vissza a főoldalra

 2014.03.28. 

A hegedűtől Hrabalig

Kolozsváron művészileg újjászülettem

Váta Lóránd színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja 1972-ben született Sepsiszentgyörgyön.

Tanulmányok:

1983–87: Sepsiszentgyörgyi Zeneművészeti Középiskola, hegedű szak,

1987–91: Sepsiszentgyörgyi Zeneművészeti Középiskola, hegedű szak,

1991–95: Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem, színművészet szak.

Tánctanulmányokat folytatott a budapesti International Dance and Mouvement Centerben.

1995 és 2009 között a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja. 2009 szeptemberétől a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze.

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban játszott fontosabb szerepei : Sganarelle (Moliere: Don Juan); Heraklész (Euripidész: Alkésztisz); Truffaldino (Goldoni: Két úr szolgája); címszerep (Tersánszky: Kakuk Marci); Turai (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban); Tybalt (Shakespeare: Rómeó és Júlia); Lucio (Shakespeare: Szeget szeggel); Balga (Vörösmarty: Csongor és Tünde).

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott fontosabb szerepei: Egy hang ( Szabédi László: Férj Karrier, felolvasószínházi előadás), Skrivanek úr, főpincér, gestapó (Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam), A halál ceremóniamestere (Johannes von Tepl: A földműves és a halál); Herbert Georg Beutler, más néven Newton (Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok); Thane atya (Charles Mee: Tökéletes menyegző); Madárijesztő (Frank L. Baum - Zalán Tibor: Óz, a nagy varázsló); Übü papa (Alfred Jarry: Übü király); Poul (Thomas Vinterberg – Mogens Rukov – Bo Hr. Hansen: Születésnap); Ben (Arthur Miller: Egy ügynök halála); Cherea (Albert Camus: Caligula); Hugo (Marin Drzic: Dundo Maroje); Péter király ( Büchner: Leonce és Léna); Kinesziasz (Lüszisztraté, avagy a nők városa, Arisztophanész komédiájának átirata); Lehelfi (Csokonai Vitéz Mihály: Cultura, felolvasószínházi előadás), Stragovin (Dosztojevszkij: Ördögök); Paca cár (Varró Dániel - Presser Gábor: Túl a Maszat-hegyen).

Filmszerepek: Férfi (Fény hull arcodra, rendező: Gulyás Gyula); Kutas László (Előre!, rendező: Erdélyi Dániel); Zoltán atya (Tréfa, rendező: Gárdos Péter); Szekus (Visszatérés, rendező: Elek Judit)

Díjak, kitüntetések: A Kovászna Megyei Prefektúra A Kultúra Szabadságáért díja (1998); Alakítás-díj a XI. Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján (Spigelszkij, Isten hozott, szellő!, Kakuk Marci) (1999); Alakítás-díj a XV. Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján (Préda Máté - A csoda, Bert-Partok, szirtek, hullámok) (2003); A legjobb férfi mellékszereplő díja a XXI. Kisvárdai Magyar Színházak Fesztiválján (Préda Máté - A csoda) (2009); A legjobb férfialakítás díja a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon (Alexanderplatz) (2001); A Duna Televízió különdíja a legjobb határon túli előadóművésznek, General Press Kiadó különdíja, a Magyar Versmondók Egyesületének díja a 2005-ös Versünnepen; II. díj a 2006-os Versünnepen; Communitas Alapítvány – egy évre szóló színművészeti alkotói ösztöndíj (2005); Communitas Alapítvány – egy évre szóló színművészeti alkotói ösztöndíj (2005); Jászai Mari díj (2009).

Rendszeresen fellép a Kolozsvári Magyar Napokon.

 Tizenegy éven át hegedülni tanult, majd tánckurzusokon vett részt: miért a színészetnél kötött ki?

 –1989 előtt, a diktatúra idején nagyon nehéz volt bejutni a líceumba ahhoz, hogy felsőfokon tanuljunk bármilyen hangszeren. Évente két-három helyet hirdettek meg a hegedű szakra, és nagyon jónak kellett ahhoz lenni, hogy oda valakit felvegyenek. Két unkatestvérem felsőfokon végzett zenei tanulmányokat, és ők mesélték, hogy mindez milyen borzasztó áldozatokkal járt. Ezért szüleimmel úgy döntöttünk, hogy inkább legyen nyugalmasabb a gyermekkorom. Ettől függetlenül sokat gondolkoztam azon, hogy valamilyen felsőfokú intézménybe jelentkezzem, hogy hosszú évekig ne vigyenek el katonának. Tehát nagyon siralmas volt az élet 1989 előtt Romániában az oktatás területén is. Azért döntöttünk úgy, hogy reálpályán folytassam tanulmányaimat, mert a humán iskolákat igencsak elfojtották, tönkretették. Némi túlzással azt mondhatom, hogy gyakorlatilag nem voltak humán osztályok az országban. Csak a matematikát, a fizikát, a mechanikát, az elektrotechnikát preferálták a vezetők. Sosem vonzott a reálterület, de ez volt számomra az egyedüli lehetőség. Erre egy példa: Sepsiszentgyörgyön, ha valaki be akart jutni a megye legjobb osztályába, akkor vagy a matematika-fizikát, vagy a kémia-biológiát választotta. Ezért végeztem a líceumban – ez Magyarországon középiskolának felel meg – matematika-fizika tagozaton, amit egyébként soha nem bántam meg, mert kinevelt bennem egy olyan pragmatikus gondolkodást, fejben számolást, amit máig tudok kamatoztatni, hasznosítani.

 Nagyon ritka az a színművész, aki szereti a reáltudományokat.  

–Akkor „fehér holló” vagyok, mert bizony nagyon jó eredményeket értem el a matematika-fizika szakon. De mindez nem elégített ki, mert már a líceumban megfogalmazódott bennem, hogy színész szeretnék lenni. Mindez nem ésszerű, hanem ösztönös döntés volt részemről. Így 1991-ben befejeztem a reáltanulmányokat, és elhatároztam, hogy színész szakra jelentkezem.

 1990-ben eszembe se jutott az anyagi motiváció

 Mi vonzotta a színészetben? Hiszen a színművészet sem egy olyan hivatás, ami nem lenne idegölő, s nem járna sok buktatóval.

 –Ez igaz, de abban az időszakban nem gondolkodtam azon, hogy anyagilag miként tudok majd megélni a színművészetből. 1990-ben még nem alakult ki az a mostani állapot, amikor mindenki a pénzt hajszolja, és nekem ezért eszembe se jutott az anyagi motiváció. Kitartás, szorgalom és hivatástudat szükséges ahhoz, hogy az ember vigye valamire ebben a szakmában. Nem lehet csak pénzszerzési forrás a színészet, nagyon szeretni kell ezt a mesterséget. Ha nem szereti az ember a hivatását, akkor nem tudja jól csinálni. Lehet, hogy a kedves olvasó megmosolyogja a naivságomat, de mégis azt mondom, hogy ebben a hivatásban ez a jó. Jelenleg, mikor sok mindent a pénz határoz meg, teljesen másképpen gondolkodnak a fiatalok, amikor szakmát választanak. Azt nézik, miből lehet a legjobban megélni. Én viszont azt vallom, csak abban a hivatásban lehetünk eredményesek, amit szenvedélyesen művelünk, s amit ösztönből választunk.

 Később mégsem fogalmazódott meg önben az , hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”? Hiszen 1989-1990 -ben Magyarországon is sokan azt hitték, hogy elérkezett a nagy szabadság ideje – ezt sokan a szabados életformával azonosították – , majd eltelt néhány esztendő, és sokan csalódtak akár a kulturális szféra működésében is.

 –1995-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem elvégzését követően olyan művészcsapattal kerültem a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba, amely gyakorlatilag egy szinte kiüresedett színházban kezdett el egy nagyon izgalmas produkciósorozatot csinálni. A csapatban a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházból átszereződött színészek voltak, egyetemet végzett színművész csak én voltam, és két rendező csatlakozott hozzánk: Bocsárdi László és Barabás Olga. Az akkori előadások– Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline, Euripidész: Alkésztisz, Witkiewicz : Vizityúk, a Vérnász, Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta, Shakespeare: Rómeó és Júlia, Tamási Áron Vitéz lélek és Énekes madár című darabjai Bocsárdi László rendezésében, vagy Barabás Olga Moliére-előadásai, a Don Juan, és a Scapin furfangjai, később a Peer Gynt-átirata és a Partok, szirtek, hullámok című előadása – a Sepsziszentgyörgyi Tamási Áron Színházat a romániai magyar színjátszás élvonalába emelték. És úgy emlékszem vissza erre az első öt évre, mintha csupán egy nap telt volna el. Remek munkákat végeztünk, nagy sikereket értünk el, és föl sem vetődött bennünk, hogy mindezt mennyi bérért csináljuk. Holott nagyon kevés fizetést kaptunk; éveken keresztül nem engedhettük meg magunknak azt, hogy vendéglőben ebédeljünk. Emlékszem arra a pillanatra, amikor kis mértékben emelték a fizetésünket – akkor még két részletben adták a bért – így minden második héten beülhettünk egy vendéglőbe. Szegények voltunk, de boldogok, és tudtuk, hogy a kultúra hosszú távú és nem anyagiakban mérhető befektetés.

 Felmenői között volt művész?

 –Nem; édesapám gyimesi csángó származású , és az ő családját a vidámság, a hedonizmus, a mulatozás jellemezte. Nagyon szerettek szórakozni. Bizonyára ezt a bohókás művészi habitust tőlük örököltem. Szüleim vasutasok, egyszerű, tisztességes emberek.

 Ha már a bohókásságot említette, felvetődik a kérdés; szükséges-e az, hogy a színész a lelke mélyén megmaradjon gyereknek? Hiszen nem mindenki tudja megtenni azt, hogy estéről estére más szerepet alakítson, tehát játsszon.

 –Csak azt figyeljük meg, hogy a gyermeki létnek velejárója a naivítás és a fantázia. A gyermek mindenből játékot csinál, és rendkívül kreatív. Ahogy felnő a gyermek, ezt a játékosságot elfelejti, vagy az iskola, a társadalom, a megélhetési gondokkal való küszködés kiöli belőle. Ezentúl körbeveszi magát szociális hálóval, etikettet, viselkedési formákat sajátít el. Így elveszíti azt, amit egy színésznek nem szabadna elveszítenie. Gondolok a fantáziára, a játékosságra, az egyes dolgokra való rácsodálkozásra. Bevallom, hogy egy adott pillanatban elég nagy lelki defektus ért, gyakorlatilag „szétestem”, s akkor azt mondtam magamban, megszűntem gyermek lenni. S akkor igencsak szembe kellett néznem magammal, önvizsgálatot tartottam, mert éreztem, hogy a fantáziám sem szárnyal úgy, mint régen. Akkor még néhány évet játszottam Sepsiszentgyörgyön, majd átjöttem Kolozsvárra. Nem kaptam Szentgyörgyön rossz szerepeket, de magamban éreztem, hogy már nem játszom úgy, ahogy korábban. A közönség valószínűleg ebből nem érzett semmit, mert a művész belső utakon mozog, míg a külső utakat látja a publikum. Amikor elmentem Tamási Áron Színháztól, több néző nekem szegezte a kérdést: éppen most mész el innen, amikor kiváló szerepeket alakítasz, s ennyire jól megy neked? De én úgy éreztem, hogy ha még néhány évet ott maradok, nézhetetlenné válok.

A rutinszerűség oly’ annyira nem jellemző rám, hogy kakecoló színésznek is neveznek

 Túlzottan rutinszerűen játszott?

 –A rossz értelemben vett rutinszerűség igazán nem jellemző rám, oly’ annyira, hogy kakecoló színésznek is neveznek. Tehát olyannak, aki nagyon aprólékosan kidolgozza a szerepet. Ilyen szempontból rigorózus vagyok, aki mindig tudja, hogy a manírokat, a modorosságot kerülnie kell.

 Több kritikus szerint szükséges, hogy minden színészben legyen egy kis manír, de ha csak az marad meg, az katasztrófa.

 –Tudatosan nem akarok maníros lenni, de ha a néző, a kritikus ezt kívülről látja, az már más eset. Az valóban szükséges, hogy a színész egyéniség is legyen. Lényeges az érési folyamat, amikor sok ilyen-olyan szerep közben, évek múlásával egy-egy színészi egyéniség kifejlődik, megérik, gazdaggá lesz.

 Életrajzát olvasva látom, hogy számtalan tánckurzuson vett részt még az egyetemi évek idején is. Miért érezte lényegesnek, hogy különböző táncstílussal megismerkedjen?

 –Azért tartottam fontosnak a tánckurzusokon való részvételt, mert ma már nagyon sok színházi produkcióban megkövetelik a tánctudást, vagy éppen a mozgás különböző elemeit. Tudni kell a színésznek ritmusra járni a színpadon, és mindez tánctudást igényel. Ez nem azt jelenti, hogy a színművésznek különböző koreográfiákat kell elsajátítani, hanem, hogy a teste képes legyen arra, hogy a koreográfus kihozza belőle a mozgást. Több tehetséges fiatal kollégával játszom együtt, de azt látom rajtuk, hogy a tánc alapjait sem tanították meg nekik az egyetemen. A kolozsvári színiakadémián táncot sajnos nem tanítanak a színinövendékeknek.

 Próbál segíteni ezeknek a fiatal kollégáknak?

 –Természetesen, de olyan stílusban segítek, ami nem bántó, s így elfogadják a véleményemet. Azt kell velük megértetni, hogy csoportmunkáról van szó, és a produkció attól lesz jobb, ha ők is megtanulják a tánc alapjait. Én azért jártam például sztepp-kurzusra, mert tudtam, hogy több előadásban a rendező igényli ezt a fajta táncot. S ha egy olyan darabban játszom, amiben szteppelni kell, akkor azt kérem a koreográfustól, hogy már ne alapszinten, hanem középszinten tanítson meg a szükséges mozdulatokra. Ugyanez vonatkozik az énektudásra is. A színésznek nem akkor kell elkezdeni énekelni tanulni, amikor kap egy ilyen feladatot, hanem jóval előtte. És ezt a tudást folyamatosan fejleszteni kell. Szintén lényeges, hogy a színész minél több verset tanuljon meg, különben nagy nehézséget jelent számára olyan darabban szerepelni, ahol a szöveget rímbe szedte a szerző – gondoljunk csak Shakespeare műveire. Ma már nem elég az, hogy a színész elvégzi az egyetemet, s az ott elsajátított tudást kamatoztassa –sajnos vannak olyan színművészeti akadémiák, ahol az alapvető tantárgyakat nem tanítják – , hanem szükséges a folyamatos önképzés is.

 Mi a jó mester, és mi a jó művész ismérve?

 –Ahhoz, hogy a színész mestere legyen a szakmájának, meg kell tanulnia számtalan dolgot. Erről már az előbbiekben beszéltem. Sok mindent meg lehet tanulni, de ahhoz, hogy jó művésszé váljunk, ahhoz plusz adottságok szükségesek. A művész, már mielőtt egyetemre járna, úgy érzi, különleges képességekkel rendelkezik, de mindez nem elég ahhoz, hogy mestere legyen a szakmájának. Ezért szükséges tanulmányokat végeznie. Ahhoz pedig, hogy valaki híres színésszé váljon, a szerencsének is nagy szerepe van…Több díjat kaptam életemben, ami szintén szerencse kérdése is. Többször felterjesztettek elismerésre, de mégsem kaptam meg a díjat. Holott lehet, a legjobb voltam, de mégis akkor a „csillagok állása nem volt megfelelő”.  

Amikor átjöttem Kolozsvárra, tudtam, hogy egy nagyon jó társulat tagja leszek

 Sokszor, ha valaki díjat kap, megnő az irigyei száma. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata mennyire összetartó, lehet-e valódi csapatszellemről beszélni?

 –Úgy vélem, hogy nincs probléma akkor, ha én nem csinálok magamnak. Ha nagyon keresném az irigyeimet, valószínűleg rájuk is lelnék, ha azt sejteném, hogy széthúzás van a társulaton belül, akkor csak azt látnám. De én igyekszem mindennek a jó oldalát nézni. Amikor átjöttem Kolozsvárra, tudtam, hogy egy nagyon jó társulat tagja leszek, hiszen remek színészek játszanak itt, és sok rendező dolgozik velünk. Nagyon kemény munka folyik ebben a színházban; a szentgyörgyi színház a kolozsvárihoz képest egy színi műhely. Ott egy évadban 3-4 új produkciót vittünk színre, míg nálunk 12-13 előadást mutatunk be. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a társulaton belül nem lennének apróbb problémák, de hol nincsenek? Hiszen művészek dolgoznak itt, akik érzékeny lelkivilággal vannak megáldva.

 Kolozsváron egy évadban körülbelül mennyi produkcióban szerepel?

 –Az itteni első évadomban egy produkcióban voltam benne. Egyetlen a szempontból nem volt könnyű eleinte Kolozsvárott a helyzetem: nehezen szoktam meg azt, hogy sok rendező dolgozik velünk, és mindegyiknek be kell mutatnom a tudásomat. Tehát szinte folyamatos castingról beszélhetünk. Ez viszont óriási erőt és motivációt adott. Majd az egyik szerep követte a másikat. S ez azt jelenti, hogy szeretnek a rendezők, a kollégák, és meg vannak elégedve a munkámmal. Már említettem, hogy Szentgyörgyön mennyire magam alatt voltam művészi szempontból, de itt újjászülettem.

 Mi érdekli jobban: a kritikusok, a közönség, vagy a kollégák véleménye?

 –Kezdő színészként nagyon megviselt, amikor rossz kritikát kaptam. Majd rájöttem arra, hogy a színházi előadások befogadását nagyban befolyásolja a kritikusok és a közönség ízlésvilága. Nem is lehet mindenkinek megfelelni. Tehát én már nem foglalkozom a kritikákkal, mert nekem az a dolgom, hogy a rendező utasításának megfelelően a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Emellett foglalkoznom kell azokkal a kollégákkal, akik társművészei az adott produkciónak. Nekünk abban kell hinnünk, amit estéről estére megpróbálunk érvényesíteni.

 Mennyire megbecsültek a kolozsvári magyar színészek?

 –A kolozsvári helyzetről azért nem tudok hitelesen beszélni, mert csak négy éve lakom ebben a városban. Amit viszont Szentgyörgyön, Marosvásárhelyen megtapasztaltam: az az időszak rég elmúlt, mikor mindenki a híres színész titánokat nézte csodálattal, ha azok végigvonultak az utcán.

 Beszéltünk színészetről, táncról, versről, de arról még nem, hogy sanzonokat is énekel.

 –Hogyne! Önálló magyar sanzonműsoromat hét éven keresztül játszottam Szentgyörgyön, és tervbe vettem, hogy összeállítok egy újat, mert nagyon szeretem a két világháború közötti zeneirodalmat.

 Sőt filmekben is szerepelt…

 –Három filmfőszerepet játszottam. Sajnos filmekbe ritkábban hívnak, mert nem élek a magyar fővárosban, így ott kevésbé ismernek.

 Mennyire szigorú kritikusa önmagának?

 –Eléggé kritikus vagyok a saját magammal szemben. Azt, mondják, hogy aki a Szűz csillagjegyében született, arra jellemző az aprólékosság, a túlzott igényesség. Ezt magamról is elmondhatom. Mindennek megvan a maga rossz és jó oldala. A jó, hogy tudják rólam a rendezők, ha rám bíznak egy szerepet, arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki az adott karakterből, tehát igényes színésznek tartanak, amire nagyon büszke vagyok.

Medveczky Attila

Fotó: Bíró István