vissza a főoldalra

 2014.05.23. 

Csorja Gergely: A háborúra készülés analógiája

Az 1921 és 1933 közötti időszak – véleményem szerint – jelentős hasonlóságokat mutat a 2010 utáni időszakkal. Na nem a bal- és liberális oldalról érkező vádakban, az antiszemitizmusban, a diktatúra felé rohanásban és egyéb ostobaságokban látom a hasonlóságot – már csak azért sem, mert a bethleni korszak egyáltalán nem volt sem antiszemita, sem diktatórikus, sőt – hanem éppen a felemelkedésben, az önálló sikeres álammá válás lehetőségében vélem felfedezni a párhuzamot. Ráadásul mindkét korszaknak van egy meghatározó politikusa, aki nélkül a korszakot el sem lehet képzelni.

Gróf Bethlen István 1921. április 14-én került kormányra. Az úgynevezett Horthy-korszak, tehát az első világháború befejezése, a trianoni tragédia és az 1944. március 19-e közötti időszak legmeghatározóbb alakja valójában nem a névadó Horthy, hanem sokkal inkább Bethlen István és még néhány, többnyire arisztokrata, de legalább közéleti előzményekkel büszkélkedhető, nemesi családból származó politikus. Teleki Pál, Károlyi Gyula, Klebelsberg Kunó, Kállay Miklós és a többiek.

1921-ben egy megcsonkított, széthulló közigazgatású és gazdaságú országból Bethlen néhány év alatt virágzó közép-európai államot hozott létre. A ma csak Bethleni konszolidáció néven emlegetett csoda, ha nem is kizárólagosan, de jelentős mértékben Bethlen Istvánnak köszönhető.

Bethlen politikusi ás államférfiúi kvalitásai egy szerencsésebb történelmi helyzetben megalapozhatták volna Magyarország kisbirodalommá növekedését. Ezzel szemben a Horthy-korszak egy újabb nemzeti katasztrófával végződött. Igaz erről Bethlen alig tehetett.

Ez a halvány – talán igazságtalannak tűnő – felelősségre vonás, az alig, tulajdonképpen csak két tekintetben állja meg a helyét.

Bethlen zseniális politikai érzéke lényegében két ponton hagyta csak cserben. Az egyik a kis- és középnemesi, valamint a felemelkedő paraszti réteg hathatós gazdasági segítésének elmulasztása volt. Bár az akkori sajátos birtokrendszer és az éppen teret foglaló tőke, valamint az ezzel párhuzamosan növekvő zsidó-, nem zsidó ellentét, – melyet akárhogy is próbáljuk most félremagyarázni, alapvetően gazdasági természetű volt – tulajdonképpen kevés mozgásteret engedett a miniszterelnöknek ezeken az érzékeny területeken. Mert az igaz, hogy éppen szellemi elődeink, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Németh László, a nemzeti radikalizmus nagyjai mutattak rá különböző szempontokból a rendszer súlyos anomáliáira. De az ízig-vérig arisztokrata Bethlen nem képzelhette el másként ezt az átmeneti kort, mint ahogy az Angliában lezajlott jó másfél-két évszázaddal korábban, tehát, hogy a tulajdoni viszonyok átrendeződése úgy folyjék, hogy a lényegében feudális vagy legalábbis ősségi alapon birtokolt javak tőke alapúvá váljanak, és így lassan, egy hosszas folyamat részeként jussanak el a társadalom széles rétegeihez, például az említett parasztsághoz.

Ilyen értelemben Bethlenen számon kérni egy valódi, megtartó erővel bíró földosztás elmaradását, ha nem is lehetetlen, de lényegében méltánytalan.

Bethlen második melléfogását számon kérni talán még kevésbé indokolt, hacsak azt nem nézzük, hogy ennek következtében kellett elszenvednünk a Vörös Hadsereg megszállását és a megszállók kegyeiből hatalomra kerülő bűnözők dúlását.

Ez a második, talán nem is a tévedésben, inkább csak egy rejtett, nehezen megsejthető lehetőség kiaknázatlanságában áll. Miről is van szó?

Magyarország katonai alakulatait, egységeit, azok létszámát a trianoni szerződés határozta meg. Eszerint a magyar hadsereg létszámát 35 000, a tisztikarét 1750, az altiszti karét 1313 főben maximálták. A hadsereg kiegészítésére csak a toborzást engedélyezték, a szolgálati időt 12 évben írták elő. Az egyes egységek felszerelését is maximalizálták. Megtiltották légierő és nehézfegyverek tartását, csupán 185 ágyút engedélyeztek – miközben a kisantant komoly fegyverkezési programot hajtott végre. Nem engedélyezték repülőgépek és hadihajók gyártását. A flotta csupán három felderítő naszádból állhatott, az adriai hadiflottát elkobozták.

A szerződésben foglaltak betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte. A gazdasági helyzet és a bizottság jelenléte 1927. március 31-ig nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését. Az ország védelméhez szükséges fegyveres erőt ezekben az években az úgynevezett „rejtett alakulatok” biztosították: a belügyi, illetve a pénzügyi tárcához tartozó vámőrség, csendőrség, határőrség, folyamőrség és a rendőrtartalékok.

Így az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre volt alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem volt képes ellátni.

1927. március 31-én azonban megszűnt a szövetségesek közvetlen ellenőrzése és lényegében csak eseti ellenőrzéseket tarthattak, azt is bejelentés alapján. Bethlen meglátta a lehetőséget és 1926-ban Horthy kormányzóhoz írt levelében a belpolitikai és gazdasági stabilizáció megteremtését követő lépésként a katonai kontroll mielőbbi lezárást és a hadsereg kiépítését jelölte meg követendő célként. Olyan szövetségest kell keresni, mely a fegyverkezésben is hathatós támogatást képes nyújtani. Ezt a partnert Olaszországban találta meg, melyet Jugoszláviával szembeni követelései vezettek hozzánk. Az olasz partner politikai s gazdasági támogatást ígért, és nem zárkózott el a magyar területi követelések támogatása elől sem.

Az 1927. április 5-én megkötött barátsági szerződéssel a háta mögött a miniszterelnök májusban Zalaegerszegen, majd a következő év márciusában Debrecenben elmondott beszédeiben nyíltan kimondta, hogy Magyarország nem nyugodhat bele a trianoni békediktátum határozataiba. Bethlen javaslatára a Koronatanács 1927. december 23-án határozatot hozott egy 1928. és 1930. között végrehajtandó kismértékű hadseregfejlesztésről, mely alapját képezheti a további fejlesztésnek.

A honvédség létszámát az engedélyezettel szemben 1930-ig elérendő 62 500 főben határozta meg. A rejtett állományt a rendőrség, csendőrség és vámőrség alakulatainál, a szükséges költségvetést pedig az illetékes minisztériumoknál helyezte el. Elhatározás született a tiltott fegyvernemek, páncéljárműves csapatok és légierő kísérleti jellegű tankcsapatainak létrehozásáról. A nehéz rejtési és gazdasági körülmények között dolgozó katonai vezetés azonban sem a létszám (1930-ra 57 648 fő), sem pedig a felszerelés terén nem volt képes elérni a kitűzött célt. A fejlesztés szerény eredményeket hozott.

A rejtett előkészületek nem maradtak titokban a kisantant előtt. Szövetségi rendszerük már említett erősítése mellett növelték katonai erejüket is. A harmincas évek elején már több mint húszszorosra növekvő túlerejük lehetővé tette, hogy bármikor összefogott támadást indítsanak és megszállják az országot, ha a magyar politika valamely számukra fenyegető, a tűrési küszöböt túllépő akcióra szánná el magát, vagy pedig a szerény magyar fegyverkezési kísérletek meghaladnák az általuk még elviselhetőnek tartott szintet.

Tudatában volt ennek a fenyegetettségnek a magyar kormány és katonai vezetés is. A Legfelső Honvédelmi Tanács 1929. áprilisi ülésén Rőder Vilmos tábornok, a vezérkar főnökének helyettese (HM VI. csoportfőnök-helyettes) helyzetértékelésében elsősorban a hadseregfejlesztés politikai feltételeiről szólt: külpolitikai előfeltételek nélkül nemhogy támadó háborúra nem lehet gondolni, de még csak az adott helyzet előnyeit sem tudjuk kihasználni, sőt még az ehhez szükséges katonai előkészületeket sem valósíthatjuk meg – mondta.

A katonai vezetés ráadásul egyetértett azzal az amúgy részben helyes értékeléssel, hogy a jövő háborúja a világháború, melyben szövetségi csoportosulások fognak összecsapni. Ezért a számunkra megfelelő szövetségi rendszer ösztönzését és az ahhoz való csatlakozást fontos stratégiai feladatnak tartották.

A magyar katonai vezetők közül többen a jövő háborúját haditechnikával gazdagon felszerelt, elit hadseregek harcaként képzelték el. A lehetőségeket messze túlértékelve a jövő magyar hadseregét is olyan gépesített haderőnek képzelték el, mely majd a megfelelő szövetségi rendszerben, az által támogatva és fedezve gyors és hatásos csapást képes mérni, azaz a fő hadászati elvet a támadásban látták. Természetesen a hangsúlyt a szövetségesek – jelenleg még az olasz – támogatására helyezték.

És tulajdonképpen itt van az a halvány felelősség vagy mulasztás, ami Bethlen szemére vethető. Ugyanis az igaz, hogy a fejlesztés fontosságát felismerte, de ahhoz túlzottan reálpolitikus volt, hogy azt valójában végig is vigye. Egyrészt a kisantant feltehetőleg üres fenyegetései, másrészt a gazdasági realitások kötötték meg Bethlen kezét. Nem tette meg, mert tulajdonképpen súlyos politikai veszteségek nélkül nem is tehette meg, hogy húzzon a 19-re és mégis megalapozza a magyar hadiipart, és mégis létrehozza egy ütőképes hadsereg alapjait.

Ezt majd csak az utolsó pillanat után, igaz teljesen más külpolitikai helyzetben Darányi teszi meg, aki 1938. március 5-én jelenti be az 1 milliárd pengős ún. győri-programot.

Most sok tekintetben hasonló helyzetben vagyunk. Ha ma a miniszterelnök előállna azzal, hogy márpedig a honvédségre jelentős összegeket kell fordítani, akár más ágazatok rovására, akkor annak komoly politikai vesztesége lenne. Orbán Viktor ugyanabban a belpolitikai cipőben jár, mint járt Bethlen kilenc évtizeddel ezelőtt. Elkészült a Hadik-terv négy éve, mindenki tudja, hogy költeni kéne a honvédségre, azt is mindenki tudja, hogy ami pénz van az is elfolyik, és hogy valódi haderőnk nincs és így nem is lesz.

Csakhogy szinte vállalhatatlan terheket jelentene egy érdemi fejlesztés. Most az esetleges személyi következtetéseket ne is firtassuk.

Mindeközben érezzük, hogy forrong körülöttünk a világ, hogy bármikor bekövetkezhet a katasztrófa. A katasztrófa, amikor az erős vagy akármilyen, de létező hadsereg mindent jelenthet. Finnország ma azért jelentős és jól működő, élhető állam, mert ha technikailag elmaradott volt is 1939-ben a Finn hadsereg, de legalább össze tudtak szedni 170 000 embert, aki már látott fegyvert és ezt a számot rövid idő alatt 250 000-re tudták növelni.

Hol találnánk ma Magyarországon 170 000 hadra fogható embert?

Magyarország mostani helyzete annyival mégiscsak jobb, mint Bethlen idejében volt, hogy legalább nem tiltják, hogy fegyverkezzünk. Ma is részesei vagyunk egy szövetségi rendszernek, melyről katonai vezetésünk ma is azt hiszi, hogy képes és szándékozik is minket megvédeni. Ami azonban könnyebbség lehet, hogy éppen ez a szövetségi rendszer, a NATO szorgalmazza, hogy ugyan növeljük már hadi kiadásainkat. Az más kérdés, hogy ezt miért és milyen feltételekkel várják el tőlünk.

Gróf Bethlen István a XX. század egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – magyar államférfija valójában nem tévedett, csak nem írta felül a valóságot. Ennek tragikus következményei lettek. Magyarország most kezd kikászálódni abból a mély gödörből, amibe ez a nem felülírt valóság beleverte. Tanuljunk nagy elődeink hibáiból!