vissza a főoldalra

 2014.05.08. 

Kozmetikázatlan írások

Abban a pillanatban, mikor nemzeti hovatartozásomat becsmérlik, vagy valaki istentelen dolgokat mond, cserben hagy a szelídségem

Pósa Zoltán József Attila-díjas magyar író, újságíró, irodalomtörténész. 1948-ban született Debrecenben. 1967-1972 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-német szakos hallgatója, 1972-ben az Alföld szerkesztőjévé nevezték ki, de a laptól politikai okból elbocsájtották. 1973-ban a Debreceni Agrártudományi Egyetem tudományos segédmunkatársaként tevékenykedett. 1974-ben a Csongrád Megyei Hírlapnál dolgozott, de innen is eltávolították. 1974-1975 között a debreceni Móra Ferenc Kollégium pedagógusa, majd zenei könyvtáros. 1976-ban Balmazújvárosban gimnáziumi tanárként vette feleségül Barna Mártát, ekkor költözött Budapestre, a következő évben megszületett fiuk, Pósa Máté. 1977-1979 között a Pest Megyei Hírlapnál újságíróskodott eltávolíttatásáig. 1979-1983 között a Mestermunka munkatársa. 1983-1989 között a Móra Ferenc Könyvkiadó propagandalap-szerkesztője, 1989-1990 között a Film-Színház-Muzsika főmunkatársaként élte meg a rendszerváltozást. 1990-1992 között a Pesti Hírlap kulturális rovatvezető-helyetteseként, 1993-1994 között az Új Magyarország hitéleti rovatvezetőjeként dolgozott. 1994-ben a Szamizdat alapító szerkesztője. 1994-1995 között a Literátor főszerkesztője, 1995-ben a Rendszertelen Pulzus alapító szerkesztője, 1995-1996 között a Tisztesség felelős szerkesztője lehetett. 1997 óta a Magyarországi Református Zsinati Iroda szeretetszolgálatánál lelki gondozó. 1998-1999 között a Napi Magyarország főmunkatársa, 1999-2001 között a Kis Újság kulturális rovatvezetője. 2000 óta a Magyar Nemzet főmunkatársa, 2010 óta nyugdíjas munkatársa.

Művei: Ama tőrök (regény, 1985); Hernádi Gyula (monográfia, 1990); Jóízű nevetés, Visszafojtott sírás (kisregények, 1992); Menekülés négy sávon (regény, 1994); Pürroszi győzelmek (regények, 1995); Emlék az ezredvégről (irodalomtörténet, írta, szerkesztette, 1994), Két világ határán (irodalomtörténet, írta, szerkesztette, 1995); Az alanyi szociográfia kurucos szóbűvésze (interjúregény Zsille Zoltánnal, 1996); Magyar vagyok (versek, 1997); Lét-nemlét-igék (versek, 1998); Jódillat és komlóíz (kisregény, 1998); Mediterrán tintabúra (regény, 1999), Tetszhalál után (elbeszélések, 2000), Aranykori tekercsek (regény, 2003); Különleges szakasz (regény, 2004), Irodalmi dandy avagy koranyári üdvözlet (regény, 2005), Alászállás (versek, 2006), Hernádi Gyula (emlékkönyv, 2006); Olvasó (versek, 2007), Törött tükörbe néztél (versek, 2008); Az ifjúság maradéka (regény, 2009); Pósa Zoltán breviáriuma I (versek, prózák, visszhang, 2010); Pósa Zoltán breviáriuma II. (2011); A fehér bohóc feltámadása (új versek, 2011); Osztanki ott mladosztta (Az ifjúság maradéka, Julia Krumova fordításában, 2012); Egy az Isten (új versek, 2013.)

Műfordításai: Sandra Field: A szivárvány nyomában (regény, 1990); Meilinda Cross: Vágy a sziklák alatt (regény, 1992), Bethany Campbell: Kell egy angyal (regény, 1996).

Fontosabb díjai: Madách-díj (1982); József Attila-díj (2000), Írókarácsony-díj (2003), Bertha Bulcsú-díj (2006); Szellemi Honvédelem-díj, (2007); Obersovszky-díj (2007); Balassi Bálint-emlékérem (2009); Péterfy Vilmos-életműdíj (2010); Fehér Mária Emlékdíj (2009); Pro Cultura Újbuda (2013); A Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2013).

 Ma sokan vitatkoznak azon, hogy az irodalomnak van –e még küldetése, missziója. S ha van, akkor mi lehet az. Ön szerint a magyar irodalomban tetten érhető a misszió?

 –A magyar líra számomra kedves vonulatában mindig is meghatározó volt a küldetés vállalása. Szerintem az igazi költő talán legfontosabb missziója az ember és a Teremtő, a Megváltó és a Lélek viszonyának újrafogalmazása az egyetemességben. Pál apostol ki is mondja, hogy együtt vagyunk megfeszítetve Jézussal. A költő, amikor verset ír, jelképesen keresztre feszíti saját magát. Ilyenkor önönmagából kiindulva igyekszik eljutni, a szenvedéstörténetet átélve, a világegyetemhez. Szintén lényeges, a második legfőbb feladatunk: a jelenlétünk evilági méltóságának megfogalmazása. Ez esetben Sütő Andrással együtt, az ő nyomán vetem föl a kérdést, hogy itt és most, a XXI. században mit jelent magyarnak, nemzeti elkötelezettségűnek lenni. Elsődleges, hogy Isten megteremtett bennünket, de nem véletlen, hogy hová születtünk a világban. Ezért, azt gondolom, törvényszerű, hogy én itt és most, Magyarországon teljesítem költői missziómat. Nagyon megkönnyíti a dolgomat, hogy olyan gyönyörű nyelven alkothatok, amelynek az egész világon csodájára járnak. A magyar nyelv sokkal alkalmasabb a költészet művelésére, mint például a német, ami főleg filozófiai írásokra alkalmatos. Mindez viszont megnehezíti a költő, az író feladatát, mert hatalmas elődök nyomdokán kell haladnia, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy csak akkor éri meg mindezzel foglalkozni, ha a legnagyobbak szintjén maradunk meg. Gondolok itt Ady Endre, Jókai Anna, Nagy László, Pilinszky János, Németh László, Szabó Dezső műveire. A jelenlétünk méltósága szempontjából az egyik legjelentősebb alapműnek Az elsodort falut tartom. Harmadsorban az írónak meg kell találnia azt az egyetlen egy dolgot, és azt a kifejezési formát, stílust, amit ő tud a legjobban a világon.

 Önnek sikerült erre az egyetlen egy dologra rátalálni?

 Úgy hiszem, hogy igen, különben abbahagynám az írást, a költészetet. Az, hogy ez valójában így van-e, s nem csupán hivalkodás részemről, azt az olvasónak és az utókornak kell eldöntenie. Márai Sándortól idézek: „a megtámadott írót semmiféle külső segítség nem védheti meg. Sem a hatalom, sem a bíróság, sem a pályatársak segítsége, még a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a tapasztaltak bölcsessége sem. Az írót egyes-egyedül csak művei védik. Még csak nem is művei minősége, mely mindig egyenetlen, hanem a szándék, mely egy írói élet munkáján átvilágít.” Eddig 24 önálló könyvem jelent meg, ugyanennyi díjat kaptam, azt, ami tőlem telt, azt megcselekedtem, s még nem óhajtom befejezni ezt a hivatást. Hagyományos és modern érintkezési formákat is megtalálok az olvasókkal. A legnépszerűbb közösségi portálra is feltettem a verseimet – amitől eleinte eléggé idegenkedtem. A fehér bohóc feltámadása című kötetemből szinte az összes munkámat közöltem ezen a közösségi oldalon, és azt a visszajelzést kaptam az életművemet gondozó kiadó vezetőjétől, a Széphalom Könyvműhely alapítójától, Mezey Katalin író, költőtársamtól, hogy már fiatalok is keresik a kötetemet.

 Több nagy elődöt sorolt föl a magyar költészetben. Mi az, amit kedvel bennük?

 –Azokat a költőket kedvelem, akiknek a műveiben tetten érhető a küldetéstudat és a formai tökély igénye, a mívesség és a szépség. E kiemelkedő alkotóművészek úgy tudják számomra a gondolataikat interiorizálni, hogy lélektől lélekig jut el az adott versnek, drámának, vagy prózának az üzenete.

 Azt írja magáról, hogy keresztyén nemzeti és liberális avantgárd prózaíró, és konzervatív költő. Ma a liberális fogalomnak van egyfajta negatív kicsengése. Mit takar a liberális avantgárd kifejezés?

 –Ugyanezzel a problémával szembesült néhai Fekete Gyula is, aki többször kijelentette, hogy az élet bizonyos területén liberális, tehát megengedő. Magánemberként én is az vagyok. Az életművemen következetesen végigvonul az a látszólagos ellentmondás, hogy a regényeim a legmodernebb analitikus és asszociatív szemléletmódon és formavilágon belül tükröznek alapvetően keresztény, konzervatív, nemzeti világnézetet, ezt példázza mega-trilógiám, az Aranykori tekercsek, a Menekülés négy sávon, a Mediterrán tintabúra regényhármas, amely hamarosan trojkává bővül a tavaly teljesen elkészült Szökés és vezeklés című nagyregényemmel. A bennük megvalósított bonyolult stílust és szerkesztésmódot sokan társítják a gyökértelen liberalizmushoz kötődő posztmodern irányzattal a formai hasonlóság okán, pedig ha nagyon távolian is bár, de több közük van James Joyce asszociatív és Marcel Proust analitikus regényeinek világához. Egy fiatal író-kritikus Erős Kinga meglepetésemre egyenesen Gabriel Garcia Márquez és Miguel Ángel Asturias öntörvényű magyar megfelelőjének lát, ami meglepett, de hízelgő. Talán azért is, mert eme vérbő, pikareszk, pajzán munkáimban meghökkentően szókimondó stílusban jelennek meg az élet pokoli oldalai is. A tucatnyi kisregényemben és a megközelítően félszáz elbeszélésemben már klasszikus, harmonikus szerkezetben és költői stílusban jelenik meg a világ, de fölhasználom bennük a modernista próza eszközeit is. Valójában ez az igazi posztmodernizmus: visszatérni a lélektani realizmus tiszta forrásaihoz fölhasználva a modern próza stílusjegyeit. Ennek hű illusztrációja lehet az 1985-ben megjelent Ama tőrök, az egyetlen önálló könyvem, ami a kommunizmus végnapjaiban látott napvilágot. Ez a regényem, amely a magyarországi amatőr (alternatív) színházi mozgalom tündöklésének és bukásának drámai megjelenítésével mondja el, hogy a szocializmus minden korábbi diktatúránál rémesebb, mert elveszi az emberektől az élet értelmét, egyetemi kultuszregény lett Magyarországon. A hatalomnak és, Csurka Istvánt idézve, a „csatlós elitnek”annál kevésbé tetszett. A Szabad Európa Rádióban annyira megdicsérték ezt a művemet, hogy majdnem kirúgtak miatta a Móra Ferenc Könyvkiadó propaganda osztályáról is. Visszatérve kérdéséhez: regényeimben a világ összes pólusát bemutatom, bennük megjelenik az univerzum, a menny és a pokol. A verseim élesben tükrözik keresztyén, konzervatív szellemiségemet. A költeményeimben azt mutatom meg, ami eljuttatja a halandót a mennyei szférához. Ami a versköteteimben (Magyar vagyok, Alászállás, Olvasó, Törött tükörbe néztél, A fehér bohóc feltámadása, Egy az Isten, a hamarosan megjelenő Átjárás) megjelenik, az vagyok ÉN magam.

 Dédnagybátyja Pósa Lajos, a magyar gyermekirodalom és az első magyar gyermekirodalmi lap, Az én újságom megteremtője. Innen az irodalmi indíttatás?

 – Pósa Lajos és Pósa Zoltán két személy. De nyilvánvalóan spirituális értelemben mégsem véletlen, hogy általam nagyra becsült, szeretett dédnagybátyám nem más, mint Pósa Lajos. Érdekes és abszurdum, hogy Pósa Lajost azzal vádolják, hogy irredenta költő volt, holott 1914-ben meghalt. Én viszont már az egész Kárpát-medencében gondolkodom, amit sok költeményem is bizonyít. Az indíttatásról: nyolc éves koromban az Isten-élményemet megfogalmaztam kicsiny klapanciákban. Édesanyám ezeket megmutatta Marczonnay Tibornak, aki akkoriban eléggé reakciós, jobboldali költőnek számított. Marczonnaynak az volt a véleménye, hogy „ebből a gyerekből zseniális prózaíró lesz, mert gyönyörűen illeszti egymás mellé a szavakat, de nagyon rosszak a versei, mert érezhető rajtuk a Rákosiról szóló csasztuskák hatása”. S akkor döntöttem úgy, hogy belőlem író, vagy költő lesz. Viszont ahhoz, hogy a stílusom ne maradjon csapnivaló, olvasni, tanulni kell. Így elkezdtem bújni az akkor tiltott Szabó Dezső, Louis Ferdinand Céline, Jean Cocteau, Jean Paul Sartre, s a valódi értékéhez mérten alábecsült Jókai Mór, Vörösmarty Mihály, Benedek Elek műveit és a könyvek könyvét, a Bibliát. Ráértem olvasni, mert sajnos igen sokszor betegeskedtem gyermekkoromban. Ráébredtem arra, hogy azok az írók, akiket szeretek, félig, vagy egészen indexen vannak, mert vagy keresztények, vagy nemzeti érzelműek, vagy kozmopoliták. Amikor először mutattam meg verseimet az Alföld egyik szerkesztőjének, azzal utasított el:  „jók e verseid,  de nem lehet közölni őket, mert egyszerre vagy kozmopolita, irredenta és keresztény. Legalább az egyikről leszokhatnál, hiszen mindhárom kategóriát külön-külön is gyűlölik a bolsevikok”. Akkor úgy döntöttem, hogy egy költeményem, egy regényem sem jelenik majd meg, és elkezdtem az „asztalfióknak” írni. 1967-1972 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-német szakos hallgatója voltam, és ott arra akartak rávenni kedvenc tanáraim, hogy irodalomtörténész, kritikus legyek. Mire elvégeztem az egyetemet, megjelent 3-4 tanulmányom a baloldali hatalom és a diktatúra természetéről többek között Hernádi Gyula, Lengyel József, Ladányi Mihály, Sánta Ferenc, Thurzó Gábor, Vathy Zsuzsa művei nyomán, de mindegyikből probléma volt, mert nem tudtam meghazudtolni magamat. Ezért kedvenc tanáraim nem tudtak tanársegédként alkalmazni az egyetemen.

 Költeményei is megjelentek egyetemista korában?

 –Sajnálatomra a verseim közül csak azokat jelentették meg, melyeket a legkevésbé szerettem volna. Ezek a költemények inkább a szorongásról szóltak. Tehát a szorongásos, depresszív, egzisztencialista, Isten-élmény nélküli verseim még elfogadhatók voltak a hatalom számára.

 1972-ben az Alföld szerkesztője volt, de a laptól eltávolították. 1973-ban az Egyetemi Élettől, és 1974-ben a Csongrád Megyei Hírlaptól rúgták ki. Politikai okok voltak a háttérben?

 –Igen. A debreceni Alföldnél az volt a gond, hogy Hernádi Gyula Száraz barokk c. kötetét akartuk színpadra vinni, és annak mikéntje nem tetszett a megyei pártbizottságnak. Az alapmű egyik epizódja, hogy a művészt bezárják a lágerbe, és meg akarják tiltani, hogy dolgozzon. Ennek ellenére a lágerben mégis szép dolgokat fest, s ezzel megszépíti a fogva tartottak életét. Mi ebből 1972-ben egy olyan parabola-drámát készítettünk, hogy a művész a többi fogollyal a lágerben tartózkodik, s barna köpenyes katonák őrzik őket. Majd megérkeznek a lágerlakók nagy örömére a csillagos vöröskatonák. De a felszabadítók meggyilkolnak mindenkit. Még mielőtt bemutathattuk volna az egyetem díszudvarában ezt a darabot, az egész próbafolyamatot leállították, s engem kirúgtak az Alföldtől, és kineveztek reakciós partizánnak, keresztény anarchistának, aki egyenlőség jelet tesz a fasizmus és a kommunizmus közé. Ezután, alighogy odakerültem az Egyetemi Élet újsághoz, következett az ifjúsági szám összeállítása, amelyet korábban nem cenzúráztak. A diákok felkérésére bele is szerkesztettem az újságba az Éli Éli lama sabaktani versemet, és cikkbe foglaltam azt is, hogy a Kossuth Lajos Tudományegyetem gyakorló iskolája nem más, mint funkci-feleségek menhelye. Így az Egyetemi Élet szerkesztősége is megvált tőlem. A Csongrád Megyei Hírlapnál a pártvezetés ígéreteit szembesítettem a valósággal. Például megírtam azt, hogy még mindig nincs tanyamúzeum Hódmezővásárhelyen, nem működik rendesen a művelődési ház, s nem alakult meg a vásárhelyi kórus. Ezért természetesen megrovásokban részesítettek. Úgy döntöttem táppénzre megyek. 1974. március 15-én Szegeden öt egyetemistának engedélyezték a Petőfi –szobor megkoszorúzását. Én csatlakoztam hozzájuk, és negyvenen vonultunk végig az utcákon. Békésen feloszlatták ezt a vonulást, de az én esetemben azt mondták, hogy engedély nélküli tüntetésen vettem részt, egyetemista sem vagyok, és ráadásul táppénzzel való visszaélést követtem el, mert az „illegális” tüntetés 11 órakor volt, és a táppénzesek csak 10 óráig tartózkodhatnak a köztereken. Ezért közölték, választhatok: vagy önként távozom a városból, vagy ha maradok, akkor eljárást indítanak ellenem. Így aztán visszatértem Debrecenbe, ahol csak nevelő-, és napközis tanár lehettem – mindössze egy évig, mert túlságosan szerettek a diákok, hiszen elnéző voltam velük. Majd a megyei könyvtár zenei részlegéhez vettek föl. A dzsessz-klub vezetését is rám bízták, de szerintem szándékosan nem szóltak nekem arról – mert bizonyára a városvezetésnek elege lett belőlem, és már szabadulni akartak tőlem – hogy este 10 óráig lehet csak klubrendezvényt tartani. Följelentettek minket a lakók csendháborításért, így amint letelt az egy hónapos próbaidőm, szedhettem a sátorfámat. Vidéki életem utolsó állomásaként Balmazújvárosban landoltam magyar és némettanárként a helyi gimnáziumban. Irodalomtanárnak jó voltam, de a németórákat már nagyon untam. S rájöttem, nem nekem való a tanári pálya. Közben verseket költöttem, és elkezdtem írni az Aranykori tekercsek regényemet, amit csak 2003-ban adtak ki. Majd ezt követte a már említett Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabúra. Ezek mind arról szóltak, hogy a Kádár-rendszerben nem létezett hiteles önmegvalósítás, vagy ha igen, akkor csak olyan kompromisszumok árán, amelyek az alkotó megsemmisüléséhez vezetnek. Az Aranykori tekercsekben egyetemi élményeimet stilizálva írtam meg. Azt, hogy egy alapvetően szelíd ember miként válik „botcsinálta” ellenzékivé, hogy aztán ezt a szerepet már túlságosan is komolyan veszi, minden állásából elbocsátják, és olyan „hétköznapi szentté” válik, aki azért jár kocsmázni, hogy ott beszéljen a valós problémákról. A Menekülés négy sávonban már azt írtam meg, hogy mi lesz annak a sorsa, aki ellenzékiből züllött figurává alakul, és már nem is üldözik, hanem mindenhonnan kinézik. A négy sáv: az alkotás helyett az alkoholizálás; az Isten-élmény helyett a száguldásban, a stoppolásban való vélt örömök; a tanulmányírás helyett a parttalan vitákba való menekülés; az igazi szerelem helyett a szex. A férfi a végén ráébred, hogy ezeken a sávokon való menetelés mennyire káros, és akkor jelenik meg feleségemnek, Barna Mártának az alakja, akit minden művemben saját nevén szerepeltetek. Ez a nő elmagyarázza a főhősnek, hogy a műveket meg kell írni, azokat el kell juttatni a közönséghez, s lehet, hogy szörnyű világban élünk, de attól, hogy valaki kocsmázik, nem lesz Isten kiválasztottja. S valóban a feleségemmel folytatott beszélgetések ébresztettek rá, hogy mégis csak vissza kell térni az irodalomba, de nem megalkuvó módon. Miután összeházasodtunk, 1977-ben, fiam születésének évében költöztünk Budapestre. Három évig a Pest Megyei Hírlapnál dolgoztam, ahol megszereztem az újságíró jogosítványt. Ám  részt vettem egy ellenzéki összejövetelen, és írtam arról egy pozitív kritikát, rögtön kirúgtak. Ezután négy éven át üzemi lapnál dolgoztam, majd elkezdtem hármas életet élni. Dolgoztam, írtam a regényeimet, közben igyekeztem jó férj és jó apa is lenni. Soha nem adtam föl a megjelentetésért folytatott küzdelmet, legalább tíz alkalommal fogadták el, majd utasították vissza a kézirataimat a három létező pártállami kiadóban, mert nem voltam hajlandó őket szalonképessé kozmetikázni. Ezután nem nyalogattam a sebeimet, amiért nem jelennek meg a regényeim, hanem amikor az egyiket befejeztem, nekiláttam a következőnek. Ennek köszönhetően 1990-től ezek a művek sorra láttak napvilágot főként a Széphalom Könyvműhely és a Magyar Napló jóvoltából, belőlük kikristályosodott a Kádár-kornak, és a rendszerváltás utáni időszaknak egy igen szubjektív története. Kabdedó Lóránt irodalomtörténész kritikájában megírta, hogy azért sorol engem a legjobb prózaírók közé, mert kozmetikázatlanul jelentek meg a régebben megírt műveim. Visszatérve a rendszerváltás előtti évekre, hála Istennek 1983-1989 között a Móra Ferenc Könyvkiadó propagandalap-szerkesztője lehettem; ez volt az első, hozzám méltó munkahelyem. Majd több tüntetésen vettem részt, főleg a fideszesekkel voltam együtt, igaz kicsit „túlkorosan”, a FIDESZ-be csak a harmincöt éves felső korhatár eltörlése után léphettem be. 1989-ben–éppen a köztársaság kikiáltásának napján – neveztek ki a Film - Színház - Muzsika főmunkatársának, így egy évig egy helyen dolgoztunk a feleségemmel, aki akkor a Budapest Film és a Film - Színház -Muzsika munkatársa volt.

 Azt mondják, hogy igencsak szókimondó, sosem rejti véka alá véleményét, de magáról azt nyilatkozta: konfliktuskerülő. Nincs a kettő között ellentmondás?

 –Konfliktuskerülő alkat létemre az igazságérzetem gyakran olyan helyzetekbe kevert, hogy mindenki azt hiszi rólam, hogy konfliktusgerjesztő vagyok. Valóban, abban a pillanatban, mikor úgy érzem, hogy sérült a szabadságvágyam, vagy a nemzeti hovatartozásomat becsmérlik, vagy valaki istentelen dolgokat mond, cserben hagy a szelídségem, s olykor igen csak markánsan nyilvánítok ellenvéleményt.

 1990 után egyre több költeménye jelent meg. Hitvesi verseket is ír. Ez mintha Radnóti óta nem lenne divatos.

 – A hitvesemhez írt szerelmes verseimben bevallom, hogy a feleségemet földi megváltómnak éreztem mindig, olyannak, aki kiragadott a züllés poklából. Nagyon ritka adomány, ha valaki megtalálja a párját. A feleségem pedig a szó nemes értelmében a múzsám. Jókai Anna a 60 születésnapi köszöntésem alkalmából elmondta, hogy hitvesi verseket írni egy életen át egyedülálló dolog. És köszöntötte feleségemet, Barna Mártát és fiamat, Pósa Mátét is, mert ők is részesei a pályámnak. Kelemen Erzsébet, költő, esztéta, életművem egyik legjobb ismerője pedig a Kortársban írta meg azt, hogy kuriózumnak számít, ha egy mai költő a feleségéhez írja az összes szerelmes versét.

 Azt szokták mondani: az író, a költő, a zeneszerző magányos lény. Még akkor is, ha családos, mert a fantáziája birodalmában él. Mennyire ért egyet ezzel a véleménnyel?

 –Nem szabad összetéveszteni az alkotói magányt az egyedülléttel. Isten kegyelme rajtam, hiszen a feleségem tiszteli az alkotói elvonulást, tudja, hogy olyan ember vagyok, akinek az életformájává vált az írás. Otthon ez azért sem okozhatott gondot, mert a feleségem is ír, főleg filmkritikákat. Ráadásul. a nehéz időkben is megadatott nekem, hogy az értékrendemnek megfelelő lapoknál dolgozhattam, s megélhettem az írásból, amihez egyedül értek.

 A 2000-ben szerezett Tavasz című költeményéből idézek: „Istenem, megváltóm/ Ments meg önmagunktól”. Tudom, hogy a költők nem igazán szeretik saját versüket elemezni, de mégis megkérdem: Istennek saját gonoszságunktól kell megmenteni bennünket?

 –Arra gondoltam ebben a versben, hogy miután Isten megteremtette a világegyetemet, megadta azt a lehetőséget az ember számára, hogy harmóniában éljen a természettel. De az ember a hamis tudást többre becsülte. Azt hitte, hogy okosabb még a Teremtőjénél is, és tönkretette a saját környezetét. Isten egy dologtól nem tud minket megmenteni: saját gyarló és buta tetteink következményeitől. Nem vagyunk gonoszak, de gőgösségünk, hiúságunk, racionalizmusra való törekvésünk miatt minden jó az ellentétjébe csapott át. Ezt a verset a XX. század végén írtam, azért imádkozva az ezredfordulón: ne mástól, hanem önmagunktól mentsen meg bennünket az Isten, hogy fennmaradhasson a világ.

 Lehet-e egy jelképes hidat verni versei által a civilizációs bálványok előtt hajlongó emberiség és Isten birodalma közé?

 –Szerintem minden hiteles ember egyik fő kötelessége, hogy szüntelenül hirdesse: használjuk, de ne imádjuk a civilizációs vívmányokat. Ha azt hiszi az ember, hogy ő az univerzum ura, akkor a saját vélt, és nem a valós érdekei győzedelmeskednek. Ezzel összefügg életutam másik alapelve: a bibliai történet, ami arról szól, hogy Jézus Urunk 40 napig tartózkodott a pusztában, s ezzel azt üzeni nekünk, hogy a lélek erősebb a testnél. Életművem kitartó küzdelem annak elfogadtatásáért, hogy Isten áll a világmindenség középpontjában.

 Több költeménye szól az elcsatolt magyar területekről. Ezzel szeretné fölhívni a figyelmet Trianon tragédiájára?

 –A végeredményt tekintve így igaz. Viszont sosem azért ülök le egy verset megírni, hogy fölhívjam valamire a figyelmet. Elkezdek küzdeni a fehér papírral, hogy tisztázzak magamban valamit. Ezeknek az ön által említett verseknek az üzenete, hogy sose mondjunk le arról, hogy Erdély, Bácska, Bánát, Erdély, Felvidék, Kárpátalja valamiként a miénk lesz. Ha másként nem, akkor a határok légiesítése útján. Vagy ha a Németh László által megálmodott szellemi haza megvalósul. És most már a határon túli magyarok kettős állampolgárságuk révén kapcsolódhatnak az anyaországhoz, ami nagyon is jelentős dolog.

 Decemberben jelenik meg legújabb regénye. Elárulja a témáját?

 –A már elkészült, mintegy 700 oldalas nagyregényem címe: Seminoma avagy kórház a város közepén. Ahogy 2003 óta az életművem nagy része, ez a kötet is a Széphalom Könyvműhely gondozásában jelenik meg. S akkor a témáról. 1986-ban, első regényem megjelenését követően, a „seminoma” nevű vegyes típusú daganatot diagnosztizálták nálam. Bekerültem a Szövetség utcai urológiai klinikára, és két nagy műtéten estem át. Szembesültem a nagy kérdéssel: életben maradok-e? S ha igen ép, egészséges férfi leszek-e ezek után. Ezt és a kórházi életet, körülményeket írom le regénnyé formálva a betegségem alatt készült jegyzeteket, kendőzetlenül beszélve a testi bajokról. A valós élet adja a témát: mi minden történik hat-hét alatt a kórházban, a kórteremben. S itt is nagy szerepet kap a feleség, aki tartja a férfiban a lelket. Szerepelnek a regényben a különböző társadalmi rétegeket képviselő emberek, így a külföldön dolgozó munkás, a nagyvállalkozó és az alkotó művész. A könyv emellett bemutatja az akkori egészségügyi rendszer anomáliáit és hálás tisztelettel adózik az orvosi helytállásnak.

Medveczky Attila