vissza a főoldalra

 2014.05.08. 

Manierisztikus formanyelv a XXI. Században

A plakát az alkalmazott grafika területéről fokozatosan átkerül az autonóm művészet szférájába

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező 1951-ben született Kecskeméten. A Magyar Iparművészeti Főiskola grafika szakán szerzett diplomát 1975-ben. A hetvenes évek második felében díszleteket tervezett, majd animációs filmeket kezdett készíteni a Pannónia Filmstúdióban. Autonóm és alkalmazott grafikával – elsősorban plakáttal és illusztrációval – pályája kezdete óta foglalkozik. Munkáival rendszeresen részt vesz nemzetközi képzőművészeti tárlatokon, grafikai biennálékon és filmfesztiválokon. Tagjai közé választotta az Alliance Graphique Internationale, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a Magyar Művészeti Akadémia. 2002-ben az Iparművészeti Egyetemen habilitált mesteri diplomát kapott. 2004 óta a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének tanára. Szépirodalommal is foglalkozik, két verseskötete, egy novelláskötete és két esszékötete jelent meg. 1984 óta használja az Odüsszeiából kölcsönzött Utisz művésznevet is. Az ő alkotása a nemzetközi hírűvé vált Tovariscsi, konyec c. rendszerváltó plakát.

Legfontosabb önálló kiállításai:

1997: Aristotelian University; 1998: Koppenhága, Mosting Hus; 1998: Bethlehem (USA), Payne Gallery; 2000: Silkeborg, Kunst Center; 2000: Isztambul, Bilgi Üniversitesi; 2001: Sopron, Festőterem; 2002: Pozsony, Slovenska Narodná Galeria; 2002: Princeton, Marsha Child Contemporary; 2004: Torun, Galeria Sztuki Wozownia; 2004: Hága, Escher in Het Paleis; 2006: Budapest, Ernst Múzeum; 2007–2008: Essen, Grillo Theater; 2008: Jorwert, “Redbad” templom; 2009: Melbourne, Glen Eira City Council Gallery; 2009: Pécs, Dóm Múzeum; 2009–2010: Ljubljana, Galerija Avla; 2010: Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; 2010: Budapest, Koller Galéria; 2011: Kecskemét, Cifrapalota; 2012: Győr, Esterházy-palota; 2013: Brescia, Galleria dell'Incisione; 2013–2014: Ankara, Güler Sanat Gallery.

Legfontosabb animációs filmjei: Csönd, 1977, Pannónia Film, 5 perc; A sótartó felé, 1978, Pannónia Film, 5,5 perc; Álomfejtő, 1980, Pannónia Film, 7 perc; Ah Amerika! 1984, Pannónia Film – Magyar Televízió, 30 perc; Vigyázat, lépcső! 1989, Pannónia Film, 6 perc; A kert, 1989, Pannónia Film, 6,5 perc; Sírj! 1995, Pannónia Film, 3 perc; Fekete lyuk – fehér lyuk, 2001, Pannónia Film, 4 perc; Arcok (társrendező Keresztes Dóra) 2001, Pannónia Film, 4 perc; Az idő látképei, 2004, Pannónia Film, 10 perc; Útvesztők, 2008, 8 perc; Sakk! 2010, Kecskemétfilm, 8 perc.

Legfontosabb díjai: Award of the International Film Club Associations at the International Film Festival (Oberhausen, 1986); Gold Medal at the Biennial of Graphic Design (Brno, 1990);  Balázs Béla-díj (Budapest, 1991); First Prize at the International Poster Biennial (Lahti, 1991); A “Mediawave” Nemzetközi Film- és Videoművészeti Fesztivál fődíja (Győr, 1991); Munkácsy Mihály-díj (Budapest, 1993); ICOGRADA-díj a Chaumonti Nemzetközi Plakát Fesztiválon (Chaumont, 1994); Creative Distinction Award of European Design Annual (Dublin, 2000); Gold medal at the 43rd Annual Exhibition of Society of Illustrators, (New York, 2001); A Képzőművészeti Filmszemle fődíjai (Szolnok, 2002, 2004); Életműdíj a II. Aranyrajzszög kiállításon (Budapest, 2003); Érdemes művész (Budapest, 2005); A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíja (Kecskemét, 2005); Plakat Kunst Hof Ruettenscheid Prize (Essen, 2007); A Varsói Plakátbiennálé bronzérme (Varsó, 2010); Kossuth-díj, (2011); Prima díj (2013).

 Édesapámat börtönbüntetésre ítélték a forradalom “szellemi előkészítésének” vádjával

 Orosz Istvánt a legtöbben úgy ismerik, mint a Tovariscsi, konyec plakát tervezőjét. Azt kevesen tudják róla, hogy szépirodalommal is foglalkozik. Hogyan vetődött föl, hogy verses- és novellásköteteket írjon?

 – Édesapám irodalomtörténész, édesanyám és testvérem is irodalom-szakos tanárok, így az lett volna a természetes, ha én is írással foglalkozom. A képzőművészeten belül könyvillusztráláshoz, a színházi plakátok tervezéséhez is azért jutottam el, mert ezek valamilyen szinten közel állnak az irodalomhoz. S azt is meg kell jegyeznem, hogy az 1956-os eseményeket követően édesapámat börtönbüntetésre ítélték a forradalom “szellemi előkészítésének” vádjával, s ilyen háttérrel nem sok esélye volt, hogy olyan komolyabb egyetemre bejussak, mint például az ELTE, ahonnan aztán természetesebb lett volna az irodalom irányába indulnom. Sokkal egyszerűbbnek látszott egy olyan “külvárosi” főiskolára bekerülnöm, mint az Iparművészeti. Így az érettségi után meg sem próbáltam a bölcsészkarra jelentkezni, inkább a Magyar Iparművészeti Főiskolát választottam. Az irodalommal való foglalatossággal viszont nem hagytam föl.

 Mielőtt megjelentek volna verseskötetei, írt az “íróasztalnak” is verseket?

 – Mindig úgy éreztem, hogy az “íróasztalnak” írok, mert az, hogy publikáljak az eszembe sem jutott. Első verseskötetem megjelenésének előzménye, hogy volt egy kiállításom Vincze László barátom galériájában, s ő könyvkiadással is foglalkozott. Fölvetette, hogy kiadna egy katalógust a kiállításhoz kapcsolódóan, de mivel sok katalógusom volt már akkoriban, arra gondoltunk, hogy inkább a verseimmel kéne megpróbálkozni. Ezt követően jelent meg a 2000-es évek elején az első verseskötetem, majd a novelláimat tartalmazó könyv. Ezek kis példányszámú, mondhatni bibliofil könyvek voltak, így csak kevesekhez jutottak el.

 A versek, a novellák a hobbi kategóriájába tartoznak, vagy szorosan kapcsolódnak az életműhöz?

 – Arra törekszem, hogy írásaim „hasonlítsanak” a rajzaimhoz. A versekben is fontos lehet az, ami látható, nem elég csak felolvasni őket. A grafikáimban, rajzaimban törekszem az optikai illúziókra, a kettős jelentésre. S vannak olyan verseim – anagrammák, palindrómák, akrosztichonok – amelyeket látni is kell, hogy egy második jelentésük érvényesülhessen.

 Kassák-féle stílusban?

 – Bizonyos szempontból Kassák nevét is felvethetjük, de a magyar irodalomtörténet még korábbi szakaszára is visszatekinthetünk, hiszen már Balassi írt olyan verseket, melyekben a versszakok vagy sorok kezdőbetűi összeolvasva egy nevet adnak ki. Krisztogramot rejtett el például a “Vitézek, mi lehet ez széles föld felett” kezdetű Egy katonaénekében, amelyben ha a legfontosabb szavakat összehúzzuk bizonyos geometriai szisztéma szerint, akkor egy védjegy, Krisztus-jelkép jön ki a versben. Próbálok saját verseimben is hasonló dolgokat megjeleníteni, de írok például szimmetrikus verseket is, olyan költeményeket, hogy ha jobbról vagy balról olvassuk a sorokat, ugyanazt jelentik. Tehát hasonló furcsaságot szeretnék bevinni az irodalomba, mint amelyek a különcködőnek vagy furának titulált képeimen is megjelennek.

 Igaz, hogy rajzaiban és verseiben is fontos jelentése van az időnek?

 – Az irodalomban az időt sokkal könnyebb érzékeltetni, hiszen az egy időbeli műfaj. A rajzot viszont térbeli vagy inkább síkbeli művészetnek tartják, de mivel némely képem több jelentésű, így azok megértéséhez, fölfogásához, vagyis a két jelentés többnyire két különböző nézőpontból történő elkülönítéséhez mégiscsak idő kell, vagyis az időnek mint dimenziónak is szerepe van. Ráadásul a munkáimban gyakran használok olyan elemeket, melyek magát az időt jelenítik meg; például lépcsőket, oszlopsorokat, vagyis repetitív formákat.

 Vannak-e határok a művészeti műfajok között? A rajzolás és az irodalom között.

 – Szeretném, ha nem lennének ilyen határok. Ezért is készítek olyan grafikákat, melyek valamennyire kötődnek a versekhez, és olyan verseket írok, melyek látványként is értelmezhetők.

 Születtek olyan képzőművészeti munkái, melyeket egy-egy költemény vagy irodalmi mű ihletett?

 – Több ilyen alkotásom van. Ha már Shakespeare születésének 450. évfordulója táján beszélgetünk, had utaljak a Shakespeare Színház címűre, amely mást mutat, ha szemből, és mást, ha oldalról nézünk. Ez a kép jelenleg a Nemzeti Színház előterében látható az Ahogy tetszik előadás képzőművészeti kísérőjeként. Egyébként ennek a produkciónak én terveztem meg a plakátját is.

 A zene is megihlette?

 – Hasonló technikával készítettem egy Liszt Ferenc-portét is. Pontosabban akkor Liszt-portré csak, ha messziről nézzük a képet, ám a Villa d'Este kertjét látjuk, ha közelebb megyünk. Itt az volt a feladvány, hogy a park fáiból és bokraiból, illetve a kastély részleteiből hogyan lehet egy arcképhez hasonló rendezettséget kreálni.

 Ezek a művek figurális alkotások, de tudtommal nonfiguratív műveket is alkotott.

 – A figuralitás jellemzi munkáim többségét. Igaz vannak olyan alkotásaim, melyeken geometriai tárgyak, kockák, gúlák, poliéderek látszanak, illetve ezeknek a hagyományos mértan szerint értelmetlen, egy fortélyosabb téri rendben, ha úgy tetszik, egy kitalált dimenzióban azonban érthető vetülete. Bevallom, én ezeket a lerajzolható, de a valóságban el nem képzelhető “tárgyakat” is a figurális művek közé sorolom.

 A plakátok esetében nehéz is nonfiguratív dolgokkal előállni…

 – Ezzel nem értek egyet, hiszen valaha remek konstruktivista, nonfiguratív plakátok is készültek. Amikor az imént a figurális ábrázolásmód mellé álltam, azért is tettem, mert könnyebb elhitetni a szemfényvesztést, az illúziót, ha a néző tudatában megőrződik valami a hagyományos világ képéből. Az általam kreált, és direkt megtévesztőnek szánt “új világ” befogadhatóbb, ha a stílus, az ábrázolás technikája hasonlít a megszokott és unalomig ismételt formákhoz. Különböző jelekkel azt szuggerálom a nézőbe, hogy a reális világból induljon ki, s maga jusson el lassanként a vizuális paradoxonok, az optikai játékok, illetve perspektivikus torzítások lényegéhez.

 Arra törekszik, hogy az illúzió birodalmába vigye el a nézőt?

 – Igen, de az illúzió csak valamihez képest illúzió. És éppen ezen a “valamin” van a hangsúly.

 Lépjünk vissza az időben! Milyen volt a hangulat az Iparművészeti Főiskolán?

 – A ’70-es években az Iparművészetin sokkalta megengedőbb, a kor szelleméhez képest liberálisabb hangulat uralkodott, mint máshol. A kor abszurditását jellemzi, hogy két helyre jelentkeztem: Kecskeméten nyomdász szakmunkás tanulónak, ahonnan elutasítottak – vidéken még jobban odafigyeltek arra, hogy ki kinek a gyermeke –, valamint az Iparművészeti Főiskolára, ide viszont első körben felvettek.

 Kiket tart mestereinek, példaképeinek?

 – Plakát szakra jártam, ahol Balogh István volt a mesterem. Vele a mai napig jó a kapcsolatom; a közelmúltban rendeztünk műveiből egy kiállítást Sopronban, az egyetem galériájában. S csak később vallotta be, hogy ez volt az első önálló kiállítása, holott ismert és foglalkoztatott plakáttervező volt az ’50-es és ’80-as évek között. Azt gondolta, hogy a plakátosoknak “kiállítótere” az utca, s ezért fölösleges önálló kiállításon is bemutatkoznia. Híres tanárom volt még Rubik Ernő, aki a formatanra oktatott bennünket. Bizonyára tőle eredeztethető, hogy geometrikus műveim is születtek, illetve hogy érdekelni kezdtek a geometria játékos vonatkozásai, Gulyás Dénes pedig az ábrázoló geometriát tanította, s ő mutatta meg nekünk először M. C. Escher munkáit. A holland grafikusművész hatott rám, alkotásait többször összefüggésbe hozták munkáimmal, szóval illik őt is felsorolni a virtuális tanárok közt. Haiman György volt a tanszékvezetőnk, aki kiváló tipográfus volt. Vele főiskolásként nem volt jelentős kapcsolatom, de a diplomám után visszahívott, hogy a mesterszakot is végezzem el. Később közös írásaink jelentek meg, sőt egy amerikai szakmai lapba cikket is írt rólam. Terveztünk egy közös könyvet, mely eléggé előrehaladatott állapotba került már, mikor meghalt, így sajnos torzóban maradt ez a munka…

 A plakát a szocializmus idején fontosabb volt, mint ma, de a többi képzőművészeti ággal akkor sem versenyezhetett

 Az 1970-es években az alkalmazott grafikának mekkora megbecsültsége volt hazánkban?

 – Magyarországon a plakátgrafikának és az illusztrációnak kisebb jelentősége volt, mint más országokban. És itt nem csak a nyugati államokra gondolok. A pártállam idején, amikor nagyon nehezen jutott ki a művész Nyugatra, akkor az összes képzőművészeti ágat illetően Lengyelország volt a minta. Plakátban meg különösen, hiszen a wilanówi kastélyban megrendezett Nemzetközi Plakátbiennálé volt számunkra az a rendezvény, amelyre szinte kötelező volt kiutazni. Egyszer, amikor Lengyelországban kiállíthattam, a megnyitón el is mondtam, hogy ebben az országban bemutatni a plakátjaimat olyan érzés, mintha egy focista rögtön a Maracana Stadionban játszana. Tehát: bár a plakát a szocializmus idején fontosabb volt, mint ma, az internet és a friss és olcsó elektronikus média korában, de a többi képzőművészeti ággal akkor sem versenyezhetett.

 Az amerikai Print designmagazin diákpályázatát Orosz ABC című rajza nyerte. Ez még főiskolás korában történt?

 – Igen, ez egy kifejezetten diákok számára kiírt pályázat volt. Ez volt az első alkalom, amikor magyar tervek kijuthattak az USA-ba. Ez is bizonyítja, hogy liberálisabb volt a légkör az Iparművészeti Főiskolán. Számomra pedig nagy dolgot jelentett, hogy nyereményként 5 éven keresztül minden hónapban postázták nekem a New York-i Print magazint. Ezáltal nemzetközi perspektívába tudtam helyezni a hazai plakátművészetet meg persze a saját munkáimat is.

 Hogyan lett az alkalmazott grafikusból művész?

 – Már a főiskola elvégzését követően is készítettem önálló munkákat, s nem csak reklámgrafikákat. Emellett sok rendelésre készült munkám is autonóm műveken alapult. Később, amikor már az önálló művek kerültek többségbe, akkor sem hagytam föl a tervezőgrafikával, igaz, manapság készülő plakátjaim zöme már nem valós megrendelésre készül, hanem sok kollégámhoz hasonlóan azért csinálunk plakátokat, hogy életben tartsuk a műfajt, és megőrizzük az ahhoz szükséges gondolkodásmódot.

 A plakátos rajzfilmes

Még főiskolásként elkezdett animációs filmekkel is foglalkozni.

 – Így van. Egy kicsi országban a piac is kicsi, ha valaki csak egyetlenegy dologra koncentrálna, abból nem tudna megélni. A rajzfilm világába a főiskola végén kerültem Gyulai Líviusz grafikus révén. Az Iparművészeti Főiskola épp megnyílt diplomakiállításán figyelt fel műveimre. Úgy döntött, hogy szívesen dolgozna velem, s akkor hívtak meg a Pannónia Filmstúdióba.

 Ez nagy kihívást jelentett?

 – Nem ijedtem meg a felkéréstől, mert a főiskolán Szoboszlay Péter rajzfilmrendező óráin hallottam először az animációról és a különböző filmes technikákról. A Pannóniában először háttérmunkákat, fázisrajzokat készítettem, és a ’70-es évek végén fogadták el önálló forgatókönyvemet, és filmet is csinálhattam.

 Ezek a filmek igencsak rövidek, s a leghosszabb a részben animált 1984-es dokumentumfilm, az Ah, Amerika! Ön rendezte, a forgatókönyvnek pedig társszerzője volt.

 – Dániel Ferenc barátommal később is sokszor dolgoztam együtt; több filmem dramaturgja volt.

 7-8 percig tartanak ezek a filmek, pedig nagyon sok munka van bennük. Megérte ezzel foglalkozni?

 – Szerettem animációs filmeket készíteni, és olyankor az ember nem gondol arra, hogy megéri-e. Másfelől a grafikáimban is sok munka van, s előfordul, hogy egy kiállítás alkalmával éppen csak egy pillantást vetnek egy adott alkotásra. Ezt elég hamar tudomásul kell vennie mindenkinek, aki ilyesmire adja a fejét. A film nézésének legalább van egy szabott ideje. Szoktak lenni olyan kiállításaim, amelyeken egy elsötétített teremben a filmjeim is mennek, vagyis a hatásukat össze lehet hasonlítani az állóképekével.

 Ha korábbi alkotásaira rátekint, nem gondol arra, hogy most másként csinálná meg?

 – Sokszor már az adott mű elkészülte pillanatában fölvetődik bennem a módosítás szándéka. Amikor 35 mm-es szalagra vettük föl a filmet, akkor nehézséget jelentett a javítás. A számítógép világában már bele lehet javítani a filmekbe. A grafikák esetében a módosítás sokkal egyszerűbb. Ha tökéletesen elégedett lennék az elkészült munkával, valószínűleg nem is kezdenék újba, de ez a veszély nem fenyeget.

 Még a ’80-as években létrehozta a DOPP csoportot. Mit takar ez az elnevezés?

 – Ducki Krzysztoffal, Pinczehelyi Sándorral és Pócs Péterrel alapítottuk meg ezt a csoportot. Előfordult, hogy együtt dolgoztunk, de inkább közös kiállításokat szerveztünk. Európában, Japánban, Amerikában. Ebből a csoportból jött létre a századfordulón a Magyar Plakáttársaság. A társaság első kiállításának megnyitóján elmondtam: az, hogy társaságok, csoportok szerveződnek a plakát védelmében, azt jelenti, hogy valami gond van ezzel a műfajjal. A plakátról azt mondták, hogy a XX. század művészete. Ez a kijelentés már nem érvényes a XXI. századra, mert a reklámnak sokkal frissebb, gyorsabb technikái alakultak ki. A plakát az alkalmazott grafika területéről fokozatosan átkerül az autonóm művészet szférájába. Ott próbálunk új lendületet adni a műfajnak. Önálló témákat találunk ki, s csoportos kiállításokat tervezünk. Amiről beszélek, az persze nem magyar sajátosság, hanem világtendencia.

 Többen azt írják, hogy a manierizmus jellemzi a munkásságát. Egyetért ezzel a megállapítással?

 – Valószínűleg egyszer egy interjúban nyilatkoztam erről, s utána ezt átvették tőlem a műítészek. Sokat foglalkoztam a reneszánsz, a barokk, a manierizmus korszakával. S ha választanom kéne egy kort, akkor valószínűleg a XVI. századba mennék vissza, amikor a manierizmus dívott. A szocializmus idején sokszor felvetődött baráti társaságban az emigrálás kérdése. Nem mentem ki Nyugatra, de elképzeltem, hogy az emigrálást – akkoriban úgy mondták, disszidálás – nemcsak térben, időben is végre lehet hajtani. Az 1500–1600-as években a grafikával, a metszettekkel, a karcokkal – a képzőművészetnek azzal az ágával, amit szeretek – nagyon sokan és érdekesen foglalkoztak.

 Előfordult, hogy a néző mást lát bele a képeibe, mint amit ön elgondolt?

 – Ennek örülök a legjobban, de az ilyen esetek ritkaságszámba mennek. Amit én művelek, nem egy sodró közönségműfaj. Így nem mondhatom azt, hogy sokan ismerik a munkáimat. Akik viszont ismerik, többnyire kedvelik – és ők főleg a természettudományok művelői.

 Mi jellemzi a munkafolyamatát? Sok vázlatot készít?

 – Valóban sok vázlatot készítek, s a szemétkosár növekménye jócskán meghaladja a használhatónak ítélt munkák fiókjának tartalmát. Olyan tervek is gyűlnek, melyeket meg szeretnék később valósítani, de még szükséges hozzá egy érési folyamat. Ám olyan vázlatokat is készítettem, amelyekről már sejtem, hogy sosem lesz belőlük alkotás.

 Talán mert nehezebben befogadhatók?

 – Inkább azért, mert az idő nem végtelen. “Ars longa, vita brevis”. Egyébként úgy vélem, ha egy művész arra gondol, hogy a néző vagy a társadalom mit szól az alkotásaihoz, akkor tévúton jár. Fontosabb, hogy én mennyire leszek elégedett a műveimmel. S az is, hogy az adott munka beilleszkedik-e egy alkotói folyamatba. Nem a társadalmat nézem le, hanem független művészként gondolkodom, és alkotok.

 Mostanában főleg kiállításokra, vagy inkább megrendelésekre dolgozik?

 – Kevesebbet dolgozom megrendelésre, mint régebben. De jelenleg is kapok megrendeléseket; készítek animációs filmeket, munkákat önálló kiállításra, s mindemellett tanítok is.

 Kettős jelentőségű munkáimmal „laboratóriumi körülmények között” állítom elő a csapdahelyzetet

 A grafikus fölhívhatja-e a közönség figyelmét az élet csapdahelyzeteire?

 – A már említett kettős jelentőségű munkáimmal “laboratóriumi körülmények között” állítom elő a csapdahelyzetet. S amennyiben a néző felfigyel az alkotásaimban rejlő csapdákra, jobban ügyel majd a valós élet csapdáira is. Ezért is lényeges, hogy a néző lásson is, ne csak nézzen. Tanárként is az a célom, hogy a látást megtanítsam a növendékeimnek, illetve a látó emberek kiszolgálását. Azt is tudni kell, hogy az elmúlt 10-20 évben a vizuális információ mennyisége jelentősen gyarapodott. 30-40 évvel ezelőtt alaposabban nézték meg az emberek a plakátokat, a képeket. Akkoriban sokkal kevesebb kiállítást rendeztek. Így akkor minden érdeklődő látta a fontosabb kiállításokat. Ez mára megváltozott. Egyre kevesebb konkrétumra emlékezünk egy adott kiállítás anyagából, s felszínesebbé vált a vizuális kultúránk. Éppen a vizuális kultúrával foglalkozó pedagógusok felelőssége, hogy rávezesse a gyerekeket a szelekcióra. Arra, milyen kiállítást érdemes megnézni, s az ott látottakat hogyan lehet emlékeink tárházában elraktározni. Tudom, hogy nem könnyű feladat…

 UTISZ az álneve, amit Odüsszeusz is használt. Talán van valami közös vonás önben és a legendás hősben?

 – Az 1980-as években több Orosz István is szerepelt a magyar kulturális életben. 1984-ben Török András barátom ajánlotta az UTISZ, a “senki” művésznevet, amit elég stílszerűnek éreztem. Odüsszeusz használta ezt álnévként a küklopsz elleni harcban, amely tudvalevő a szörny megvakításával végződött. A jelképes név arra is utal, hogy amit csinálok egyfajta szemkiszúrás, de nevezzük szelídebben szembecsapós játéknak.

Medveczky Attila