vissza a főoldalra

 2014.05.08. 

Művészi szabadság és egyéni mitológiateremtés

Ezek a technikák mára klasszikusan beépültek a képzőművészetbe

Dréher János festőművész 1952-ben született Budapesten. 1973 – 1977-ig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanult, 1982-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott.

Tagságok: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, Magyar Festők Társasága, Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria, (kuratóriumi tag), Art 9 Egyesület, Rákospalotai Művészeti Egyesület, Matéria Művészeti Társaság, Művésztanár Társaság.

Díjak:

Művészeti oktatásért Németh László díj (1993); XXXI. Szegedi Nyári Tárlat – MAOE díj (2001), Tendenciák – Szekszárd Művészetek Háza – MKISZ Festészeti díj (2002); Fokmérő – Szigetszentmiklós Városi Galéria – Különdíj (2002); Gulácsy Lajos emlékezete – III. Szekszárdi Festészeti Triennálé – NKÖM díj (2002); 13. című Országos Kiállítás – Újlipótvárosi Klub Galéria – Polgármesteri díj (2002); HUNGART ösztöndíj (2003); Tendenciák – Szekszárd Művészetek Háza – MKISZ Festészeti díj (2005); VII. Patak Fesztivál – Szigetszentmiklós – városi önkormányzat díja (2006); Siklósi Szalon – Festészeti díj (2006); XII. Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé – Festészeti díj (2008); Munkácsy Mihály-díj (2013); XV. Patak Fesztivál – Szigetszentmiklós - Tököl város díja (2013); Pedagógus Szolgálati Emlékérem (2014).

Fontosabb egyéni kiállítások: 1982: Makó, József Attila Múzeum; 1983. Budapest, Vizivárosi Galéria; 1989. Dorog, Dorogi Galéria; 1990: Budapest, Nagy Balogh János Terem; 1990: Budapest, Várszínház Galéria; 1994. Berlin, Hellersdorf – Kulturzentrum; 1999: Chisinau Nemzeti Múzeum; 2000: Balassagyarmat, Horváth Endre Galéria; 2002: Budapest, Vigadó Galéria; 2003: Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria; 2003: Ráckeve, Keve Galéria, 2004: Szeged, Tanszéki Galéria; 2006: Budapest, Újlipótvárosi Klub Galéria; 2006: Pécs, Horvát Színház Galériája; 2006: Baja, József A. Műv. Központ Galériája; 2006: Budapest, Csepel Galéria, 2007: Budapest, Rákospalotai Múzeum; 2007: Budapest, KOGART Etüd Művészetek Palotája; 2007: Budapest, Art '9 Galéria; 2008: Szentendre, Vajda Lajos Stúdió; 2008: Pozsony, Magyar Közt. Kulturális Intézete; 2009: Dunakeszi, Iskola Galéria; 2009: Pécs, Pécsi Galéria; 2010: Budapest; Boltíves Galéria – Falmatériák; 2011: Olaszország, Museo del Crudo (San Sperate); 2011: Kortárs Magyar Galéria (Dunaszerdahely); 2012: Budapest, Mazart Galéria.

Csoportos kiállításokon 1984-től vesz részt. Azok főbb helyszínei: Szeged, Salgótarján, Budapest, Kecskemét, Szekszárd, Győr, Újvidék, Dunaszerdahely, Brüsszel, Párizs, Bécs, Bukarest, Kalocsa, Baja, Szigetszentmiklós, Szentendre, Szombathely, Csíkszereda, Balatonalmádi, Hódmezővásárhely, Balatonfűzfő.

 Munkáiban főleg a matéria, tehát az anyag, a faktúra játssza a fő szerepet. Mikor fogalmazódott meg önben az, hogy a festészetet a szó szoros értelmében anyagszerűen művelje?

 –Már egészen fiatal koromban, a diplomázásomat követően. Még a főiskola elvégzését követően rendeztek egy kiállítást műveimből, de ezek az alkotások – melyek nem nevezhetők realistáknak – még „hagyományos” festészeti technikák alkalmazásával, olajfestékkel készültek. Majd lassanként a képbe különböző anyagokat kevertem bele, és a végén kikristályosodott az anyag fő szerepe. Természetesen, mint minden művész, én is fejlődtem a pályám során, tehát az alkotásaim sem álltak meg egy bizonyos ponton, de a mélyrétegek, vakolat régetek megmaradtak. Tehát 30 éve már a maturával foglalkozom, s azon képek alkotásával, melyet a kedves olvasó az interjú mellett illusztrációként láthat.

 Ez a fajta stílus, vagy izmus, vagy módszer- nem is tudom, hogy nevezzem –újdonságnak számított 30 évvel ezelőtt Magyarországon?

 –Erre a kérdésre nehéz válaszolnom, mert ma is az átlagembernek kuriózumnak számít ez a technika. Viszont három évtized nagy idő…Természetesen vannak elődeim, műveim tehát Antoni Tàpies, Jean Fautrier, Jean Dubuffet képeivel éppúgy párhuzamba állíthatók, mint például Kovács László, Birkás István, Gáll Ádám vagy Kis-Tóth Ferenc stukkó - és sgraffito-szerű műveivel. Ők mind neves kortárs művészek. A Matéria Művészeti Társaság tagjai munkáiban a matéria, mint kifejezési eszköz hozzám hasonlóan jelen van, mégis mindannyiunknak mást jelent. Ami közös bennünk, hogy alkotásaink kilépnek a síkból a térbe, és a hagyományos festéken kívül különböző anyagok segítik elő a kompozíció és a mondanivaló létrejöttét. Eszmeiségében mást fogalmazunk meg a képeinkkel. Feledy Balázs művészeti író, vigadóbeli kiállításomat követően egyik írásában föltette a kérdést, hogy avantgárd művész-e Dréher János. A válasz: hogy nem feltétlenül, mivel ezek a technikák mára klasszikusan beépültek a képzőművészetbe.

 A vakolatszerű anyagok használata, az anyagszerűség jellemző a képeimre

 Fontos, hogy a kortárs képzőművészt besorolják egy adott stílusba?

 –Lehet, hogy valakinek fontos, de nekem nem feltétlenül. Azt vallom magamról, hogy nonfiguratív festő vagyok, hiszen nagyon kevés figura látható műveimen. Igaz, pályafutásom során néhány figurális képet is alkottam. Olyan absztrakt festő vagyok, akinek művein tetten érhető a lírai geometria. Egy biztos, hogy a vakolatszerű anyagok használata, az anyagszerűség jellemző a képeimre, és ezt a technikát Magyarországon több mint egy tucat művész műveli életvitelszerűen.

 Mennyire divatos Magyarországon és Európában az anyagszerű festészet?

 –Divatosnak semmiképpen sem nevezném. Tehát nem úgynevezett trendi festészetről van szó. Volt, amikor közelebb voltunk a divatoshoz, de ez az időszak elmúlt. Vannak olyan művészek, idehaza, és külföldön, akik az aktuális művészeti trendhez kapcsolódnak, de én következetesen, mindenféle divathullámot figyelmen kívül hagyva, ugyanazt művelem évtizedeken keresztül. Számomra az avantgárd művészek voltak a nagy európai elődök, akik a múlt század első évtizedeiben művészeti forradalmat csináltak. Egyébként, tágabb értelemben minden újítás, újszerűség avantgárdnak mondható.

 Tehát nem trendi most ezt a technikát művelni. Ön és társai nonfiguratív műveket alkotnak. Ha olyan művészekkel beszélek, akik figurális alkotásokat hoznak létre, azt mondják, hogy a művészeti írók éppen a nonfiguratívokat támogatják. Ez megfelel a valóságnak?

 –Én abszolút nem értek egyet ezzel a fölvetéssel. Többször hallani, hogy végre eljött a figurális festészet ideje. S bizony, azt látom, hogy a figurális festőket részesítik előnybe. Ez azzal is magyarázható, hogy tetten érhető a romantika, a vágy a figurális festészet iránt. Én viszont, ahogy már említettem, következetes vagyok, és nem kezdtem el figurális képeket festeni. Viszont azt kihangsúlyozom, hogy megfér egymás mellett a figurális és az absztrakt, sőt annak bizonyos átmenetei is. Hiszen nagyon nehéz megfogalmazni azt, hogy mi is a figurális és az absztrakt közti különbség. Erre egy példa: ha olyan képet festek, ami egy falhoz, egy leomló vakolathoz hasonlít, arra mondhatják, hogy figurális, mert lemásoltam egy létező, valóságos dolgot. Bár mégsem, mert absztrakt a kép, és emellett realista is. S bizony vannak olyan művészettörténészek, akik jobban szeretik azokat, akik figurálisan festenek, míg mások a nagyon realisták mellett teszik le a voksukat – hiszen a realista képek most igen jól eladhatók, mert könnyen befogadhatók – , és vannak olyanok, akik az elgondolkoztató, absztrakt művészek alkotásait kedvelik. Nem érzem azt, hogy az absztrakt festők jobban ki lennének szolgálva, mint a figurálisok. Ezt a kérdést nem is ildomos fölvetni. A festészet szabad, s csak egy a lényeges: a minőségi alkotás.

 Tehát nincs semmilyen széles „árok” a figuratívok és a nonfiguratívok között?

 –Én ezt nem hiszem. Barátaim között vannak figuralista és absztrakt festők is, és sosem beszélünk lekicsinylően egymás műveiről. Ha valaki kvalitásos művet hoz létre, egyéni stílussal bír, az lehet jó művész. A már említett Feledy Balázs egyik cikkében stílusteremtőnek nevezett, s ezt a megállapítást fontosnak tartom. S munkásságomban csak rám jellemző formavilágot hoztam létre.

 Ennek a Dréher-stílusnak vannak követői a fiatal generáció tagjai között?

 –Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy vannak. Az igaz, hogy immár 38 éve tanítok a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium rajztagozatán. S biztosan vannak olyan tanítványaim, akik szeretik azt, amit én művelek, és saját művészetükbe beépítik egyéni technikámat. De Dréher-féle művészeti iskoláról nem beszélhetünk. Vannak fiatalok, akik a Matéria Társaságot előképüknek tartják, s ez tetten érhető, mikor feltüntetik a mestereiket életrajzukban.

 Említette, hogy az nem jó, ha egy művész utánoz valakit. Viszont nagyon sok művészeti ágban tudok arra példát, hogy a fiatal, a kezdő művész átveszi elődje technikáját…

 –Teljesen logikus, amit mondott, hiszen a művészpalánta honnan is venné élményeit, és a technikáját? Tehát az nem gond, ha fiatalon valakit előképnek tekintünk. Amire előbb utaltam, az, hogy a művésznek munkássága során fokozatosan alakuljon ki saját, egyéni stílusa. El kéne érni azt; ha valaki bemegy egy kortárs galériába, akkor egy bizonyos alkotásról már messziről megállapítsa, hogy ki is a készítője.

 Ne haragudjon, de ez nem csak egy vágy, egy álom? Ha kortárs művészekkel beszélgetek, sokan gondnak tekintik, hogy alkotásaikról nem jut eszükbe a nézőnek a nevük. Mint tanárt kérdezem: ebben az esetben a rajztanároknak mekkora a felelősségük, hogy olyan múzeumokba, galériákba is elvigyék a diákokat, ahol nem csak klasszikus, romantikus művekkel találkozhatnak, hanem kortársakkal is. Nem muszáj azokat szeretniük, de legalább ismerjék meg azokat is.

 –Amiről ön beszélt, az a vizuális nevelés sarkalatos pontja. De nem csak ennek, hanem az ének-zene tanításnak is. A legtöbb rajz és művésztanár megtanítja a diákoknak az ókori klasszikust, a középkort, és a XIX. század végével be is fejezi a művészettörténet oktatását. Így felnőve a diák a kortárs művészetet tanácstalanul figyeli, ha egyáltalán érdekli. S ez az oka annak a butuska, a nem ismeretségből fakadó megjegyzésnek, amit többször hallunk, mikor egy kortárs művet látnak az emberek: „ilyet még én is tudok csinálni.”

 A mai képzőművészeti alkotások nem sorsfordítóak az emberek életében

 Malevics Fehér alapon fehér négyezetére szokták a legtöbben mondani azt, hogy erre még a kisunokám is képes.

 –Azért mondják ezt, mert nem ismerik a művész életútját. Azt, hogy az illető művész a pályafutása végén jutott el ehhez a képhez. Ahogy a művész korosodik, úgy tisztul, egyszerűsödik az alkotása. Tehát a végső igazságok felé tendál az életútja. Visszatérve az oktatáshoz: nagyon nagy a felelősségük a művésztanároknak. Az lenne a jó, ha a felső tagozatosoknak, és a középiskolában a rajztanár a kortárs művészetet is oktatná a diákoknak, a művészettörténet nagy korszakai mellett, hiszen a jelenben élünk. Az tehát nem jó, ha valaki a középiskolát úgy végzi el, hogy a barokk utáni korok stílusait már nem ismeri. Azok a fiatalok, akik művészeti pályára mennek, már más gondolkodásmóddal vannak megáldva, kísérleteznek a kortárs dolgokkal. Sajnos a mai képzőművészeti alkotások nem sorsfordítóak az emberek életében, nem úgy, mint a reneszánsz, vagy a barokk korban. Akkor még nem volt film, sem fényképezőgép, ezért egy nagy mester munkájának csodájára jártak. Többen „elzarándokoltak” Itáliába, hogy megtekintsenek egy Leonardo-, vagy Caravaggio-alkotást. Ma már az olyan technikai művészet, mint a film, biztos, hogy nagyobb hatással bír az emberekre, mint a képzőművészet. Ez az oka annak, hogy egy kortárs kiállítás megnyitóján főleg a szakma képviselői vannak jelen.

 Valóban, ha megtörténik egy kiállítás megnyitó, azon ott vannak a barátok, rokonok, a szakma képviselői, majd az adott galériát alig látogatják.

 –Ez nem fájó, mert szinte törvényszerű. Ilyenkor vetődik föl a kérdés, hogy kihal-e a hagyományos festészet. Láthatjuk: nem hal ki, ma is megvan a létjogosultsága. Hanem egy réteget szolgál ki csupán a képzőművészet.

 Ha valaki azt a szót meghallja, hogy matéria, akkor az anyagra, az anyagelvűségre gondol. Az anyag szembe áll a szellemiséggel, vagy éppen szellemiséget közvetít?

 –Szellemiséget közvetít, de nem materialista világnézetet. Újra kihangsúlyozom, hogy a matéria technikát jelent, és nem szellemiséget. Már az ókorban is alkalmaztak olyan technikákat, hogy ráfestettek a nedves, vagy száraz vakolatra, és esetleg visszakapartak domborműszerűen. Én is ezt alkalmazom a technikámban.

 Mi jellemzi az ön alkotói folyamatát, s az mennyire rokonítható a hagyományos szekkó készítéssel?

 –Nálam vakolatmasszának az alapanyaga a homok, amelyet még nedves, de száraz állapotában is lehet alakítani, húzni, kenni, vágni, dörzsölni, karcolni, mintázni és színezni. Ez a technika némiképp még őrzi a hagyományos freskó és szekkó, vagyis a nedves és száraz vakolatfestés egyes eljárásmozzanatait, valójában már a modern művészet által kitaposott ösvények hagyományán áll. Az is érdekes, hogy bár mindig készítek vázlatokat, a mű sosem felel meg annak. Mert a munkafolyamat közben sokat változtatok, s így a kép készülése közben nagy szerepet kap az improvizáció. Ebben a tekintetben teljesen másként dolgozom, mint, mikor valaki például egy portrét, vagy tájképet szeretne festeni előrekészített vázlat alapján.

 Amolyan „botcsinálta építészként” dolgozom

 Azt írja honlapján, hogy egyéni mitológiateremtésről van szó. Ezt a mitológiát mennyire könnyű megértetni a nézőkkel?

 –Ezt először a művészettörténészek mondták rólam, de ezt elfogadom, mert attól függetlenül, hogy valami teljesen újat, meglepőt lát, aki először ránéz képeimre, mégis ezek az alkotások szellemiséget hordoznak, hiszen a különböző rétegződések más-más korok kultúráit hordozzák magukban. A massza pedig a régi korok anyagaira utal vissza. Tehát amolyan „botcsinálta építészként” dolgozom. S bizony nagyon szívesen lennék építész is, mert nagyon szép pályának tartom az építészetet. Mint festő a falra koncentrálok, s a falon belül a vakolatra. A vakolaton belül pedig a kompozícióra. Sokat járok utcákon, tereken, és bevallom, hogy a természetben, a valóságban sokkal szebb dolgokat látok annál, mint amiket meg tudnék vagy tudok valósítani. Minderre nem Magyarországon döbbentem rá, mert a főiskola elvégzését követően sokat jártam a Mediterrán -országokban, s bizony gyönyörű falfelületeket láttam a maguk lepusztultságukban, ami nagyon megérintett engem. Lehet, mikor újak voltak, nem tetszettek volna ennyire. De most, így lepusztulva magukban hordozzák sok száz, vagy ezer év nyomatát. És ezért tartom ezeket a felületeket szépnek.

 Több stílusban alkot a hazai művésztársadalom. A képpiac mutatja, hogy a giccstől kezdve az igényes művészi alkotásokig minden megtalálható. Ez nem okozhat-e zűrzavart a néző szemében?

 –Örülök a kérdésnek, mert a képpiac kínálata nagy zavart okozhat a nézőben. És éppen a művészeteket oktató tanárok felelőssége az, hogy a diákjaik előtt elválasszák egymástól a gyenge, a kommersz munkát a kvalifikált, jó művektől, melyek értéket képviselnek. Az is igaz, hogy több galéria a könnyebben eladható műveket árulja, amivel nem értek egyet, bár megértem, mert szükséges számára a bevétel. Ám jobban értékelem azt a galériást, aki az igényes művészek alkotásait árulja. Mindez a képzőművészeti társadalomra is igaz. Vannak, akik csak a képzőművészetből szeretnének megélni, mások pedig tanítanak, illusztrálnak, és nem a művészet jelenti számukra a kenyérkereseti forrást. Én sem tudnék a festészetből megélni – bár néha vásárolnak tőlem képet–  ezért is tanítok, és ezért sosem kellett művészeti kérdésekben megalkuvónak lennem.

 Tehát a festészet a hivatása, míg a tanítás a foglalkozása?

 –Mind a festészet, mind a tanítás a hivatásom. Eleinte nem akartam tanítani, talán azért, mert sosem voltam jó diák, a tanárok kedvence. Majd annyira közel kerültem a diáksághoz, s tanítványaimtól is sokat tanultam, főleg frissességet, hogy ma már azt látom, hogy a művészet és a tanári pálya nagyon jól kiegészíti egymást.

 A művésztanár rákényszeríti a saját stílusát, eszmeiségét a diákjaira?

 –Soha nem akartam a stílusomat ráerőltetni senkire. Gyakorlatilag klasszikus rajzot tanítok, ami minden képzőművészetnek az alapja. Azt nem tagadom, hogy vannak olyan hajdani tanítványaim, akik valamelyest követték a stílusomat, és már együtt is kiállítok velük.

 És önt mi késztette arra, hogy képzőművészettel foglalkozzon?

 –Fiatal koromban működtek a klasszikus nagy szakkörök, így a Ferenczy István Vizuális Műhely és a Dési Huber Szakkör. Sok batárommal a „Ferenczybe” jártam az általános iskola elvégzését követően. Több barátom felhagyott a képzőművészettel, de én eléggé kitartó voltam, és akkor tudatosult bennem, hogy ilyen pályára szeretnék menni. Először az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahová nem jutottam be. A Képzőművészetire először nem sikerült a felvételim, s éppen ezért szülői bíztatásra jelentkeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára – bár akkor nem szerettem volna tanár lenni. Elvégeztem a biológia-rajz szakot, majd azután fölvettek a Képzőművészeti Főiskolára.

 A ’70-es ’80-as évek fordulóján a főiskolán főleg az avantgárd stílus volt a meghatározó?

 –Akkor is voltak már különböző irányzatok a főiskolán, de főleg a figurális festészet dominált. S maga a Képzőművészeti Főiskola akkor akadémista szemléletű volt. Sok mindent megtanultunk a főiskolán, főleg a klasszikus rajzolást, festészetet. Ma viszont már a hallgatókat főleg a művészeti pályára készítik föl.

 Mi a véleménye arról, hogy aki ma elvégez egy művészeti egyetemet, azáltal máris művésszé válik?

 –Attól, hogy valaki nem végzi el valamelyik művészeti egyetemet, még lehet nagyon jó művész. Tehát aki például nem diplomázik a Képzőművészeti Egyetemen, nem árt azzal, ha fest, vagy szobrokat készít. S attól sem lesz valaki biztosan művész, ha elvégzi a Képzőművészetit. Fontos, hogy az illető kitartó szorgalommal dolgozzon, s ezáltal kialakuljon egyénisége, egyedi világszemlélete, és a művészeti életben hitelessé váljon munkássága.

 Senki sem próbálta lebeszélni erről a pályáról?

 –Többen is megpróbálkoztak ezzel, még szüleim is, de ők csak finoman, és nem drasztikus módon. Tehát szüleim toleránsak voltak, de azért felhívták a figyelmem arra, hogy a képzőművészek többsége nem dúskál az anyagi javakban. Sőt…De nem bántam meg egy pillanatra sem, hogy ezt a hivatást választottam.

 Második diplomája megszerzése óta kiállító művész. A külföldi kiállításainak milyen volt a visszhangjuk?

 –Külföldi kiállításaimat pozitív visszajelzések követték, de itthon már kevésbé írtak róla a szaklapokban. Erre egy példa: április elején a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége tizenkettő festőművészének munkáiból nyílt kiállítás az Európai Parlament brüsszeli, Antall Józsefről elnevezett épületében. Ezen a Pannonia – Panoramas című tárlaton három alkotással szerepelek. Erre a kiállításra a hazai sajtó, és a szakma, úgy érzem, nem fordított kellő figyelmet; marginálisan emlékezett meg a tárlatról.

 Ha a művész benne akar lenni a képzőművészeti életben, jobb, ha egy közösség tagja

 Számtalan művészeti társaság tagja. Jó, ha egy művész nem „magányos farkasként” dolgozik?

 –Eddigi tapasztalataim szerint szükséges, ha a képzőművész különböző egyesületek, társaságok tagja. Olyan egyesület tagjának érdemes lenni, amiből a művész szellemi téren is profitálhat. A társaság ereje abban is rejlik, hogy csoportos kiállításokat szervez, katalógusokat jelentet meg, s ezáltal erősíti tagjai közösségi hovatartozását. Például a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége minőségi tárlatokat szervez; jelenleg a Szombathelyi Képtárban látható a KÉP-TÁR-HÁZ című országos nívós kiállítás, amin két alkotásommal vagyok jelen. Megélhetés szempontjából lehet, hogy megéri magányosan dolgozni, de ha a művész benne akar lenni a képzőművészeti életben, jobb, ha egy közösség tagja. Egy csoportot, egyesületet, a művészettörténet szakma is jobban be tud helyezni a kortárs művészet rendszerébe. Így talán nem kallódnak el a munkáink. S abba is gondoljunk bele, hogy a régi korokban mennyi művész kallódhatott el, akinek például nem volt mecénása. Számomra fontos, hogy a művészeti munkám mellett hétköznapjaimban ne rugaszkodjak el a való élettől, hiszen benne élek a társadalomban. Ez az életfilozófiám.

Medveczky Attila