vissza a főoldalra

 2014.06.27. 

In memoriam Csurka István

Magyarország felszámolása

Európától sok segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel, akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogékonyságával. S akkor mégsem leszünk felszámolva.

Szavaink tört cserepekké, mondataink hanyatt fordult, hullámsodorta halakká váltak. Az árnyalatokat már nagyon nehéz megértetni. Ha az árnyalatok elvesznek, a gondolat pőre marad és féligazság didereg belőle.

Nem a nyelv „romlásáról” beszélek, ámbár arról is, Ez már kortünet, az emberi nem egyik részének egy új állapota, amelyben már csak egy szűk kör, szinte csak egy szekta számára érték a műveltség, a választékos beszéd, egyáltalán saját gondolatainak pontos kifejezése. Nagy tömegek iparilag előállított kultúrában – tömegkultúra – élnek, amelyben a popsztár és a politikus, a rögbijátékos és a sztárlelkész körülbelül azonos szellemi színvonalat, pontosabban a műveltséggel szemben valami rejtett, de alantas módon ellenséges beállítódást közvetít.

Az emberek milliárdjai számára egyre inkább fárasztó és elérhetetlen mindaz, ami a féligazságok és sablonok szintje fölött van. A világot ma így irányítják – mondhatnám –, ha nem érezném meg nyomban ennek a szónak susztermattját: a világot természetesen nem lehet irányítani. (Ami azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek központok, titkos és másnak álcázott szervezetek, amelyek megkísérlik és nem is eredménytelenül.)

Nem, az emberiség ma ezen az úton halad, feltartóztathatatlanul, pontosabban egészen addig feltartóztathatatlanul, amíg nem áll elő egy új állapot, amelyik felborítja a tömegkultúrát és az „irányításnak” ezt a rossz formáját.

 Általános alámerülés

 Mert annyit talán megállapíthatunk, hogy ez dekadencia. Az északi félteke, az európainak nevezhető kultúra volt már ennél egészségesebb állapotban is. Itt mos „Ungergang” van, akár tetszik, akár nem. Ezen a kijelentésen csak azok a tömegkultúrában már idvezültek ütköznek meg, akik számára már személyes sértés az általuk fogyasztott áru silányságáról beszélni.

Magyarország szerencsétlenségei ebben az általános alámerülésben következtek be és a betegség következményei itt hatványozottak.

A nyelvromlás itt a gyökerekig hatol. Naponta, akár tízszer is képes bemondani a Magyar Rádió, hogy a „felek megállapodtak arról”, mert már sem a szerkesztő, sem a bemondó nem érzékeli, hogy ez képtelenség, hogy ezt magyarul voltaképp nem is lehet érteni. De éppen az a baj, hogy már megértik és elfogadják. A kificamítás már benne van a saját értékektől való elidegenedés közmegegyezésében. Alávetettségében, inkább.

Mert ez már a főnökök nyelve. Ennek már csak az alapanyaga magyar, a természete, a jellege és a jelleme már nem. A főnökök, az új elit üzleti és egyéb tárgyalásai során gyakran érintkeznek idegenekkel, akiknek valamilyen alacsony szinten beszéli ugyan a nyelvét, de ez elég is az üzletkötéshez. Ily módon számára az derül ki, hogy az érvényesüléshez nem kell a magunk pontos kifejezése, az árnyalás.

A magyar sajtó túlnyomó része a főnökök kezén van. Alkalmazottjaik megörvendeztetik őket azzal, hogy a bennszülöttek számára is az általánosságokba vesző, magyartalan ragozású, s az anyanyelvet kihívó idegenszerűséggel megalázó nyelven írnak.

Ez nem egészen ugyanaz, mint amit kortünetként fentebb a fehér ember kultúráját általában jellemzőként leírtunk. Ez egy nemzet végső önelveszejtésének egyik stációja. Ez ugyanis az Európában voltaképpen társtalan, a Trianonban kegyetlenül és igazságtalanul szétszabdalt, forradalmában magára hagyott és ugyanakkor a maga nemzetiségét mindig szorosan a saját nyelvéhez, annak megtartó erejéhez kötő néppel történik. Mégpedig belül, belső történések, hatalmi harcok és árulások kezében. A magyarságra nem valamely külső hatalom, egy a maga nyelvét és kultúráját ráerőszakoló birodalom kényszeríti a nyelvromlást, pontosabban a saját nyelv szándékos gyökértelenítését, hanem a saját elitje, a saját elitjének egy része. Az állam által fenntartott intézmények járnak élen a nyelv mérgezésében. Közpénzen történik a magyartalanítást, a nemzetet összetartó elem szándékos semlegesítése. Mintha valahol kimondták volna, jól és helyesen beszélni magyarul – nacionalizmus, de legalábbis olyan konzervativizmus, amelyik útjában áll bizonyos felszámolási törekvéseknek.

Ez a zenei anyanyelv elvételében, nem-tanításában ugyanígy vagy még szemléletesebben tetten érhető.

 Dúláspárti hatalom

 Sok tiszta szándékú, s mindettől szenvedő értelmiségi hajlamos mindemögött csak a korjelenséget látni és nem észrevenni a szándékosságot, a magyarság ellen irányuló kíméletlen aknamunkát. Ezek közül a félrenézők közül persze sokan félnek, mert mindezt nemhogy szóvá tenni, de még meglátni is veszélyes. Mert a cenzúra működik. A cenzor azonnal nacionalizmust kiált, ha kiállsz egy népdalért, vagy rámutatsz, hogy a nyilvánosság szereplői között a magyartalan szelleműek, beszédjükben népcsúfolók előnyt élveznek.

A nyelv elvétele előfeltétel. Ezért itt Magyarországon a televíziónézésből következő kikerülhetetlen nyelvi elszegényedésre rákapcsolták a tudatos rombolás médiakülönítményeseit, hogy a közeljövő nemzedékek magyar nyelvét zavarják össze, telepítsék be értelmetlen ragozásokkal, tegyék alkalmatlanná komoly gondolatok megfogalmazására, ugyanakkor az ide érkező idegenek számára felszívhatóvá. Ugyanakkor a mindenkori hatalom a művelethez cenzúrát rendel hozzá és visszaveri, visszavereti a nyelvőröket, a népzenészeket, a Kodály-híveket. Mert valahol pontosan tudják, hogy egy erős nemzeti öszszefogáshoz szilárd, a gyökereiben és a lombjában is azonos, teljes magyar nyelv szükséges. Ez a nép csak a nyelve tárnáiból felmorajló hangokra képes csatárláncba felfejlődni.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a rendszerváltozás néhány éve nem hozott irodalmi virágokat és állami támogatással kifejtett küzdelmet a kulturális és a nyelvi megtisztulásért. Ezzel szemben óriási példányszámban jelent meg a mocsok. A lélekölés mögött óriási tőkék állnak. Ha az újság trágár, a bugris, aki már csak trágárul tud, az élet császárának hiszi magát. Fel is használják a közösség még ép részei ellen.

Jelenleg a magyarság alig képes védekezni a nyelvébe tűzdelt kozmopolita facsarulatok és a trágárság ellen, mert a hatalom minden erejével, pénzével és cenzúrájával a dúlás mellett van.

   A történelem árnyéka

 Az eddigiekből már világos, miről beszélek. Magyarország felszámolásáról. Ennek első aktusa a nyelv felszámolása. Tudom, a szó, amit most végre kimondtam, annyira súlyos, tragikus, véres, hihetetlen és mégis annyira mindennapian kézzelfogható, rémületes, hogy meg kell kérdeznem: mondjam tovább?

Ha Magyarország felszámolását mint folyamatban lévő műveletet hozzuk szóba, akkor egyúttal azt is állítjuk, hogy Magyarországnak itt a régión belül, a volt szovjet gyarmatországok körén belül különleges, egyéni sorsa van. Igen, ezt állítjuk, ezt állítom. Ennek ellentmondani látszik a közép-európai országok Jaltában elhatározott és később megvalósított közös sorsa, amely még a ’89–90-es változások során is csak némi ütemkülönbséget eredményezett. Az előző rendszer mindenütt megdőlt, szabad választásokat tartottak, és a régi pártelit, ha nem is egyenlő mértékben, mindenütt megtartotta, és gazdaságivá változtatta a hatalmát. Hol van itt a különös sors, a sajátságos, a más elrendelés?

Először is, a közös sorsban több a látszatos hasonlóság, mint a valóság. A népek nem tudják átlépni történelmük árnyékát. Csak arra az alapra építkezhetnek, amit évszázadaikban leraktak. Románia nemcsak Bukarest, pazar színházaival, hanem Havasalföld is, a tegnap még nyájat terelők igen mérsékelt civilizációs és még mérsékeltebb szabadságigényével. Prága mögött ott van a letarolt Tavasz, de ott van a Monarchia ipari fejlődése, és a hivatalok cseh-morva, de monarchiás kíméletlensége és ott van Masaryk szelleme. Sorsuk csak nagy általánosságokban lehetett azonos. Sztalin elől nem tudtak kitérni. És amikor aztán megjött a változás lehetősége, mégis a megelőző történelem, az adottságok szabtak határt és irányt az új rendszernek.

Tévképzet tehát az, hogy ezek az országok egy menetben haladnak. Különösen az naivság, hogy valamiféle új világrend demokráciája felé, amely megoldja egymás közötti konfliktusaikat és új élethelyzetet teremt számukra.

Tudomásul kellene venni, hogy ezeknek a népeknek az életével, életben maradásával a világon senki nem törődik. A kérdés a nagyhatalmak szempontjából csak az, hogy valamilyen általános hatalommegosztáshoz nyugalmi állapotukkal hozzájárulnak-e vagy sem, illetve hogy piacot kinek és mikor jelentenek.

(1994. augusztus 18.)