vissza a főoldalra

 2014.05.30. 

Az arany szellemiségének keresése, és primér jelek a képen

Sokan azt hiszik, hogy művészetemet csupán anyagszerű festészet jellemzi, pedig sokkal lényegesebb a gondolkodásmód

Székács Zoltán festőművész, keramikus 1954-ben született Budapesten. 1979 -ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán, porcelán szakon. 1980-tól vezette a Budapesti Porcelángyár tervező műtermét. 1984-ben Formatervezési Nívódíjat kapott. Rendszeresen, ösztöndíjasként részt vett a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió munkájában, alkotásai a Stúdió gyűjteményében szerepelnek. 1990-től a grafikával, festészettel kezdett el foglalkozni, így több mint két évtizede a képi megjelenítést tekinti elsősorban művészi megnyilvánulási formájának.

Mesterei: Fischer Ernő festőművész, Schrammel Imre keramikusművész, Litkey József festőművész, Kovács Ferenc szobrászművész.

Művészi látásmódja alakulására, fejlődésére nagy hatással voltak többek között Bálint Endre, Szikora Tamás, illetve Antoni Tapies, Alberto Burri és Lucio Fontana, Miguel Barcelo munkái.

A MAOE, a Magyar Festők Társasága, a Csepel Galéria Egyesület, a Galéria12, az Asztal Társaság Művészeti Csoport tagja.

Jelentősebb egyéni kiállítása (válogatás):

1995: Stadt Galéria, Fürstenfeld; 1996: Csontváry Galéria; 1997: Magyar Kulturális Intézet, Párizs; 1997: Bank Center Galéria; 1999: Kunstmesse, Salzburg; 1999: ArtDiana Galéria, Helsinki ; 2000: Svanlunda Galéria, Malmő; 2001: Kulturspinderiet, Silkeborg; 2002: Csók István Galéria; 2002: Dán kulturális Intézet, Kecskemét-Koppenhága; 2003: 10-erHaus Galéria , Gmunden ; 2003: Kaposfüredi Galéria és szoborpark; 2004: Impresszió Galéria; 2005: Nemzeti Táncszínház Galéria; 2005: VAM Design; 2006: ProArt Galéria; 2006: Balaton Kongresszusi Központ; 2006: Magyar Állami Operaház ,Vörös Szalon; 2007: Újlipótvárosi Klub Galéria; 2008: Duna Galéria; 2009: Ferencvárosi Pincegaléria; 2010: Karinthy Szalon; 2012: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár; 2012: Hegyvidék Galéria; 2012: Újlipótvárosi Klub Galéria; 2014: Keve Galéria, Ráckeve, 2014: Érdi Galéria.

Válogatás a jelentősebb csoportos kiállítások közül: Vaszary Képtár III.Országos Papírművészeti Triennálé, Debreceni Nyári Tárlatok, ARTICUM Nemzetközi Biennálé Szolnok, Csepel Galéria Képzőművészeti Biennálé, Palais Breuner Galéria: Rundumpapier, Erdei Ferenc Művelődési Központ Kecskemét Kodály emlékkiállítás, Kék Iskola Galéria: Föld, Út, Festők Társasága kiállítások: Fekete Képek, Paizs emlékkiállítás, Művésztárgyak, Rippl Rónai emlékkiállítás stb, Galéria 12 tárlatai, MAOE –Cirkusz, Keresztény Ikonográfiai Biennálék, Kecskemét, Szegedi Táblaképfestészeti Kiállításokm Asztal Társaság Művészeti csoport kiállításai: Érdi Galéria, Székesfehérvár, Prágai Magyar Kultúrális Intézet, Karinthy, Szalon, Dunaszerdahely-Vermes Villa.

Díjak:

ARTICUM különdíj, Csepeli Biennálék különdíjai, Keresztény Ikonográfiai Kiállítás különdíja, Rippl Rónai-emlékkiállítás megosztott első díja, 32. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat különdíja  

Május 9-én az Érdi Galériában nyílt meg Alkímia című kiállítása, amely május 24-éig tekinthető meg. Miért pont ezt a címet választotta az érdi kiállításának? Hiszen a legtöbb embernek az alkímia szó hallatán a középkori „aranycsinálókhoz” fűződő legenda jut eszébe.

 – Azért adtam Alkímia címet érdi kiállításomnak, mert több művészettörténész, a kiállításmegnyitások alkalmával az alkímiához való művészi vonzódásomat fogalmazta meg. Először P. Szabó Ernő Aurum Nostrum címmel aposztrofálta régebben egyik kiállításomat, majd Feledy Balázs és Novotny Tihamér is azt a középkorból származó gondolatot hangoztatták, mikor képeimről értekeztek, miszerint a mi aranyunk nem a tömegek aranya. Ebben az esetben tehát nem a konkrét aranycsinálásról, hanem az arany szellemiségének kereséséről beszélhetünk. Az aranynak olyan sugárzása, transzcendens átvitele történt meg a gondolkodásba, ami – úgy érzem – jellemzi az én képeimet is. Az érdi kiállításon kevés „arany-kép” látható, viszont egy négy részből álló Alkímia címet viselő képsorozat jelen van. Ezeket a műveket kifejezetten erre a kiállításra alkottam, de nem használtam azok elkészítéséhez aranyat, hanem inkább egyfajta vizuális gondolkodásmódot próbáltam megjeleníteni rajtuk.

 Az aranyat sosem dekorációként használom

 Az aranyat, mint anyagot, nehéz fölvinni a készülő alkotásra?

 –Nem nehéz fölvinni az aranyat a műre. Viszont alapvetően maga az arany kicsit életidegen a képtől, ezért úgy érezhető, mintha „lekívánkozna” róla. Az a célom, hogy az aranyat úgy alkalmazzam a műveimnél, hogy ne azt az érzést keltse, mintha szándékos dekorációról lenne szó; azt akarom elérni, hogy az arany a kép szerves része legyen. Többen használtak aranyat előttem is, gondoljunk csak az ikonfestészetre, így nagyon sok pozitív példákra lelhetünk, de én nem szeretném, hogy valaki a képeimen lévő aranyra úgy tekintsen, mint egy olyan külsőségre, ami csupán az eladhatóságot szolgálja.

 Az arany használatával kapcsolatban lehet-e arról beszélni, hogy valami szintézisbe szeretné hozni az égi és a földi eszményképet, a teremtettet, az emberi kéz által alkotottal?

 –Lehet ilyen filozófiáról értekeznie annak, aki a képeimet nézi, vagy ír róluk, de nálam a mondanivaló sosem ennyire közvetlen. Tehát direkt módon nem akarok jeleket, témákat ráfesteni az alkotásaimra: primér jeleket alkalmazok a képeim készítése közben, s egy ilyen jel az arany is. A jelek akkor válnak jelentéshordozóvá, amikor és ahogy a képre ráfestem azokat. Munkáimra jellemző, hogy az arany mellett a képeimen megjelennek az úgynevezett „értéktelen anyagok”. Tehát használok repesztett anyagokat, zsákvásznat, homokkal kevert festékeket, bitumeneket. Ezek nem kimondottan klasszikus festészeti kellékek. Úgy vettem észre, hogy nagyon szép hatása van ezeken a strukturás felületeken az aranynak, így a zsákon is, ami egy végtelenül egyszerű anyag. Ha az arany rákerül a zsákra, vagy bármelyik hasonló rusztikus felületre, akkor különös fényt ad neki – akár szakralitásról, transzcendens sugárzásról is beszélhetünk, s mindez a képeknek sajátos hangulatot kölcsönöz.

 Öntől idézek: „azt gondolom, hogy a festmény nem egy képrejtvény! A festő a gesztusokat, a vonalakat intuícióból festi, nem kell mindig mindent megfejteni. A képeim egyfajta totemek, jelhordozók. Nem feltétlenül visszaolvashatók, inkább primér jelek, melyek az odafestés pillanatában kapnak értelmet. A festő színek, formák, és jelek segítségével teremti meg saját mítoszát.” Ebből arra következhetünk, hogy a nézők ne is törekedjenek arra, hogy rájöjjenek, egyes képeivel mit szeretne üzenni?

 –Természetesen, minden képemmel szeretnék üzenni, de nem közvetlenül. A saját gondolkodásmódomat szeretném valamilyen formában, saját metódussal átvinni a képi világba. De nálam ez nem úgy történik, hogy direkt ráfestek a képeimre olyan motívumokat, amik mondjuk az ikonográfia területén jelentéseket hordoznak. Aki járatos a szimbólumok, motívumok világában, az ikonokon látható jeleket meg tudja fejteni. De műveimmel kapcsolatban ilyen képrejtvényfejtéssel hiába próbálkozik a kedves néző. Arra törekszem, hogy összességében sugározzanak képeim olyat, aminek a látványától a néző nem tud szabadulni. Láthatja az olvasó is, hogy alkotásaim főleg nonfiguratívak, de mégsem teljesen azok, mert olyan támpontokat rejtek el bennük, amik könnyebbé teszik a befogadást. Ha mégis festek figurákat, azokat csak sziluett-szinten, vagy teljesen „átírva” jelenítem meg. Tehát, amint említettem, saját szemléletvilágomat viszem át a képbe, s nem egyfajta jól megfogalmazható mondanivalót.

 A vonalakat gondosan megtervezi, mielőtt nekilát alkotni, vagy teljesen belső késztetésből születnek meg az alkotások?

 –Ha a matematika nyelvére fordítjuk le ezt a metódust, akkor 30%-ban előre elképzelem a képet, sőt vázlatot is készítek az anyag-és festékfölvitel megkezdése előtt. Tehát kiindulóponttal rendelkezem, majd az intuícióm határozza meg a továbbiakat, az ösztöneimre hallgatok egészen a befejezésig, mert akkor már ismét a tudatosság dominál.

 Előfordul, hogy az egyik képe ihleti a következőt?

 –Természetesen, s szerintem ez a legtöbb képzőművésznél megfigyelhető. Ha a művész folyamatosan, lendületesen dolgozik, akkor az egyik kép ihleti a következőt.

 Saját mítoszt is említ az öntől idézett szövegben. Ez a mítosz mennyi idő alatt alakul ki?

 –Ezt egyéne válogatja. Elképzelhető, hogy valaki nagyon fiatalon kialakít maga számára egy mítoszt, de nem biztos, hogy az teljesen a sajátja. Az én mítoszom igen lassan alakult ki, és még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy ezen a téren elértem a célomat; ez az érzés például akkor alakul ki bennem, mikor művésztelepeken dolgozom, és reprodukálni kell azt, amit én általában festek. A külső szemlélők viszont azt mondják: bárhol találkoznak egyik alkotásommal, akkor annak sajátosságai alapján bizonyossággal megállapító, hogy az Székács-kép.

 Ez azért érdekes, mert sok képzőművész arról panaszkodik, hogy nagyon kevesen járnak kortárs kiállításokra, így alig tudják azt az emberek, hogy az egyes képeket ki festette.

 –Félre ne értsenek: nem a társadalom egészéről beszéltem, hanem arról a szűk rétegről, amelynek tagjai ismerik a képeimet. Ebbe a rétegbe szakmabeliek, gyűjtők és műkedvelők is beletartoznak.

 Vannak viszont olyan festők, akik arra törekednek, hogy a képeiket minél jobban megértse a néző. S így abban reménykednek, hogy többen megveszik alkotásaikat. Akik ezt a metódust követik, azok a művészetet árúvá próbálják silányítani?

 A nyáron töltöm be 60. életévemet, ezért Érden összegző kiállítást valósítottunk meg

 –Nem lehet ebben a kérdésben általánosítani. Léteznek olyan festők, akik árúként kezelik a művészetet, ők a „megélhetési művészek”, s olyanok is, akiket nem az eladás motivál, hanem az, hogy konzekvensen végezzék saját munkájukat. Úgy érzem, hogy én már egy jó ideje eléggé következetesen építem saját imázsomat, s elképzelhető, hogy valakinek tetszik is valamelyik alkotásom, és meg szeretné venni. Akik csak azért dolgoznak, hogy eladják a műveiket, többnyire arra törekednek, hogy megfeleljenek a közízlésnek. Természetesen, vannak olyan művészek is, akik olyan hírnévre tettek szert munkásságukkal, hogy műveiket kifejezetten keresik a galériákban. A már említett érdi kiállítás nagyon jól összefoglalja az eddigi munkásságomat. A nyáron töltöm be 60. életévemet, ezért is egy összegző kiállítást valósítottunk meg. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy valaki az utcáról betér a galériába, és megvásárolja egyik képemet. Sokszor előfordul, hogy azokat a képeket, melyek, mind nekem, mind a szakmának tetszenek, képtelen vagyok eladni.

 Kik határozzák meg a közízlést?

 –Minden egyes kornak megvan a maga közízlése, aminek kialakulását, módosulását sok minden befolyásolja. Nemrég egy németországi művésztelepen alkottam, ahol sok embernek tetszett az, amit csinálok, de mégis olyan alkotásokat vásároltak meg – nem tőlem, hanem másoktól –, ami azt tükrözte, hogy a vevők vizuális kultúrája nem állt magas szinten.

 Olyan színművet, operát ismerek, ahol a színpadon egy másik, úgynevezett belső színpad is szerepet kap. Önnél, hogyan alakult ki az, hogy képet fest a képben?

 –Valóban jellemző rám, hogy képeket festek a képbe. Műfajom az a sík plasztika, ahol a tér nincs megfestve. A síkban festett képekben – belső intuícióból adódott ez nálam – megjelenik még egy konkrétabban meghatározott dolog, ami valamilyen módon elválik az alapsíktól.

 Esetünkben kollázsszerű technikáról van szó?

 –Ezt is lehet rá mondani, de én ezeket a képeket önkollázsoknak nevezem. Hiszen, amiket fölhasználok a képeken, azokat mind én festem. Sokszor festek papírra felületeket, jeleket, motívumokat, és általában ezekből építkezem. Tehát épített képekről van szó. Az alkotás folyamata közben szerepet kap a gesztus, a teljesen intuitív letét, amit sokszor nagy mennyiségben korábban megfestek, és azután, tudatosan, ezeket a spontán jeleket és megnyilvánulásokat beléépítem a képbe.

 Anyagként használ homokot, bitument, sőt zsákvásznat is. És a pecsételés technikájával is él. A téma határozza meg azt, hogy milyen anyagokat használjon?

 –Az anyagokat általában ösztönösen használom, de vannak olyanok, melyekkel jobban szeretek dolgozni. Ilyen a bitumen, a homok, a mész. S az így alkotott képek kissé anyagszerűek, tehát nem is beszélhetünk egyértelműen festményekről, hanem talán képtárgyakról, melyek kissé háromdimenziósak, relief-szerűek, tehát síkplasztikák. Egyesek szerint, mivel korábban keramikus voltam, ezért használom előszeretettel ezeket az anyagokat. Ennek van némi igazságalapja, mert amikor a festészet irányába váltottam, akkor merített papírokkal kezdtem el dolgozni, s azokba préseltem bele különböző motívumokat, pecsétnyomatokat. S ezeket a műveket majdnem ugyanúgy készítettem el, mint amikor annak idején porcelánlapokat díszítettem. A pecséteket a mai napig használom, de igen leegyszerűsített módon: a pecsételéssel létrejöhet konkrét motívum, de nagyon egyszerű alapjel is, ami pont a kép ősi energiáját fejezi ki.

 Nehéz ezeknek a képeknek címet adni?

 –Nem nehéz, mert a kép készítése közben „megszületik” annak a címe is. Belelátok a képbe valamit, és szeretem azt címként meghatározni. A címet mindenki elolvassa, s a nézőnek eligazítást, segítséget jelent abban, hogy a művész mit gondol a képről. Képeimben van egyfajta súlyozás, amit nem tudok, hogy mindenki számára kivehető-e. Azt is szokták mondani, hogy alkotásaim kultúra-töredékek. S valóban tetszenek a régi történelmi korok kissé megkopott, vagy megsárgult építészeti és festőművészeti maradványai. Szeretem a régi ikonokat, freskókat, melyeket az idő múlása tett széppé/szebbé. Így azok a felületek, amiket létrehozok, valamelyest ezeket a művészeti maradványokat is megidézik. Az érdi kiállításon szerepel többek között az Ikonosztáz című képem, melynek készítésénél aranyat nem használtam, holott, tudjuk, az ikonok aranyozva voltak. Képemen kissé megsárgultak, megfeketedtek a lapok, és csak utalnak arra, hogy milyen is lehetett az eredeti.

 Úgy tudom, hogy inspirálja az afrikai kultúra. Járt is afrikai országokban?

 –Rövid időt töltöttem csak Afrikában. Gyűjtöttem afrikai szobrokat, maszkokat, mert érdekel annak a világnak a végtelen egyszerűsége és szépsége. Az afrikaiak alkotásai elementárisan expresszívek.

 Lehet, hogy naívság a kérdésem: milyen stílusba sorolná be magát?

 –A lírai absztrakt stílusba sorolom bele művészetemet, hiszen képeimre jellemző a líraiság, aminek oka lehet, hogy alapvetően pozitív szemléletű vagyok. Sokakat meglep, hogy teljesen normálisan, a földi valóságtól nem elrugaszkodottan élek, ezért is festek bele pozitív életérzést a képeimbe. Tehát alkotásaim nem durván sokkolóak, de valahol mégis nagyon erősen kifejezőek.

 Mennyire tartja korszerűnek a művészetét?

 –Érdekes kérdés, mert bár kortárs festő vagyok, de ma már az újfigurativitás a divat a művészetben. Ma ezt a trendet követő festők a gondolatiságot festik le a figurákkal, nem mindig naturálisan, hanem hol hiperrealistán, hol pedig az alakokat csak egyfajta életérzést ábrázolására használják föl.

 Porcelángyári művészeti vezetőből festőművész

 Festőcsaládba született. Így adott lett volna, hogy a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezik. Mi az, amiért az Iparművészetit, s azon belül is a porcelánszakot választotta?

 –Néhai édesapám Szőnyi-tanítványként posztimpresszionista festő volt, míg édesanyám – ő idős korára való tekintettel már nem alkot – főleg tűzzománccal foglalkozott. Én viszont teljesen más utat jártam be. Szüleim arra bíztattak, hogy rajzolni tanuljak, így Fischer Ernő festőművésznél tanultam először. Az ő munkássága nagy hatással volt rám, mivel talán őt is inkább a lírai absztraktba lehet besorolni. Bár jártam keramikus-szakkörbe is, mégis a Képzőművészeti Főiskola festő szakára szerettem volna bekerülni. Egyszerre jelentkeztem a Képzőművészetire és az Iparművészetire, s az utóbbi helyre vettek föl. A Ratkó-korszakban születtem, így rengetegen jelentkeztek mindkét főiskolára, s azt mondták nekem, „örülj, hogy fölvettek az Iparművészetire, majd utána lehetsz te még festő is.” Később rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű módon megy a váltás, hiszen minden esetben meghatározó az, hogy ki melyik mester tanítványa. Az Iparművészeti Főiskolán Schrammel Imre keramikusművész növendéke voltam, így az ő anyaghasználata, gesztusértékű világa erősen hatott rám. Miután elvégeztem a főiskolát, szilikát-ipari formatervezői diplomát kaptam. Nem akartam formatervező lenni, inkább keramikus, vagy porcelánművész, de nem tehettem mást, minthogy elhelyezkedjek a Finomkerámia Művek Budapesti Porcelángyárában tervezőként. Ezt a tevékenységemet utólag felértékelem, mert azt gondolom, minden hasznos munka végzése nemesíti az embert. Így az a több mint egy évtized, amit művészeti vezetőként eltöltöttem abszolút nem volt haszontalan, annak ellenére, hogy a sok értekezlet, konzultáció és egyéb bürokratikus terhek miatt egyre jobban eltávolodtam a művészi pályától. Ezért csak hálás lehetek a sorsnak, hogy megszűnt a Finomkerámia Művek tröszt, s a Budapesti Porcelángyárat is lebontották. Ez rákényszerített arra, hogy váltsak. Először grafikákat készítettem, majd merített papírképekkel foglalkoztam.

 Ez 1990 után történt?

 –Valóban 1990 –től festek, aminek nincs köze a politikai rendszerváltáshoz, de az én életemben akkor művészeti váltás történt. 24 éve folyamatosan festek, és részt veszek egyéni és csoportos kiállításokon – itthon és külföldön is. Az első „nyugati" kiállításoknak – amikor még ketten állítottunk ki egyik kollégámmal – nagyon jó volt a visszhangjuk, mert közvetlenül a rendszerváltást követően pozitívan fogadták a magyar művészeket. Majd tagja lettem a Magyar Festők Társaságának, a Csepel Galéria Egyesületnek, a Galéria12-nek, az Asztal Társaság Művészeti Csoportnak. Önállóan kiállítani is felemelő érzés, de a művészeti csoportokba való tartozással több csoportos kiállításon vehetek részt műveimmel. A Festők Társasága pedig tematikus kiállításokat szervez, és így az aktuálisan adott téma is inspirál arra, hogy újat alkossak. A kisebb csoportokba való tartozásnak pedig még az az előnye, hogy ismerjük és figyeljük egymás munkáit, s mivel mindenki arra számít, hogy a többiek új műveket hoznak létre ez is újabb és újabb alkotások készítésére motivál a következő közös kiállítás sikere(ssége) érdekében.

 Több kurzust is tart. Ezeken amatőrök vesznek részt?

 –Képépítészeti technikám az absztrakt festészethez tartozik. S mind a technikám, mind a szemléletem nagyon sok embernek – rajztanároknak, művészetkedvelőknek, festő barátaimnak – tetszik, főleg azoknak, akik ilyen stílusú festészettel foglakoznak. Nem rajzot és festészetet tanítok, hanem saját festészetem a kurzus témája.

 Hol tartja ezeket a foglalkozásokat?

 –Budapesten havonta egy alkalommal, különböző művésztelepeken, és más-más városokban.

 Arra ügyel, hogy a kurzusok résztvevői ne Székács-epigonok legyenek, hanem saját egyéniségük, saját mítoszuk fejlődjön ki?

 –Erre nehéz figyelni, mert a kurzusok idején valamilyen szinten Székács-képek készülnek, de nem ez a célom. S hiszek abban, hogy a résztvevőknek sem ez a céljuk. Ha valaki tehetségtelen, akkor hiába ismeri a metodikámat, úgysem tud önállóan képet készíteni, a tehetségesek pedig túllépnek az epigon-szinten, és beépítik saját gondolkodásmódjukba azt, hogy olyan szemlélettel és módszerrel is lehet alkotni, ahogyan én teszem. Sokan azt hiszik, hogy esetemben csupán anyagszerű festészetről van szó, holott sokkal lényegesebb a gondolkodásmód. S azt veszem észre, hogy az, akit megérintett ez a szemlélet, a következő foglalkozáson már terveket készít, és jobban odafigyel az alkotására; így ezeknek a kurzusoknak megvan a hozadékuk, ami pozitív érzéssel tölt el.

Medveczky Attila