vissza a főoldalra

 2014.03.21. 

In memoriam Csurka István

A véres kard

Elhangzott New Yorkban 1986. március 15-én

Vannak ünnepek, amelyekhez voltaképpen nem illik az ünnepi beszéd. Csillagállásuk annyira bele van rögződve a lelkünkbe, hogy elszürkült és fogalmivá csupaszodott nyelvünkkel már jóformán ki sem tudjuk fejezni az irántuk érzett vagy belőlük fakadó indulatainkat. Csak muzsikálni kellene ilyenkor, nagy tüzet rakni, és csöndben kivárni, amíg a lobogás ritmusára a lélek ellejti kultikus táncait.

Március idusa is ilyen ünneppé sűrűsödött immár a mi magyar lelkünkben. Bennünk él az egész történés. Az események dokumentumfilmje bent pereg a belső látásunk varázslatos mozijában. A szereplő személyekkel még kisdiákkori álmodozásaink során azonosultunk, nemcsak az eső ver bennünket ott a Nemzeti Múzeum kertjében, hanem – híven kitartva kamaszképzeteink mellett – sokszor még azok a kihajtott ingű fiatalemberek is mi magunk merünk lenni, akik fent szavalnak a mellvéden. Még a szemünket sem kell behunyni, hogy mámoros boldogsággal osztogassuk a sajtószabadság első zsengéit. Landerer és Heckenast nyomdája előtt. Egy csörgő-zizegő szónoklat annyira otromba lehet eben a meghitt belefeledkezésünkben, mint valami elrontott képaláírás.

Mégis beszélnünk kell. Mégis elő kell vennünk érdes és hideg fogalmainkat, mert énünk másik fele, ez a huszadik század végi, amelyik már nem a pásztortűz lobogására, hanem a képernyő fényerősség-változásaira van rákapcsolva, ezt követeli. Ő is ki akar elégülni. Ő is ünnepelni akar. Szenzációt akar, eszmét, proklamációt, eredményhirdetést.

Engedjünk makacs követelőzésének? Terítsük ki magunk elé egy új humanitárius és össznemzeti vállalkozás vázlatát, és jelöljük meg rajta azokat a pontokat, amelyeknek a megvalósulásához egyetértésünkkel, munkánkkal, gondolatainkkal hozzájárulhatunk? Nem túlságosan hétköznapi művelet ez?

Éppen legszentebb magyar ünnepünk napján kell ilyen célszerű tevékenységbe fognunk? A magyarság ma, a világnak akármelyik pontjára vetette is jó sorsa, fájdalmasan szürke hétköznapokat él, s még a március ünneplésébe sem tud belefeledkezni, mert fél. Fél a másnapi lelkifurdalástól. Ha engedne képzelete mámorba belefürdeni vágyó napkeleti hajlandóságainak, pompásan eltelnék ez a mai jeles nap is, de reggel már újra csak szembe kellene nézni a rideg tényekkel, és akkor ez a mai belefeledkezés is csak mint elszalasztott lehetőség, elpocsékolt idő jelennék meg a lelkifurdalásban.

Mondjunk le hát a zenéről és a táncról.

A kérdés, aminek megforgatása által akarjuk háborgó lelkünket megnyugtatni a következő: Felfogja-e akár az összezsugorított hazában élő, akár a nagyvilágba szétszórt magyarság a saját mostani helyzetének különösségét, különösen válságos voltát? Azonosítja-e önmagát akként, azaz különösen válságos helyzetbe jutott közösségként? Még egyszerűbben: megfelel-e a kor pontosságkövetelményének az a kép, amit ma magáról a nemzet alkot?

Ne siessünk a válasszal. A magyar tapasztalt nemzet. Igen, tapasztalt, de nem sok dicsekednivalója van a maga tapasztalt voltával. Mert amilyen tapasztalt, annyira kevéssé tud élni a maga tapasztalataival. Egyébként is, nyelvünkben ez a jelző nem egyértelműen dicsérő. Arra mondjuk, hogy tapasztalt ember, aki többet látott, élt meg az átlagosnál, de az emberi természet gyarlóságáról szerzett tapasztalásai nemcsak bölcsebbé tették, hanem egy kicsit meg is keserítették és ki is ábrándították. A tapasztalt ember nincs szembeállítva azzal, akinek nincs vagy kevés a tapasztalata, csupán ki van emelve a sokadalomból. A tapasztalt ember keserű ember.

Igen ám, csakhogy a mi lakhelyünk Közép-Európa, a legtapasztaltabb nemzetek lakótelepe. Itt nem él nemzet, amelyik e század folyamán legalább egyszer ne váltott volna rendszert, életformát, amelyiken a két pusztító világháború át ne hömpölygött volna, s amelynek a polgárai számára az élettapasztalat s a belőle fakadó alkalmazkodási képesség ne lett volna egyszersmind az élve maradás alapföltétele is. Itt tapasztaltabbnak lenni szinte képtelenség.

Pedig így van. S be kár, hogy így van! Menynyi vér, mennyi szenvedés, mennyi élet bánja ezt a sok tapasztalatot. Felsorolni is sok, amit átéltünk. Milyen súlyos, milyen nehéz, menynyire vaskos volna az a fényképalbum, amelyikbe a sorsfordító pillanatainkon rólunk készült fényképeket illesztenénk. Micsoda megrendülés venne erőt rajtunk, amint ezt a nemzeti fényképalbumot lapozgatjuk. Az első kép olyan daliásnak, ifjúnak és tüneményesnek mutat bennünket, hogy belesajdul a szívünk. Hát ilyenek is voltunk, ilyenek is tudtunk lenni? Egy ifjú értelmiség veti szilaj, szabad és bátor tekintetét az európai horizontra, és a művelt világ elismeréssel adózik a magyar szabadságharcnak. 1848 márciusa a saját legjobb énünk megnyilatkozása volt. Az album ezen első képe tehát felemelő, s éppen ezért tragikus. Görcsbe rándul a szívünk a kérdésnek csak halvány felsejlésére is: miért nem vagyunk most is olyanok, ha akkor olyanok tudtunk lenni? A XIX. századnak, amely a történelem századai között igencsak a meghatározó jelentőségűek között tartatik számon, az egyik tüneményes pillanata a miénk volt, magyaroké. Ez is benne van tapasztalataink tárában.

Aztán felemás képek következnek. Az emelt fejű, messze néző ifjút rezignációra hajlamos, idősödő úr képe követi az albumban. Ennek ruházata új, jól szabott, gazdagságot sugalló, a férfiú tekintete magabiztos, mégis az összbenyomásban van valami kétértelműség. Mintha egy olyan embert látnánk ezen a képen, aki, miután megkötött egy jónak látszó egyezséget, elbizonytalanodott. A környezet, amelyikben ez a dagerrotípia készült, ugyancsak ellentétes tartalmú. Van itt minden, születő ipar, terebélyesedő városok, élénk tőzsde, kiépülő gátrendszerek, de van félelmetes nyomor is, és sivárság is.

Mi a zavaró ezen a képen? Az, hogy ez a férfi valahogyan háttal áll. Nemcsak a környezetének, a nyomornak és a szembeötlő torlódásoknak, hanem még nekünk is, akik nézzük. Az előző kép ifjúja, a kihajtott gallérú titán a szemünkbe nézett, büszkén, magabízóan és fénylően. Ez pedig elkerüli a pillantásunkat, és bölcs mosolyába burkolózik.

Aztán iszonyatos kép következik. Sebesült katona fekszik a tábori műtőasztalon, és idegen orvosok amputálják a végtagjait. A katona vonagló arcán nemcsak végtelen fájdalom, de értetlenség is látható. Mintha nem értené, mi történik vele. S akkor hasít bele iszonyatos erővel a fájdalom az albumnéző szívébe, amikor felfedezi, hogy a sebesült katona menynyire hasonlít a negyvennyolcas ifjúra, és mennyire a meglett úrra is. Már mind a három arcot ott látjuk ezen a műtőasztalon, és már magunk sem tudjuk, nem csupán véres káprázat-e az, amit látunk. A katona szemét keressük. Tőle kívánjuk most az értelmezést, és meg akarunk győződni róla: képes-e még felfogni a történteket. És nem leljük a szemét.

Rekesszük be a képes beszédet. A trianoni területvesztésben nemcsak az volt igazán a végzetes, hogy megtörtént, hogy az ország területileg a harmadára zsugorodott, hanem még inkább az, hogy a nemzet a sokkos állapotban és sajnos később sem tudta feldolgozni a vele történteket. Nem tudott olyan belső állapotokat teremteni, korszerű társadalomépítéssel működő demokráciával, pontos nemzeti önmeghatározással, amelyik alapjául szolgálhatott volna egy új magyar elrendeződésnek. A terület-visszaszerzés ideológiájánál fontosabb lett volna a lelkek megtartásának célkitűzése, az egységes, összetartozó, egymás mellett, akár különféle állami keretek között élő magyarság új kultúrájának, megtartó kultúrájának a kimunkálása. És hiába voltak aztán legjobb szellemeink intő figyelmeztetései, hogy erre vezet a megmaradás útja, jött az újabb világégés, és maga alá temetett minden magyar szándékot. Jót is, rosszat is.

A pusztulásnak, a féktelen és esztelen terrornak, a gyilkolásnak és a rablásnak, a vak hősiességnek és a fejvesztett menekülésnek, a tétova hajnalvárásnak és az infernális reménytelenségnek most is volt egy közös nevezője: a kábulat. A magyarság, miközben átélte és elszenvedte a vele történteket, miközben vacogva temetett, és rettegve várta a holnapot, mert még attól a halvány reménytől is félt, amivel a holnapot várta, ismét csak nem fogta fel, mi is történik vele. A tudatnélküliség, a történteknek a maguk valószerűségében való felfogására való képtelenség talán még mélyebb és általánosabb volt, mint az első világháború végén.

Ami természetes is. Minden tisztázatlanság újabb tisztázatlanságot szül. Egyenes vonalú egyenletes mozgással haladó történelmi korszakokban elegendő lehet valamely nemzet számára egy, akár a régebbi múltban végrehajtott önazonosítás, de lökésekkel és iszonyatos torlódásokkal, megrekedésekkel és hátramenetekkel terhes korszakban egy kis népnek meg-megújuló helyzetfelmérésre, ehhez pedig naprakész, érvényes, hiteles önazonosításra van szüksége. Az egyszer elmulasztott helyzettisztítás pedig később, a megváltozott konstellációban üt vissza.

Így történt ez a második világháború napjaiban is. Elfogadott gondolatmenet a magyarság állami és társadalmi változásait a nagyhatalmi tárgyalóasztaloknál hozott döntésekből levezetni, azokkal megindokoltnak és szükségképpen bekövetkezőnek tekinteni. Ez kétségkívül helytálló és megcáfolhatatlan következtetés. Az egész térség színeváltozása e mellett érvel. Emellett azonban súlyos fogyatékossága volna gondolkodásunknak, ha szemet hunynánk a fölött a rideg tény fölött, hogy ezeknek a döntéseknek a végrehajtása, foganatosítása, az új keretekbe való beilleszkedés a nemzeti tudatosságnak milyen alacsony fokán történt.

Nem mintha nem támadtak volna eleven fuvalmak. Nemes, szép és bátor programok is születtek, az országépítés önfeláldozó munkájára is volt jelentkező szép számmal, a bűnök és a mulasztások jóvátételére is volt elszántság és tisztesség, csak egy hiányzott, egyre nem volt erő és bátorság: a beállott változásnak az egész magyarságra tekintő, a történelem szerves folyamatába való beillesztésére. Képletesen szólva, egy olyan személyi igazolványnak a kibocsátására, amelyiket a földhöz juttatott parasztnak, a deportálásból hazavergődöttnek, az otthonából kiűzött, a reszlovakizálás iszonyata elől bujdosónak és a Hargitáról kétségbeesett jeleket adó székely magyarnak is a kezébe lehetett volna adni. Magyar vagy – tartalmazta volna ez az igazolvány, ahogyan akkor mondták: dokument; vesztettél, de élsz, és van még lehetőséged, hogy a saját törvényeid szerint élj az új világhelyzetben, ha megalkotod a saját törvényeidet, ha szembenézel helyzeted tragikumával. És ha nemcsak a szerencsétlenséget, hanem a szerencsét is meglátod abban, ami történt veled. Ilyen igazolvány nem készült. A nemzet nem tudott közös nevezőre jutni a történtek megítélésében. Mindegyik hozzáállásnak volt zavaró mellékzöngéje, vagy mindegyik mögött ott volt az erkölcsi tarthatatlanság nyomasztó figyelmeztetése. A kettőslelkűségtől senki sem tudott megszabadulni. Aki az egyre keményebbé és kegyetlenebbé szerveződő hatalom oldaláról, s ugyanakkor a legtisztább hittel vetette bele magát a küzdelembe, még az sem tudta elhárítani magától a kínzó kétséget: feltétlenül helyes-e az, amit ennyi erőszakkal és egy külső hatalom hathatós szuggesztiójára kell végrehajtani, amiben a nemzeti szuverenitásnak ily csekély a szerepe. S ugyanakkor a másik magyar, aki elutasította mindezt, soha nem békélhetett meg azzal az együttállással, hogy ezzel az elutasítással annak az elmúlt világnak a bűneire, a saját bűneire is felmentést ad, amely bűnök oly végzetes szerepet játszottak éppen ennek a helyzetnek a kialakulásában. Nem volt közös nevező, nem volt nyíltan, egy szívvel vállalt önazonosítás, amelyből megtartó nemzeti program származhatott volna.

Csalódik azonban az, aki azt képzeli, hogy ezzel a záróaktusokhoz érkezett a sötét szimfónia. Való igaz, öntudat nélkül huzamosabb ideig sem az egyén, sem a nemzet nem létezhet. Előbb-utóbb bekövetkezik az agysejtek jóvátehetetlen károsodása. Emberi természetünk csodatermő képessége azonban végtelen. Mi másnak lehet ugyanis nevezni, mint csodának, hogy nemzeti létünk legmélyebb pontja után – a Rákosi-terror tobzódása után –, minden átmenet nélkül, a legmagasabb következett.

Bátran elővehetjük újra a fényképalbumot. az éppen harminc évvel ezelőtti fényképről ismét az a tiszta tekintetű fiatalember néz vissza ránk, akit egyszer már láttunk éppen abban a pillanatban megörökítve, amint a „Talpra magyar”-t szavalja. Legjobb tulajdonságainknak és az emberiség nemesebb célkitűzéseihez való hozzájárulásunknak ez a tüneménye azért olyan felemelő és azért meghatározó jelentőségű pillanata történelmünknek, mert születése pillanatában és a maga történelmi értelemben másodpercnyinek nem nevezhető tartama alatt elvégezte az önazonosítás korszaknyi munkát igénylő műveletét is, méghozzá pompásan: a kor legdemokratikusabb és legmodernebb személyi igazolványát adta kézbe.

Ám komor a ritmusa ennek az albumnak! Az ifjú hős után újra az alkut kötő, rezignált ember következik. Az öltözék most is viszonylag jó, a zakó ujja nincs kikönyökölve, a cipő sarak nincs félretaposva, az úron inkább a jóltápláltság, mintsem az alultápláltság jelei látszanak, de a tekintetében most is ott van az a befelé fordulás: egy atomjaira szétesőfélben lévő ember kétségbeesettsége és bizonytalansága. Azon aztán már meg sem lepődünk, hogy a tényeknek ez az alak is hátat fordít.

A tények azonban most ránk, magyarokra nézve, ha lehet, még halálosabb sugallatúak. A Deák Ferenc nevével, avagy később a millenniummal és a Tiszák nevével fémjelezhető, azaz a forradalom utáni, kiegyező Magyarországnak nem volt érvényes válasza az uralma alatt álló Kárpát-medence nemzetiségi kérdésire. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy igaz-e az, amit vádlóink hangoztatnak, hogy a Szent István-i Magyarországban féktelen nemzetiségi elnyomás tombolt, ez természetesen nem igaz, de igaz, sajnos, hogy ezeknek a mégoly nagy képességű és távlatos látású, bölcs politikusoknak s a nemzetet vezető osztálynak nem volt történelmi értelemben elfogadható, a történések belső rugóit megértő és megtartó erejű válasza erre a súlyos kérdésre. Maguknak sem merték bevallani, mi készül a történelem méhében. Hogy mire fognak vezetni az országhatáron belül élő románok, szerbek, szlovákok szenvedélyes törekvései.

Rettenetesen nehéz erről beszélni. Mint ahogy siralmas dolog a vészharang kötelét cibálni, de nem megkondítani a vészharangot, amikor valaki látja, hogy vész van, nem vétek és nem hiba, hanem megbocsáthatatlan bűn. A helyzet nagyot fordult, és éppen a mi fájdalmasan szép őszünk óta fordult a legnagyobbat. A kérdés annyiban hasonlít a kiegyezés korabelire, hogy a probléma most Kárpát-medencei probléma. Most is az a kérdés, hogy van-e válasza a mai magyarságnak az élete körletében folyó nemzetiségi történésekre. Észreveszi-e azt a végzetes, halálos történést, ami a határai mentén történik. Most a történés szenvedő alanyai magyarok.

Szeretnék árnyaltan válaszolni, szeretném elodázni a választ. Szeretném, ha nem kellene kimondanom, amit mégiscsak ki kell mondanom. Nem is tudom, kihez könyörögjek, mint ama Megfeszített: „Uram, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár.”

Világos tehát, hogy a felvetett kérdésre a válaszom: nem. A mai magyarság, beleértve most már természetesen a szerte a világban, az öt kontinens mindegyikén szétszóródott és a legkülönfélébb állami és társadalmi formációkba beilleszkedett magyarságot, nem áll a nemzeti helyzetismeretnek és az önazonosításnak azon a fokán, hogy felfogná: a Kárpát-medencében folyamatba van téve egy nemzeti kisebbség felszámolása. Érzékelésünk ennél sokkal primitívebb szinten van megrekedve. A határon kívül élő magyarság súlyos helyzetéről beszélünk, az üldözésekről és a megalázásokról, a nyomorról és nélkülözésekről, de óvakodunk attól, hogy az eseteken és a felszínen túllátva nevén nevezzük a történést.

De ha mi nem nevezzük is meg, a történelem nem fog habozni a megnevezéssel. S rólunk nem lesz, ha nem is lehet egy jó szava se vakságunkért, melyet felelőtlenségnek és gyávaságnak fog bélyegezni. Egy olyan etnikai program indult be ezekben az években, amely hárommillió magyar magyar voltának megszüntetésére irányul, de az öt kontinensre szétszórt magyar világban s a maga nyugodt állami keretei között élő magyarságban nincs egyetlenegy felelős fórum, amelyik nevén merné nevezni ezt a folyamatot. Nem arról van szó, hogy nincs a nemzeti és népi élet minden szintjén sok-sok becsületes ember, aki nemcsak szenved ettől a kínzástól, aki mint rokon, mint barát, mint turista és mint állami funkcionárius meg is ne próbálna sok mindent a gyötrelmek enyhítésére; nem arról van szó, ne működnék a magyar segély számtalan új formában, s nem arról, hogy ott, ahol „négy-öt magyar összehajol” a világ bármelyik pontján, ne erre vetődjék a szó, nem.

A tudatunk gyorsan pergő fényújságján csak hírek futnak: az erdélyi magyarság helyzete, a felvidéki magyarság helyzete, alig-alig megkülönböztetve az elfutó reklámszövegektől. Pedig ezek nem külföldi jelentések. Nem volna szabad akként hallgatnunk őket, mert addig sem e folyamat megállítása, visszafordítása, de még csak hathatós lelassítása sem képzelhető, amíg ki nem mondatik, és nem épül be a nemzeti önismeretbe, hogy ez mindannyiónkkal történik. Nem egy részünkkel, a határon kívüliekkel, hanem velünk, mai magyarokkal. Be kell látnunk, hogy történelmünknek, nemzetként való létezésünknek ebbe a fázisába érkeztünk, amikor ez történik velünk.

Itt az ideje, hogy szembenézzünk a rideg valósággal. A magyar ma egy hatalmas diaszpórával rendelkező, súlyos tapasztalatokkal rendelkező nép, amelyiknek egyharmada az államhatárokon kívül él, s ennek az egyharmadnak a kétharmada, körülbelül hárommillió ember a halálos fenyegetettség állapotában van. Amíg a mai magyarság nem jut el a nemzeti önértékelésnek arra az emelkedettebb és tisztább fokára, hogy megértse: ez a tragikus történés egyetemesen, osztatlanul vele történik, éljen akár budapesti komfortjában, akár európai vagy észak-amerikai jólétben vagy szomorú gondok közepett, honvággyal vagy honvágy nélkül, addig minden kezelés csak tudati kezelés lehet, és a folyamat eredménye végzetesebb lesz, mint amilyennek most látszik.

A lelkünkben kell rendet csinálnunk.

Az önismeretnek erre a fokára való feljutást sok minden gátolja. Először is itt van mindjárt az a zavaró körülmény, hogy néhány évtizeddel ezelőtt ugyanez a kérdés határkérdésként volt felvetve. Nemcsak a térképen, a lelkünkben is ott vannak még azok a vonalak, amelyeket különféle hatalmi ceruzák húztak meg, és amelyeket mi éppen ezért szégyellünk. Nem is csoda, mert ezekről a hatalmakról, minden ténykedésükkel együtt, súlyosan elmarasztaló ítéletet, jogos ítéletet hozott a történelem. Mi magunk is az elmarasztaltak között voltunk akkor. S ezt a szégyenkezést, a megbüntetett ember szégyenkezését most is itt érezzük a torkunkban, valahányszor erről esik szó.

Pedig szégyenkezni most már nincs okunk. Ami tőlünk tellett, mi megtettük. Sem vért, sem értéket, sem életet, sem szenvedéseket nálunk többet senki nem áldozott egyetemes emberi célokért, a világban zajló folyamatok megtisztításáért. Ha voltak is bűneink, ha rossz oldalra sodródtunk is annak idején, jóvátettük. Emelt fővel állhatunk a világ előtt. Annak az államnak nincs szégyenkeznivalója, amelyiket ezek alatt a nehéz évek alatt pereskedve, iparkodva és fusizva, ingázva és tizenhat órát dolgozva megteremtettünk, amelyikben élünk.

Le kell végre küzdenünk ezt a pironkodási hajlamunkat. Annál is inkább, mert ez most már nem határkérdés. A határkérdéseket a történelem ad acta tette. Abban az értelemben is, hogy a modern világrendben, főleg pedig Európában a spiritualizált határ az elérendő cél, a korszerű ideál. Szellemi ember, aki ad magára valamit, csak erre irányíthatja a közgondolkodást, legyen bár akármilyen nép fia. Közép-Európában sajnos még messze vagyunk ettől. Éppen ezért világossá kell tennünk álláspontunkat. Ez a harc nem területért folyik, nem, ez lélekmentés. Egyetlen szállal sem kapcsolódik ez már a régi irredentizmushoz, hanem ez egy nemzet jogos önvédelme. És kötelessége. A másik, a megértés útjában álló tényező a folyamat indulati bekötésének földeletlensége. Ha mi, magyarok ebben az ellenünk irányuló kulturális és nyelvi megsemmisítésre való törekvésben eredendő gonoszságot, ősi ellentéteket és csupán olyan jellegű megnyilvánulásokat látunk, ami fölött egyszer már ítélt a történelem, amikor még mi gyakoroltunk, ha ebben csupán hozzánk hasonlóan útjukat kereső kis nemzetek tévútra tévedését, gonoszkodását és elvakulását látjuk, akkor ismét csak rosszul ítélünk. Ez a folyamat ugyanis, amellett hogy rendelkezik az előbb felsorolt rossz tulajdonságokkal, végeredményben egy olyan természetes történelmi folyamat, amelyik mélye kérlelhetetlenül bele van építve a kor egyéb folyamataiba, világfolyamataiba, amelyeknek az eredői nemcsak Kolozsvárt és Kassán, nemcsak Balázsfalván és Komáromban lelhetők föl, hanem szervesen illeszkednek a ketté és emellett sokfelé osztott világ hatalmi sarokpontjaihoz. Magyarán: nem az igazságtalanság ellen kell küzdenünk – persze az ellen is –, hanem azt a képességünket kell megteremtenünk, újrateremtenünk, hogy alkotó módon s a magunk javára avatkozhassunk bele a történelem folyamatába. S ehhez, éppen ehhez kell a pontos önmeghatározás. Nem az a nemzet vagyunk, amelyik ötven, száz, százötven évvel ezelőtt voltunk. Olyan nemzet vagyunk, amelyiknek a jellegét, helyzetét és lehetőségeit elsősorban az a tett határozza meg, amit éppen harminc évvel ezelőtt végbevitt és amit azóta elszenvedett és elszenvedve kialakított. Olyan nemzet vagyunk, amelynek tagjai öt világrészre vannak szétszórva, s amelyet csak akkor nem lehet kiiktatni a nemzetek közül, ha ráébred a maga megkülönböztető sajátosságaira, elsősorban azokra, amelyek éppen ebből a szétszórtságból származnak. Olyan nemzet vagyunk, amelyiknek a legtöbb a kintlevősége. Olyan nemzet vagyunk, amelyik még nagyon az elején tart annak a felismerésnek, ami éppen ebből következik, hogy minden más népnél nagyobb a kintlevősége. Olyan nemzet vagyunk, amelyik mindig arra fizetett rá a legjobban, ha nem ismerte fel a helyzetét, ha nem végezte el az önazonosítás sokszorta kínos műveletét. S végül olyan nemzet vagyunk, amelyik végveszélyben, ha tisztségviselői felmutatták neki a véres kardot, páratlan hőstettek végbevitelére, csodára volt képes.