vissza a főoldalra

 2014.03.21. 

Egy szocialista megpróbáltatásai

Este kilenc óra tíz perc. Minden villany ég, a tv ordít. Az örökpanorámás budai lakás konyhapultján megszólal egy öreg Nokia. Cseng vagy ötször.

– Nem hallasz? – rikácsol egy rekedtes női hang a tv elől.

– A WC-n vagyok – jön a válasz.

Amióta a legkisebbik helyiségben is van plazmatévé, Gábor rájött, hogy ott legalább egyedül lehet. Megint cseng.

– De fontos lehet, dörmög magában és megnyomja a gombot a tartályon. Az üres borospoharat majdnem lelöki a hirtelen mozdulattal.

Húszas szám? Ki a franc lehet? Megint cseng.

– Ííígen! – veszi fel a telefont azzal a „ki vagy te hogy ilyenkor telefonálsz” hangsúllyal.

– Ja, te vagy az Totya? Megint új számod van?.... Mi, hogy holnap kilencre?.... Olyankor kurva nagy a forgalom… Jó-jó, de az Attilát is pont ma engedtem el Gyulára velnesszelni. Mehetek én. …Alkotás mennyi? …Persze ott leszek, nem ittam.

– Voltak a másodikon. Megvan a pénz – veti oda az asszonynak a telefon akkurátus kinyomása után.

– Akkor holnap bemegyünk a kocsiért? Tudod a rózsaszín tetős, limitált, a sminktükörrel…

– Hagyjál, jó? Megyek, lefekszem.

 ***

Ő lesz az, semmi kétség. Vékony bajusz, barna bőrdzseki, farmer, piknikus testalkat.

 – Szervusz, szervusz.

– Könnyen ide találtál?

– Aha, kávét?

A Nokiás doboz láttán Gábor idétlenül felröhög.

– De hülyék vagytok. – A bajusz kajánul vigyorog.

– De ne csinálj hülyeséget! Tudod mire kell a pénz?!  

***

Simon bemegy a bankba, párás meleg van, mindenki izzad a kabátban. A székek foglaltak, a játszósarokban két gyerek felváltva üti egymást és az asztalt. A biztonsági őr tegezve magyarázza egy nyugdíjas korú nőnek, hogy melyik gombot nyomja.

– A francnak kellett idejönnöm – fogdossa a zsebében idegesen a Gabriel D. névre kiállított bissau-guineai útlevelet.

A várakozók száma tizenhárom. Egy pénztár van, mindenki oda vár.

Végre sorra kerül. Egymillió felett? Akkor sajnos rossz számot húzott. A háromszázezres szemüveg láttán az ügyintéző gyorsan közbeszúrja: Átirányítom, jó?

– Mennyi? Két százalék? És még lejön a kamatadó meg a kezelési költség?

Mint a feldúlt bika, viharzik ki a fiókból.

Megizzadt teste remeg a jeges szélben. A szélvédőn piros zacskó várja. Nem hiszem el, kezd bele, amikor ismerős hangot hall.

– Köpcös? Te vagy az?

–  Mi van veled?

– Semmi, ülj be, elmondom.

Ülnek a kocsiban.

– Hülye vagy? Miért nem mész ki a labancokhoz? Tudod, mi van ott? Az előtérben vagy tíz terminál, ahol mindent el lehet intézni. Ha itt mégsem sikerül, hárman fogadnak mosolyogva az aulában. Ha kettő percnél többet állanál sorban már nyitják is a következő pénztárt. Egy hitelemet intéztem múlt héten, és tudod meddig tartott? Tíz percig – elgondolkodik, majd a homlokához kap. – Pont ráérek, négyre kell mennem a gyerekért, kimegyek veled, ha adsz kölcsön tizedikéig öt kilót.

 ***

– Azért ez marha jól néz ki – bambul ki Simon az ablakon. Utoljára hűtőládáért voltam itt. Nem is volt hülyeség magammal hozni a Köpcöst. – Eszébe jut, amikor a Guten Tag-on kívül, még a Wie viel kostet es-t tudta. Feltette a kettőnyolcvanas Gorenje előtt a nagy kérdést, de a választ már nem értette csak zavartan makogott egy Dánkesőnt és nyújtotta a Schillingeket, amit a zsebében gyűrögetett egész úton. Ma sincs sokkal előrébb, bár a pénz nyelve nemzetközi. Ezen elmosolyodik.

– Mi? Bécs? Áh, Prága az igen, vagy Párizs, de ez nem nagy szám. Szerintem – unatkozik Köpcös

– Jó, neked külkeres volt az apád, meg iskola után elrepültetek Berlinbe cipőt venni. Tudod ki vagy te? Anyegin. Unsz mindent. Ezentúl ez lesz a neved, Anyegin. – Nagyon röhögnek.

Persze a bankban megy minden, mint a karikacsapás. Egy aláírás és kész is. Nem is nagyon akarja elhinni, hogy ennyi az egész. Az ügyintéző, ha törve is, de beszél magyarul. Nagyon igyekszik, mindent lehet. Gábor félve megpróbál huszonöt Eurócentet alkudni. Azt is lehet.

 A francba, mondhattam volna ötvenet is. Látja magát, ahogy dicsekszik Tóbiásnak meg, a többi nagyokosnak, hogy milyen jól járt és mennyire igaza van. Hatalmas mosoly és kézrázás közben távoznak.

– Te, jó, hogy egymillió euró volt nálam, de nem túlzás ez a nagy kedvesség? – kérdezi apfelstrudellel teletömött pofával már a kávézóban.

– Nem veszi el senki, nehogy megfulladj – mondja röhögve Köpcös. – Szerinted te vagy az egyetlen, aki ide hordja a pénzt?

 ***

– Hány óra van?

–  Fél három.

– Te sem tudsz aludni?

– Szerinted? – Gábor felkel az ágyból és kikémlel a függöny mögül.

–  Itt vannak?

– Naná. Hú, azt az indexes gyereket de fejbe rúgnám.

–  Engem inkább a hírtévések irritálnak, ezek mégis csak a mi kutyánk kölykei.

Gábor sóhajt egyet, és visszanéz az asszonyra. Bárcsak ne lett volna olyan gyönyörű húszévesen…

Kicsoszog a hűtőhöz, kinyitja, becsukja. Inkább iszik a csapból.

– Hol a picsába’ van a telefonom?

–  Ne ordíts, felvered a gyerekeket. Biztos a zakód zsebében hagytad. Vagy a WC tartályon, úgyis az a kedvenc helyed.

Ahogy az altestét vakargatja, érez valami keményet. Itt van a zsebemben, ’szameg.

– Totya? Tudom, hogy hány óra van. Most mi a franc lesz? Ne izguljak? Te könnyen beszélsz, a te pénzed Gibraltáron van. Tudom, hogy hülye voltam, de a Köpcös azt monda… Gyerekkori haverom, mindegy. Jó-jó, szervusz.

– Hogy az a jó… – tiszta erővel földhöz vágja a telefont. Vörös a feje és kapkodja a levegőt.

–  Most jobb? Kérdezi a felesége és átköti a derekán a pongyolát.

–  Dehogy, jó, anyám, dehogy jó – mormogja maga elé. – Van valami szesz?

– Az a pálinka megvan még, amit a legutóbbi kampánykörúton kaptál valahol lent vidéken.

– Az az ocsmány üveges, a nemzeti szalaggal? Hozzad.

Kihúzza a dugót, félig tölt egy vizespoharat. Azonnal betölti a konyhát az átható acetonos szag. Nem számít, mohón felhajtja. Kirázza a hideg, de iszik még egyet.

– Gyere menjünk, feküdjünk le – üt meg békülékenyebb hagot, ahogy az alkohol szétárad a testében. Az asszony némán követi.

 ***

– Nem akarok óvodába menni! Nem, nem, nem! – Az ötéves Janka ordítva rohan keresztül a nappalin. – De apa se megy dolgozni – kezd bele.

– Apádat hagyjad, beteg.

– Mi baja?

– Beteg, mondtam már. Húzzad a cipődet, ne mondjam még egyszer!

Gábor a takaró alatt marad, ameddig nem hallja, hogy kifelé menet becsapják az ajtót.

– Egyszer ki fog esni tokostól, morogja és elnyomja a buzgóság.

Álmában újra négy éves. Érzi az áporodott szagot, ami az öreg bútorokból árad. A zsúfolt lakásban járatok vannak a felhalmozott antik bútorok, szobrok, hajlított betonvas virágállvány és a milliónyi porcelán giccs között.

– Mondtam, hogy ülj rá a bilire, most nézd meg mit csináltál te mesüge! – Zsuzsi mama szeme villámokat szór. – Megrángatom a brekkencsedet, ha még egyszer becsinálsz!

Összerándul és az ágyékához kap. Átizzadtan, a pocsék pálinkától penetráns szájszaggal ébred, kinyitja az ablakot és ha már ott áll rá is gyújt. – Nem hiszem el, hogy még mindig erről álmodok! Talán tényleg el kéne mennem ahhoz a látóhoz – morfondírozik félhangosan. Hosszan néz az ablaka alatt elzúgó teherautó után.