|
 2014.03.28.
Csorja Gergely
Szókratész nem izzad (I. rész)
Az előrejutást
ma a gazdaságot, a tudományt, az innovációt, a forrásokat, a
vállalkozás lehetőségét gátló kerítések akadályozzák.
Ezek a kerítések – Németh László képével élve –
parcellákat kerítenek el, ahol a hosszú terméketlen, vagy
valamikor régen termett földet birtokló tekintélyek,
tulajdonosok, szakemberek ülnek. A nagy parcellákon belül,
kisebb leválasztott részek találhatóak, ahol újabb, kisebb
hatalmú, kisebb tekintélyű, kevésbé szakember
miniparcella-birtokosok vizslatják a kerítésen keletkezett
esetleges lyukakat.
Ilyen miniparcellák
a tanszékek, osztályok és főosztályok, bankfiókok, vállalkozásfejlesztési
alapítványok, hivatalok és nagyvállalatok egyes részlegei.
Ezekből állnak öszsze a nagyobb parcellaegyüttesek, ahol már
az igazi szaktekintélyek, igazgatók, esetleg tulajdonosok
uralkodnak. A parcellázás olyan buzgón folyt az elmúlt 150 évben,
hogy az utakat is kimérték.
Nincs merre menni,
nincsenek ösvények, csak keresztbe húzott kerítések. Ebben a
parcellaraszterban csak bekéredzkedéssel, a parcella tulajdonosa
vagy csak birtoklója engedélyével és feltételei szerint lehet
előrehaladni.
Ezeket a feltételeket,
hol tanulmányi szabályzatnak, hol működési és szervezeti
rendnek, hol hitelbírálatnak, hol vizsgaszabályzatnak, hol közbeszerzési
eljárásnak, hol munkarendnek nevezik.
Mindenféle értetlenkedés,
a terméketlen parcella termőre fordításának minden kísérlete
heves ellenállást vált ki. A parcellán belül csak a kitérkövezett
utakon lehet járni, és arról lehet diskurálni, hogy hova
betonozzunk vagy kövezzünk még egy járást, esetleg milyen módszerekkel
magasíthatnánk meg a kerítéseket. A parcella területét
bevetni szigorúan tilos, a kerítések érintése pedig még áramütést
is vonhat maga után.
A parcellákon belül
azonban van élet, lehet fizetést kapni és némi szerencsével még
más parcellákba is ellátogathatunk.
Ez a mai élet.
A kerítéseken túl
csak fagyos vagy lakhatatlan területek vannak, ezeket nem is mérték
ki. Minek.
Ez nem mai jelenség,
az állapot a XIX. század óta biztosan fennáll éppen csak a
parcellatulajdonosok és birtokosok változtak. Németh László,
a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója 1934-ben Az új
enciklopédia című kiváló írásában a szellem emberének háttérbe
szorulását, sőt eltűnését vizsgálja. Az esszében Németh László
a parcellákra osztott tudomány képét mutatja be, de a kép
annyira találó, hogy kései epigonként a teljes életre bátorkodtam
kiterjeszteni. A 113 évvel ezelőtt a Nyugatban megjelent írás
nagyszerűen mutatja be, hogy a világot teljességében látó
ember helyett a szakember a szellemi élet meghatározója.
A „szakszerűség”,
mint minden szellemi tevékenység ideálja és törvénye e század
sikereinek és zavarának a titka. A szakember az ismeretek remetéje.
Kámzsával és szöges övvel űzi ki magából a szellem ördögét,
hogy annál alázatosabban közelíthesse meg a tényeket. Ő nem
egy közös műveltség nyelvén szól a tényekhez, hanem minden
tényhez a maga külön nyelvén; a tudomány úttörői azok,
akik ismeretek megközelítésére, kiaknázására új szakot, új
módszert s csak abban a szakban beváló madárnyelvet
teremtenek. Az, amit mi tudománynak nevezünk, velük kezdődik,
ők hasítják ki a szellem közös határából és ők kerítik
el. A tudomány most már tabu; aki nem szakember, az megvetendő
dilettáns, Herodotosnak gyermekmesét kell írnia és Voltaire
elmehet újságírónak.
Ez az újfajta
szerzetesség pillanatnyilag beválik, a dilettantizmus száműzése
hatalmas eredményeket hoz. A tények és különösen anyag és
természet tényei, a nyelvüket beszélőknek kivallják
titkaikat és mind beljebb szívják maguk közé a vállalkozó
tudóst. A szakok szakokat fiadzanak, aki mint egy tanszék
docense új szakot hasított ki magának, élete alkonyán négy
új szakot oszthat ki docensei közt a magáéból. S a parcelláknak
ez a parcellázása egyelőre még nem azért folyik, hogy minél
több legyen a tulajdonos, hanem hogy megosztva győzzék a munkát.
A szakszerűség: munkamegosztás s a munkamegosztást kihasználó
tudomány kel, mint a kenyér és dagad, mint a vizenyős test. A
szakemberek tudománya Corvin-áruház az enciklopedisták szatócsüzlete
mellett. A szörnyméretek százada a tudományt is szörnyeteggé
puffasztotta.
Azonban ép ez
a nagyság vált a tudomány végzetévé is. Mint azok az őskori
lények, melyeket a tömegük ítélt kiveszésre, a tudomány sem
tud mit kezdeni szédületes tömegével. Ami elébb megye volt,
most birodalom lesz, ahová elébb átsétálhattál, most utazni
kell. Nemcsak a laikusok száműzetnek mindörökre az ismeret földjéről,
de a tudósok maguk is laikusok a harmadik szomszédban. A
szellemre rájafekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége. Aki
Montenegróban király volt, Oroszországban tetű. Hol itt a
menekvés, ha nem a strucctudományosságban? Az az igazi tudós,
aki minél szűkebb helyre dugja a fejét.
Ha egyes
szellemóriások szemléletükben újra egyesítenek is néhány
tartományt, utánuk megint szétesik, s a tudomány testében
egyre nehézkesebbé válik a közlekedés. A tudós vigyáz, hogy
a szomszéd tudós ki ne kacagja a dialektusát s a szellem egyre
fásultabban néz szét az unalmas, egynemű dolgok közt. A tudomány
elvonta a szellemi élet nyilvánossága elől az ismeretet s miután
magát képtelenné hizlalta ténnyel, ernyedten lottyadt szét
tulajdon kövérségében. Az az anyag, melyhez a tizennyolcadik
század enciklopedistája bármikor hozzáférhetett, a szakok céhládájába
került, s csak az férhetett hozzá, aki a szakzsargon minél
bonyolultabbra fabrikált zárához kulcsot csináltatott. S ha a
tudomány azt sínylette, hogy kiűzte magából a szellemet, a
szellem embere elvesztette a biztonságát, nem tájékozódhatott
többé kora kultúrájában. Az általános műveltség bombaszt,
melynek nincs értelme: vagy elérhetetlenül sokat jelent, vagy
szánalmasan keveset.
A szellem fölött
elgyengül a közös, kötelező műveltség irányítása, s hogy
ez az egyre fokozódó tájékozatlanság milyen végzetes azokra
a szellemi tevékenységekre is, melyeknek nem a tájékozódás,
hanem a műalkotás a feladatuk, jó példa rá az utolsó száz
év művészete, és különösen az irodalma.
Majd később:
A népszerűsített tudomány koncain rágódó író visszahúzódik
a félelmetes tekintélyű szakemberek elől s a szellem emberéből
a tudomány tisztelője lesz. Ez az, amit én patikus-szellemnek
nevezek. Az az ember, aki az orvost legjobban tiszteli: a patikus;
hogyne, hiszen az orvos beavatottja annak, aminek ő csak a külső
szertartását ismeri. A tizenkilencedik század írója ilyen
patikus szerepet vállal a tudós mellett: Flaubert Homais-je az
irodalomnak is rossz szelleme. A patikus-szellem fellegvára e században
a regény. A regény az a műfaj, ahol a másodkéz-enciklopedizmus
kitombolhatja magát. A regény szereplőin át a másodkéz-enciklopedista
biztos fedezékből, a hozzáértés kötelezettsége nélkül szórhatja
véleményeit öröklésről, fejlődéstanról, társadalomról,
kriminológiáról, sőt az exegézisről és a nyelvészetről
is. A nagy regényírókat eszközeik és józanságuk megmenti az
eltévelyedéstől, a tizenkilencedik század regénye azonban mégiscsak
Wells és Zola felé lejt. A másodkézből kapott, eltorzult
ismeret szerencsétlenül löki meg az író képzeletét s az
ismereteknek, melyeknek mérték hiján a súlyát sem ismerheti,
végzetes szerepet enged művészetében is. A századvég gyanús
tudományú, tudományoskodó írója így lesz a szakszerűség
nyomorékja.
(…)
A tudomány elzárkózik,
az írók egyrésze higít, a másik szétzilál. Mi lesz itt a
szellemiekre nevelt emberekből, miféle közös kultúrából merít
a tanultak félelmetesen növő serege? Amit a tudomány nem
rejthetett el, amit az irodalom még mindig kínál, jó előre
megutáltatta vele az iskola. Nehéz elhinni, hogy lett volna kor,
melynek iskoláztatása alkalmasabb volna a szellemiek iránti csömört
széles körben elterjeszteni. Az iskoláztatás célja beállítani
az ifjút kora kultúréletébe, olyan diszciplínára szorítani,
mely ideálokat ad, képességet fejleszt s az első tájékozódást
is megadja. A rómaiaknál ilyen diszciplína volt a görög, nálunk
a latin. A tizenkilencedik században a latin értelmét
vesztette, fokról-fokra háttérbe szorult, az iskola a tudományok
fűszeresboltja lett, mint falusi szatócsok fiókos szekrényeiben
a cukor, só, bors, fahéj, úgy állt a tantárgyak fiókjaiban a
különféle szakismeret. Szaktudósok kicsinyített modelleket készítenek
a szakjukról s azt állítják a gyermek elé. A nagy szakember
ideálja a kis szakember, s ha már a tanár is csak képmutatás
árán látszhat tudósnak, elképzelhető, milyen kevéssé sikerül
ez a gyermeknek tíz tárgyból. A gyermekhajlékonyság ügyesen
szimulálja azt, amit pillanatnyilag várnak tőle, az anyag elvégzése
azonban már egy esztendőn belül is naiv svindli, a gyermekek
semmit sem végeznek el, a sokféle szakképzés nagyon felületes
ahhoz, hogy képességeket hagyjon vissza, a rájuk rakott
ismereteket lehányják, szellemi ruganyosságot nem szereznek.
Egy erős és erejére ébredt képesség, akármi is az, mindörökre
ébren tarthatja bennünk a szellemet, de melyik az a képesség a
teherhordás öszvérerényén kívül, melyet még jeles tanulóinkban
is föltétlenül megtalálunk. S az egyetemi képzés nem
tervszerű ördögűzés-e a szellemnek a jövendő szakemberből?
A diplomát szerző emberek nagy többsége csak azért veti magát
alá ennek a képzésnek, mert a képzés képesítés is; a kenyérért
tanulunk és nem a tudásért. S még a nagyratörők közt is
milyen kevés, akinek a munkaláza szerez pozíciót s nem a
protekcióláz munkakedvet.
Az iskola
nemhogy táplálná, megtöri az ifjúban a szellemi érdeklődést
s az irodalom, ahelyett, hogy irányítaná, megzavarja. Az az
interregnum-irodalom, melyben az író létjoga, hogy ellentmond
mindenkinek, nem nevel, hanem szédít, kótyagosít. Aki
kezdetben komolyan vette a pózok demagógiáját s elhitte, hogy
valakit követnie kell, később már csak a jelmezbált látja,
amelyen minden jelmez érdekes, de legérdekesebbek az irodalmi
pikantériák intimpistái. A pamfletek és botrányok az utolsó
injekciók, melyek a szélesebb érdeklődést időre-órára
felzaklatják. De azok is milyen kevesen vannak, akiket még fel
lehet zaklatni. A művelt középosztály műveltsége egyre inkább
a rummy ismeretére, a motorbicikli- és rádióalkatrészek számontartására
s a sporttabellák könyvnélkülijére szorítkozik. A
kultuszminiszter, akinek a sportminiszter címzés hízeleg, a kor
szimbóluma.
A legmulatságosabb,
hogy ez a kor, mely a szellemvilágot idáig züllesztette, minden
más kornál büszkébb volt szellemi felsőbbségére. A
szaktudomány gyors virágzása, szédületes kiterjedése, a
meglepő találmányok, a regényirodalom órjásai, az érdekes,
eredeti egyéniségek vására, a színházak fényes lebujai, az
érettségi bizonyítványok és diplomák gyarapodása ideig-óráig
elfödhette e kor szellemi életének mélyebb nyavalyáját,
ahogy a kapitalizmus roppant szemfényvesztése is eltakarta a készülő
összeroppanást. A betegség azonban ép e viruló külső mögött
harapózhat el legkönnyebben. Míg mi a kor jogtalan erőérzetében
puffaszkodtunk, ismeret és szellem elszakadtak, az ismeret bűnnek
bélyegezte a szellemet, a szellem csúffá tette az ismeretet s
az emberek nagy tömegei végleg elszoktak a gondolkozástól. Késhetett-e
itt a katasztrófa?
Németh László esszéje után nyolc évvel kitört a második
világháború. A helyzet ennek ellenére sem változott semmit. Sőt!
2014-ből visszanézve a 30-as évek a szellem tündöklésének tűnik.
Késhet-e itt a katasztrófa?
(A jövő héten
folytatjuk)
|
