franciaország gyönyörű természetvédelmi területéről van szó. S így a vendégek ezeken a lovakon lovagolnak a Camargue-ban. De nem kerülöm meg a „fehér” lovakra vonatkozó kérdésére a választ. Aki ért a lovakhoz, tudja, hogy nincs barna színű ló, csak sárga. Ugyanígy több fehér színű lófajtát is ismerünk – ilyen a lipicai is – , de a szakemberek ezeket szürkének mondják. Mégis, a Camargue- fajta lovakat az ott élő lokálpatrióta franciák a tenger fehér lovainak hívják. Azért tettük idézőjelbe a kiállítás címében a fehér jelzőt, nehogy valaki a szememre vesse, hogy állatorvosként nem tudom azt, hogy fehér ló nem létezik, csak szürke. A fotók pedig valóban a természetben készültek.

 Milyen közel kellett menni a lovakhoz, hogy profi módon lefotózhassa őket?

 –Ez változó. A képeknek egy része – fotós „nyelven” – 400 mm-en készült. Ez azt jelenti, hogy 400 mm-es teleobjektívvel, hozzávetőlegesen 2-300 méterről. Amikor két mén játékosan verekedett egymással, azt 4-5 méterről fényképeztem le. Így különböző objektívekkel készültek a felvételek távolságtól és egyéb fotós szempontoktól függően.

 Hozzávetőlegesen mennyi ilyen lovas képet készített, s azok közül mennyi látható ezen a kiállításon?

 –Az a 32 kép, ami az E-Galériában látható, körülbelül 1500 felvételből került kiválogatásra. Ezeket ítéltem meg a legjobbaknak, s ennyi fért be a kiállítóhelyre. Úgy hiszem, hogy ennyi kép elég is, hiszen szűk témáról és nem életmű-kiállításról beszélhetünk. Viszont annyira szép az anyag, hogy éreztem, vétek lenne, ha nem mutatnánk be a nagyközönségnek.

 Mennyi időt vett igénybe 1500 fénykép elkészítése?

 –Egy teljes héten keresztül ezeket a lovakat fotóztam.

 Remélem, nem veszi sértésnek, de ehhez kell azért megszállottság is.

–Dehogy veszem sértésnek, inkább dicséretnek…Természetesen szükséges a megszállottság. Amúgy is szeretem a lovakat fotózni, de erre a területre nagyon rég vágytam. Tehát a motiváció megvolt – könyvekből, internetes irodalomból készültem föl – , és nem egy franciaországi nyaralás adta az ötletet. Talán szakmai indíttatásomból kifolyólag is, a fotózás területén nagyon sok olyan témát választok ki, amelyek az állatokról szólnak. Így készül anyagom az erdélyi hagyományos állattartásról is.

 Az erdélyi fotókra később visszatérünk. A galéria nagysága, miliője mennyiben határozza meg azt, hogy mennyi képet állítson ki?

 –Minden egyes kiállításnál meghatározza az adott terület mérete a képek számát, s a képeknek is van egy „élvezhető” méretük, melyek megkönnyítik a befogadást. A minimális képméret a 60x40 cm-es, de ha lehetőség van rá, akkor nagyobb képeket is kiállítok – természetesen a megfelelő csoportosításra is törekedve. Ez azért lényeges, hogy témában, színben, harmóniában változatosak legyenek a képek. Így szeretném elérni, hogy a kiállítás érdekes legyen a közönség számára.

 A lovak mozgásának és a tenger hullámzásának üteme közt van-e valamilyen kapcsolat?  

–Nincs, a partmenti sekély vízben amúgy sem túl erős a hullámzás. Az emberek számára combközépig érő vízben való fürdés a lovak számára nem megterhelő – hiszen megszokták ezt az életmódot.

 Mi motiválta arra, hogy lefotózza ezeket a lovakat és a képeket ki is állítsa?

 –A fő motiváció a lovak szeretete volt. Magyarországon szinte mindenki szereti a lovakat. A magyarok ló iránti vonzalmát mindenképpen érdemes még jobban megerősíteni. A közelmúltban fogalmazták meg azt a célt, ami a hazai lovak létszámának gyarapítására, és a lovassport fellendítésére vonatkozik. Ez alatt nem csupán a lóversenyeket értem, hanem a lovaglást, mint tömegsportot. Nagyon egészséges mind fizikai, mind mentális szempontból a lovaglás, s jó, ha már egész fiatal gyerekek lóra ülnek. Így megszokják az állat és az ember kapcsolatát, ami pozitív hatással bír a személyiség fejlődésére. És meg kell említeni a lovas-terápiát, ami igen lényeges a mozgássérült, lelkileg zavart gyerekek rehabilitációja szempontjából. A lótenyésztésnek gazdasági haszna pedig a lovas-turizmus. Nagyon sokan érkeznek hazánkba kifejezetten lovaglási célból. Az Alföldön és a Dunántúlon számtalan lovarda működik, s túralovaglásokat szerveznek. Vendégeink pedig hazánk jó hírnevét viszik a nagyvilágba. Mindehhez természetesen megfelelő számú lóra van szükség. Magyarországon körülbelül 65 ezres a lóállomány, ami még mindig nagyon alacsony. A hazai lovak száma a II. világháború idején radikális mértékben csökkent, s utána az ország vezetése nem fordított kellő figyelmet ennek orvoslására. A kiállítás megnyitóján Dr. Sótonyi Péter professzor, a SZIE Állatorvos-tudományi kar dékánja, a Magyar Lovasszövetség alelnöke utalt rá, hogy Hollandiában is nagyon kevés volt 1945 után a lovak száma, s jelenleg 300 ezer van belőlük. S Hollandiának a lovas-sportból, a lovas-turizmusból nagyobb a bevétele, mint a tulipán- és sajtexportból együttesen.

 Erdélyben a népi mesterségeket fényképezem, örökítem meg

 Ebből a tematikából készül alkotások először az E-Galáriában láthatók?

 –Így van. Másfél hónapja jöttem haza Franciaországból. Tudom, hogy ennek a galériának elsősorban nem az a profilja, hogy francia „fehér” lovakat mutasson be, s éppen ezért fölvetődött, hogy később az erdélyi anyagomat is kiállítanánk. Rendszeresen járok Erdélybe, ahol a hagyományos állattartást, és a még meglévő népi mesterségeket fényképezem le, s így örökítem meg mindezt utókor számára.

 Ha egy betérő vendégnek megtetszik egyik műve, van-e arra lehetősége, hogy azt meg is vásárolja?

 –Így van, s ez a mostani kiállításra is vonatkozik. A galériában megtalálható a képek árlistája. Az árakat pedig a méret és a kidolgozás befolyásolja. A vevő vagy megrendeli a képet, előleg biztosításával, s mi néhány napon belül legyártjuk neki, vagy pedig a kiállítás időtartama után megvásárolja az adott alkotást.

 Hogyan látja, mekkora az érdeklődés hazánkban a természetfotók iránt?

 –Egyre nagyobb az érdeklődés itthon a természetfotók és a természetfotózás  iránt. S minden nagyzási mánia nélkül kijelenthetjük: Magyarország természetfotózásban nagyhatalom. Világhírűek a magyar természetfotósok; a legismertebb közülük a fiatal Máté Bence, akinek képei számos nemzetközi és hazai természetfotó pályázaton értek el kimagasló eredményt. Hazánk csodálatos madárvilága nagyon sok külföldi fotóst vonz, akik ma már előre kialakított, professzionális fotós leshelyekről fényképezhetik a madarakat.

 Magával a természetfotózással harmóniába lehet-e hozni az állatvilágot az ember világával?

 –Amennyiben a természetfotózás céljait nézzük, akkor azok közül első helyen szerepel, hogy minél jobban ismerjék meg az emberek a természetet, az állatvilágot, s alakuljon ki bennük a természetjárás és a természet védelme iránti igény. A természetfotózás arra is motiválja az embereket, hogy ők is fotózzanak – az már más kérdés, hogy milyen fényképész válik belőlük.

 Többször említette az erdélyi túrákat. Mi motiválta, hogy erdélyi tájakat, embereket, falvakat kapjon lencsevégre?

 –Erdélyben gyönyörű tájakat, falvakat lehet látni, s azon túl olyan dolgokat – kultúrát, életformát, régi mesterségeket –, amelyek idővel a civilizációs vívmányok miatt eltűnnek. Ezeket szeretném dokumentálni művészi eszközökkel. A természetfotózáson kívül a kedvenc területem a riport, portré -és szociofotózás – illetve ezek egyvelege. Készítek önálló portrékat is, de leginkább azokat a fotókat szeretem, ami nem csak az adott embert, hanem a környezetét is ábrázolja. Így készítettem képsorozatot patkolókovács műhelyről, vagy szénégetőkről. Természetesen a riportalanyoknak ki is viszek vagy küldök utána az elkészült fotókból.

 Könnyen befogadták az erdélyi falvak lakói?

 –Aki járt Erdély magyarlakta területein, megtapasztalhatta, mennyire barátságosak, segítőkészek az ott élő emberek. Örömmel fogadják a magyarországi vendégeket, s érdeklődnek, hogyan élünk mi.

 Kicsit menjünk vissza az időben. Szakmája állatorvos. Mi késztette ezen hivatás felé?  

–Már általános iskolában felvetődött bennem, hogy biológus legyek – ebben a környezetemnek, az osztálytársaimnak volt nagy szerepe. A budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban végeztem biológia tagozatos osztályban. S akkor alakult ki bennem, hogy az állatorvoslás jobban érdekel. Elvégeztem az egyetemet, s különböző területeken dolgoztam. A ’90-es évek elején több kollégámmal magánvállalkozást hoztunk létre, ami nagyon jól sikerült. Majd jött az ötlet, hogy a hagyományos állatorvosi klinikai munka mellett állatgyógyszer-kereskedelemmel is foglalkozzunk. Az utóbbi elindításával és menedzselésével társaim engem bíztak meg. Az ország egyik legnagyobb állatgyógyszer-forgalmazójává vált a cégünk. Így eljutottam odáig, hogy választanom kellett a praktizálás, és a menedzselés között. S úgy döntöttem, feladom a praxist. Annyira jól ment a vállalkozásunk, hogy felkerestek ausztriai szakmai befektetők. Először azt mondtam nekik: nem eladó a cég. S mikor közeledtünk az EU-s csatlakozáshoz, tudtam, hogy ez az osztrák nagykereskedő vállalat, mindenképpen bejön Magyarországra. S ezért úgy döntöttem, hogy ne ellenünk, hanem inkább velünk dolgozzanak, így eladtuk a többi tulajdonos részét, az enyémet is egy bizonyos hányadát, s megnyugtattak, hogy hagynak tovább dolgozni. Ahogy létrejött az adás-vétel pokollá, tették az életemet, s fél év alatt olyan szituációt teremtettek, hogy kiszálltam a cégből. Azóta ez az osztrák vállalat már tovább adta a céget egy magyar nagykereskedőnek. Ezután keresett meg a Magyar Állatorvosi Kamara, hogy szeretnék lapjukat megújítani – tudták, az előző cégem hírújságát én szerkesztettem – s legyek annak főszerkesztője. S ezt az ajánlatot elfogadtam.

 Igaz, hogy már egyetemista korában is fényképezett? Akkor milyen képeket, és diákat készített?

 –Valóban, akkor kezdtem el fényképezni, de nem onnan datálom a komolyabb fotózási korszakomat. Hiszen az egyetem befejezését követően családommal, munkámmal voltam elfoglalva. Így akkor csak a családi képek készítésére redukálódott a fotózás.

 Végzett fotóiskolát is?

 –A fényképezést lényegében autodidakta módon sajátítottam el. Beiratkoztam egy természetfotós iskolába, amit két általam nagyra becsült fotós kolléga tartott. S mikor 3-4 alkalom után megmutattam nekik néhány képemet, tréfásan azt kérdezték tőlem: minek járok ide, hiszen már elég sok mindent tudok? Ettől függetlenül nagyon sokat tanultam tőlük, és hálás is vagyok nekik.

 Sokan azt mondják, az igazi fotóművész fekete-fehér képeket készít. Önnek viszont főleg színes képei vannak. Létezik ellentét a színes és a fekete-fehér fotókat készítő fényképészek között?

 –Ilyen ellentétről nem beszélhetünk. Azok a fotósok, akik évtizedek óta űzik ezt a mesterséget, és annak idején analóg technikát használnak, sokkal jobban kötődnek a fekete-fehér képekhez. A digitális korszakban a szín adja magát, de szinte minden fotós visszatér a fekete-fehérhez is… Én is most már kezdek fekete-fehér képet készíteni. Az ilyen fotóknak teljes más a hatásuk, mint a színeseknek, és sok mindent jobban ki lehet velük fejezni. A fekete-fehér fotóknál egy kép megalkotása – s ebbe az utólagos labor-, illetve digitális technika is beletartozik – sokkal több tudást, felkészültséget, kompozíciós érzéket kíván a fényképésztől, mint ami a színes fotóhoz kell.

 Jól gondolom, hogy a szociofotók egy része fekete-fehér?

 –Így van. Pontosan az Erdélyben készülő képeknél több fotós kollegám csak fekete-fehérben dogozik, és eléggé „megkeményíti” munkáit. Ez azt jelenti, hogy nagyon erős a kontraszt, és igencsak sötét tónusokat használnak, amivel sokszor indokolatlanul drámaivá teszik a képet. Én viszont nem csupán sematikus módon kemény hangulatú képeket készítek.

 Gyenge minőségű géppel is lehet jó képet készíteni, míg a csúcstechnikával csapnivalót

 Létezik egy mondás, miszerint nem a gép a fontos, hanem, aki mögötte áll. Mennyire ért ezzel egyet?

 –Nem általánosítanám ezt a mondást, de azzal egyetértek, hogy gyenge minőségű géppel is lehet jó képet készíteni, míg a csúcstechnikával csapnivalót.. Ezért lényeges, hogy ki milyen felkészültséggel, tudással áll a gép mögött. Az az optimális, ha valaki technikai tudással fölvértezve jó géppel dolgozik.

 Mi különbözteti meg a fotóst a fotóművésztől?

 –Főleg az, hogy kinevezteti magát annak. Ez viccesen hangzik, de elméletileg a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjait lehet fotóművésznek titulálni. Ha valaki bead oda meghatározott számú portfoliót, s azt elfogadják, akkor az illető magát fotóművésznek nevezheti. S ha így vesszük, nem tartom magam fotóművésznek. Emellett létezik egy francia székhelyű nemzetközi szervezet, a FIAP. S ennek a szervezetnek vannak nyílt, elég magas részvételi díjú pályázatai a különböző nemzeti tagszervezeteinél. Meg van a megfelelő szabályzatuk arra, hogy hány ország hány pályázatán kell, hogy elfogadjanak egy-egy képet. Mindezt 15-20 képből és több százezer forintnyi nevezési díjból meg lehet csinálni. Gondolkoztam ezen a lehetőségen, aztán úgy döntöttem, hogy nem élek vele. Sikerült mára bizonyos elismertséget kivívni magamnak, de nem hiszem, hogy nagyhírű fotóművésznek számítok. Elég sok pályázatot nyertem itthon is, s úgy érzem, nincs szükségem arra, hogy szinte megvegyem magamnak a művész fokozatot.

 Tudtommal Kelet-Afrika az, ami igen nagy hatással volt önre. Előtte tanulmányozta az ottani állatok viselkedését?

 –Ez nélkülözhetetlen. Eddig ötször voltam Kenyában és Tanzániában fotózni. Természetesen ez más világ, mintha Erdélyben, vagy máshol fényképeznék. Biztonsági okokból nagyon szigorú szabályokat kell betartani; így szafarin veszek részt, s nyitott autókból fényképezek. Nem könnyű feladat ebből a témából újat kihozni, mert nagyon sokan járnak ki oda fényképezni és rendkívül sok jó felvétel készül, másrészt a különböző természetfilmeket sugárzó tévécsatornák utolérhetetlen technikával készült, remek műsorokat sugároznak. Számomra az jelent kihívást, hogy ilyen versenyhelyzetben is szép és jó képeket készítsek.

 Tud olyat fényképezni az ember, amit nem szeret?

 –Minek ilyet csinálni? S ha igen, akkor legfeljebb rendelésre…

 Rendelésre szokott dolgozni?

 –A kamara lapjában a riportok nagy részét jómagam készítem, s a fotókat is én csinálom melléjük. Ez igazából nem nevezhető megrendelésnek, mert ez a munkám része. Általában én választom ki azt, hogy melyik állatorvosi rendelőt mutassuk be a lapban, és ezt a típusú riportfotózást is nagyon szeretem.

 A magyarországi Canon PRO Club alapító tagja. Legyen szíves erről a társaságról beszélni. Kik lehetnek a tagjaik, és miért alapították?

 –Ez egy eléggé zárt közösség, amelyet a Canon Hungária alapított. A klub célja összefogni azokat az elkötelezett, professzionális fotográfusokat, akik kiemelkedő sikereket értek el pályázatokon, több saját, sikeres kiállításuk volt már, és akik a Canon professzionális fényképezőgép rendszereit használják. Előírás, hogy hány profi gépvázzal és objektívvel kell rendelkeznie egy-egy tagnak. Ugyancsak feltétel, hogy más fotóklubban vagy fotógráfiai szervezetben vezető tisztséget töltsenek be a tagok. Nos, nálam az utóbbi feltétel azzal teljesül, hogy immár hét éve vagyok a Nimród Fotóklub Egyesület, a legrégebbi magyar természetfotós társaság elnöke.A Canon PRO Club célja közös műhelymunkák és tréningek szervezése, ahol a tagok megismerkedhetnek szakmai háttéranyagokkal és információkkal annak érdekében, hogy minél nagyobb szakmai tudásuk révén öregbítsék a Canon szakmai hírnevét idehaza és külföldön. Az alapító tagok kiválasztása egyébként szigorú feltételrendszer alapján történt, mely az európai országokban már működő CPN (Canon Professional Network) program alapján lett felállítva.

 Legközelebb melyik tájra megy el fotózni?

 –Kenyába vezet a következő utam, idén augusztusban. Ott, a Masai Mara Nemzeti Parkban ilyenkor zajlik a világ egyik legnagyobb állatvándorlása. A friss táplálékot keresve másfél millió gnú érkezik az útjukat álló Mara-folyó partjához, hogy azon átkelve eljusson a friss legelőkhöz. Hihetetlenül drámai körülmények között történik az átkelés, a vízben krokodilok, a túlparton oroszlánok várják őket. A korábbi felvételeimből készült video a honlapomon is megtekinthető. Már kétszer jártam a helyszínen, de a szívem mindig "visszahúz".