vissza a főoldalra

 2014.05.16. 

A felvidéki magyarság életének megörökítése a legfontosabb feladat

A portrék és a tájak a kedvencei Vavreczky József fotográfusnak

Van egy fotográfus a Felvidéken, aki soha nem díjakért vagy elismerésekért készítette képeit. Leginkább a saját maga, illetve rokoni és baráti köre örömére, valamint a felvidéki magyar közösség életének megörökítése céljából dolgozik. Meggyőződése, hogy a rögzített pillanat nem csak képi, de szellemi élményt is kell, hogy nyújtson és fontos, hogy gondolatokat ébresszen a szemlélőben. Fotóival saját szemszögéből igyekszik megmutatni a bennünket körülölelő világot, az embereket, a természetet, a pillanat szépségét, egyediségét. Vavreczky József fotográfus, operatőr a vendégünk.

 Mióta foglalkozik fotózással? Hogyan kezdte a pályát?

 –1973 szeptemberében lettem a Komáromi Gépipari Szakközépiskola diákja. Még ebben az évben ki is béreltem a kollégium fotó szakkörének sötétkamráját és leszámítva a vakációkat, gyakorlatilag 4 esztendőn keresztül a zsebemben tartottam a „kamrakulcsot”. Egy akkor nagyon jónak mondható Praktica MTL3-as kísért el gyakorlatilag mindenhová. Zsebpénzem jelentős része vándorolt át hetente a komáromi „Foma-Foto” üzlet kasszájába, valamint az újságárus bódé fiókjába, ahol a magyar „Fotó” c. folyóiratot és a „Československá fotografie” c. havilapot rendszeresen vásároltam meg.

 Mely területekre specializálta magát elsősorban?

 –A kezdetekben tájképeket, iskolai és városi eseményeket fényképeztem, később 1975-től intenzíven kezdtem el portrékat készíteni. Gondolom, nem kell külön hangsúlyozni, hogy leginkább a diákszerelmek főszereplői voltak első modelljeim. A digitális fotózás megjelenésével és a számítógépes képfeldolgozással igencsak kitágultak a lehetőségek. Mindig is vonzottak a tájak, az elém táruló panorámák. Egy tágabb horizontot egyetlen fotóval szinte lehetetlen részleteiben megmutatni. A számítógépes képfeldolgozás viszont lehetővé tette, hogy 6-8-10 fotót tökéletesen össze lehessen illeszteni és részletes, információkban gazdag képet alkosson a fotográfus. Ennek számtalan csodálatos példája található az interneten is. Szülőfalum, Nagyölved lankái az Öreg-hegyről és a Magyar-hegyről csodálatos panorámát kínálnak. Nagyölved valaha Esztergom és Bars megye határán az a település volt, ahol – az elődök elmondása szerint – a múlt század elején még hallani lehetett a Bazilika nagy harangját, de az elénk táruló panoráma Lévától Esztergomig teljes szépségében tárja elénk a Börzsöny és a Pilis hegységet is. Ezt a csodálatos látványt több panorámaképen is sikerült megörökítenem. Persze ez a szerencsés lehetőség nem mindenütt adott. Másztam már fel víztorony tetejére, hatalmas gabonatározó tartályokra és háztetőkre is.

 Milyen lehetőségei vannak egy, a magyarságát nyíltan vállaló fotósnak a Felvidéken? Éri-e hátrány azért, mert magyar?

 –Magyarként magyar közegben élek a Felvidéken. A táj szépsége, az itt élő emberek élete bőven nyújt témát és lehetőséget. Megrendelőim nagyrészt magyar nemzetiségűek, de szép számmal akad köztük szlovák anyanyelvű is. Egyszer volt olyan megrendelőm Léváról, aki kifejezetten magyar operatőrt keresett egy családi esemény megörökítéséhez. Gyakran jelent előnyt, hogy mindkét nemzetiség szokásait és kultúráját ismerem. Az elmúlt években volt szerencsém sok-sok értékes és jelentős esemény megörökítésére úgy filmen, mint fotókon. Elsősorban természetesen a felvidéki magyarság életét, kulturális, társadalmi és vallási eseményeit örökítem meg. Úgy érzem, ez az elsődleges és a legfontosabb feladat.

 Film, azaz mozgókép-készítéssel is foglalkozik. Milyen különbségek vannak a fotózás és a filmkészítés között? Mennyiben igényel más látásmódot, más megközelítést egy fénykép, mint egy film?

 –A videó illetve filmkészítés elég korán „megfertőzött”. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Géza bátyám a szakma úttörőjeként 1984-ben vásárolt egy VHS rendszerű kamerát és létrehozta az akkori Csehszlovákia első videóstúdióját. Szakmai tanácsait és útmutatásait máig szem előtt tartom. Mivel diplomáit a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán illetve a Prágai Filmművészeti Akadémián szerezte, jól ismerte a kamera mindkét oldalát így útmutatásai máig pótolhatatlanok. Ő adta kezembe a prágai Ján Kučera tankönyveit, amelyek a filmkészítéshez a mai napig érvényes precíz és pontos szakmai tanácsokat nyújtanak. Úgy érzem, hogy a képalkotás – legyen szó fényképről vagy filmfelvételről – nagyon közel áll egymáshoz, de mégis teljesen más műfaj. Míg egy fotó a múlt egy-egy pillanatát rögzíti, addig egy filmfelvétel egy teljes eseményt dolgoz fel nem csak képben, de hangban is. Sajnos ezt még ma sem tudatosítja sok videós kollégám. Egy fotográfus vagy egy operatőr soha nem lehet az esemény középpontjában. Műszakilag, fizikailag és szellemileg is felkészültnek kell lennie. A jó műszaki felkészültség nem csak hozzáértést, de komoly anyagi áldozatot is jelent. Az operatőr munkája során nem csak a szemével, de minden idegszálával kell hogy kövesse az eseményt, a történetet. Egy-egy képkivágásnak, ráközelítésnek mindig a lényeget, a mondanivalót kell kihangsúlyoznia – a történet sava-borsát kell megtalálnia! Én személy szerint szeretem a „mozgó” kamera nyújtotta szabadságot, mert így reagálni tudok az esemény fordulataira. Az állvány csaknem mindig megkötöttséget jelent. Itt jön képbe a fizikai állóképesség, hiszen egy filmes kamerát vállon illetve kézben hosszabb ideig stabilan megtartani nem kis kihívást jelent. Véleményem szerint általában jó fotósból válik jó operatőr. Persze vannak oda-vissza is komoly kivételek. Nem mindig sikerül megtanulni egy fotósnak mozgó képben gondolkodni, ugyanakkor arra is van példa, hogy jó operatőr válik abból is, aki sosem tartott fényképezőgépet a kezében.

 A magyar kulturális élet egyik régi, komoly hiányosságát pótolta azzal, hogy megörökítette a bényi lakodalmast és a Garam-menti kurtaszoknyás falvak hagyományait. Mi inspirálta ennek a munkának az elvégzéséhez?

 –Legutóbbi filmes alkotásom a „Kurtaszoknyás lakodalom” elkészítésének gondolata négy évvel ezelőtt született meg egy népviseleti bálon egy piciny falucskában Kisgyarmaton. Látva a szoros összetartozást, amit a hat „kurtaszoknyás falu” (Bart, Bény, Garampáld, Kéménd, Kisgyarmat és Kőhídgyarmat) hagyományőrzői ezen a bálon tanúsítottak, valamint a lakodalmas részletet, amit ott bemutattak, feltámasztotta bennem az érzést, hogy ezt meg kellene örökíteni. Azon az estén máris terveket szövögettünk. Sok megbeszélés, összejövetel következett eztán, számos akadályt kellett elhárítani, de sokak tenni akarása végül meghozta a gyümölcsét és 2013-ban megvalósulhatott az elképzelés. Mind a nyolcvanegynéhány szereplőnek, de elsősorban Bény Község Önkormányzatának, Csákvári Éva polgármesternek, valamint a bényi Kocka házaspárnak, Katalinnak és Gyulának jár nagy-nagy köszönet a segítségért és az elvégzett szervezési munkáért. A történet a 19. és a 20. század fordulóján eleveníti fel egy lakodalom minden fontos mozzanatát. A páratlan és csodálatos népviselet, a korhű környezet és a szereplők gyakran profi színészeket megszégyenítő teljesítménye érzésem szerint egy kerek és értékes alkotás megszületését eredményezte. Pillanatnyilag már „levelező viszonyban” vagyunk a Duna Televízióval, és reményeink szerint a közeljövőben ott is bemutatásra kerül a Kurtaszoknyás lakodalom.

 Manapság, a digitális fényképezőgépek és a beépített fényképezőgéppel rendelkező telefonok világában már boldog-boldogtalan fényképezhet és fényképez is. Mi kell ahhoz, hogy valaki ennek ellenére is meg tudja őrizni az egyéniségét, és sajátos képi világát?

 –A műszaki fejlődés adta lehetőségek szerencsére mára csaknem mindenki számára lehetővé teszik a fényképezést és videó készítést. A mobiltelefonok és a miniatürizált fényképezőgépek és kamerák csaknem mindenki zsebében ott lapulnak. Ez nagyon hasznos és jó dolog. A családi események megörökítése olyan dokumentumokat eredményez, ami az utódok számára komoly értéket jelenthet majd, persze csak akkor, ha sikerül ezeket az elektronikus adathordozókat hosszú távon megőrizni. Gondoljunk bele, hogy a 80-as évek elejétől kezdve rohamtempóban szaporodtak a VHS rendszerű videó magnók, amit ma már szinte lehetetlen beszerezni. A mágnesezett szalagra rögzített adat pedig idővel sokat veszít a minőségéből, míg végül teljesen elveszik. Hogy a mai DVD , Blue-Ray adathordozók, számítógépes merevlemezek mennyi ideig képesek megőrizni a rajtuk lévő adatokat, dokumentumokat sajnos nem tudjuk. Szerencsére a digitális világ rohamtempóban fejlődik, így remélhetőleg mindig lesz rá mód, hogy újra és újra átmentsük a pótolhatatlan és értékes dokumentumokat. Persze ez állandó odafigyelést és sok munkát igényel. Személy szerint rengeteg időt szánok a VHS, S-VHS rendszerű felvételek digitalizálására. Remélem egy idő után lesz aki ezeket a dokumentumokat újabb és újabb technológiákkal átmenti az utókor számára. A kép tartalmát nem befolyásolja az, hogy milyen készülékkel készült, a minőségét annál inkább. Azokat a felvételeket, melyeket a fotográfus vagy operatőr a nagyközönségnek szán, érdemes jó minőségű készülékkel elkövetni. A fényképezés, amint az a szóban is benne van, a fényről is szól. Nem érdemes tehát túlzottan belebonyolódni a megapixelek bűvöletébe. Sokkal fontosabb az optika helyes megválasztása, hogy a fény eljuthasson az adatrögzítő rendszerig, vagy épp a filmkockáig.

 Ön állandóan magánál tartja a fényképezőgépét és/vagy kameráját, hogy le ne maradjon valamiről, vagy vannak azért "fotómentes" órái, napjai is? Akadt-e már példa arra, hogy a véletlen hozott ön elé egy nagyszerű fényképet, fotósorozatot?

 – A világot járva az ember gyakran találja magát szemben megörökítésre alkalmas pillanatokkal, ezért jó ha kéznél van az eszköz, amivel ez elkövethető. Ritkán mozdulok ki hazulról fényképezőgép nélkül. A kamerát általában tudatosan pakolom be, bár ma már egy jó fényképezőgép sok szempontból helyettesíti a videó kamerát is. Előfordult már, hogy borzasztóan sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezőgép, például nemrég, mikor a lemenő Nap vörösre festette a Mária-Valéria hidat Esztergom és Párkány között. Viszont előfordult már olyan is, hogy „satuféket nyomtam”, előkaptam a gépemet az aranybarna égbolt láttán, és egy nagyon ritka égi jelenséget sikerült jól elkapnom. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a fotózás és az „operatőrködés” a munkám része. Persze gyakran napokig a vágóasztal előtt ülök, ilyenkor pihennek a gépek. Na meg persze akkor is, amikor hazajönnek az unokáim. Tavaly nyár végén, mikor mind az öten nálam nyaraltak, Csenge, a legidősebb unokám gyorsan készített egy feliratot a stúdióm ajtajára „ZÁRVA” felirattal. Ez azóta is ott díszeleg annak emlékére, hogy ha velük vagyok, akkor a külvilág csaknem teljesen megszűnik számomra.

Kovács Attila