vissza a főoldalra

 2014.11.07. 

Hat ősbemutatót tartanak a nyíregyházi színházban

Nagyon széles társadalmi réteg ízlését és igényeit szolgáljuk ki

Az országban egyedülálló módon, hat ősbemutatót játszik a Móricz Zsigmond Színház társulata a 2014–2015-ös évadban. Többek között a Hair című musical, Az ellopott futár és az Égigérő fű című előadások is szerepelnek a Móricz Zsigmond Színház 2014–2015-ös évadának műsorán. Tehát sok újdonsággal készülnek, és az aktuális évfordulókról is megemlékeznek egy-egy produkció erejéig. Dr. Tasnádi Csaba a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője, a VIDOR Fesztivál igazgatója: Színházunk nemcsak lokálisan jegyzett. Bízunk a szakmaiság erejében, a csapatmunkában, az élő játék varázsában, s a színpad és a nézőtér közti kommunikációs lehetőség erejében.

 Már túl vagyunk a XIII. nyíregyházi VIDOR Fesztiválon. Mi ennek a fesztiválnak a küldetése?

 – A VIDOR Fesztivál életre hívását két lényeges dolog motiválta. Az egyik: hazánkban a nevettetésnek, a mulattatásnak komoly hagyománya van. Gondoljunk csak olyan nagy művészekre, mint Csortos Gyula, Feleki Kamill, Latabár Kálmán, Salamon Béla és még lehetne sorolni a neveket. Ennek ellenére a vígjátéknak, a színvonalas nevettetésnek nem volt ünnepe Magyarországon. Számtalan tematikus színházi fesztivál létezik, de a míves szórakoztatásnak nem volt méltó seregszemléje. Mi úgy gondoltuk, mintegy a nagy elődök előtt is tisztelegve, hogy ennek megteremtése nagyon fontos lenne. A bohózat és a vígjáték sznobériából egy kicsit mindig lenézett műfaj volt. Holott a drámának, a tragédia mellett egyik komoly alfaja a vígjáték. A nézők nagyon igénylik a színvonalas szórakoztatást, s a színházi szakemberek is tudják, hogy egy tapsos antré vagy abgang, esetleg egy nyíltszíni taps kicsiholása milyen nagy szakmai rutint, alázatot, hozzáértést kíván. Ahogy az is kiemelendő, hogy igen komoly munka áll egy könnyed bohózat mögött is, és az igazi nagy nevettetők nagyon sokat dolgoznak egy poénért, és azért a státusért, hogy a legnagyobb komikusok között tartsák őket számon. Sokszor nehezebb egy vígjátékot vagy bohózatot jól eljátszani, mint közepesen egy tragédiát. S ennek a műfajnak sokáig nem volt méltó fesztivállehetősége. A fogadtatást jellemzi, hogy már az első évben igen jól reagáltak az érintett társulatok a meghívásra, és a nézők is nagyon örültek, hiszen nemcsak a veretes, fajsúlyos művekre kíváncsiak, hanem önfeledten szeretnek kacagni és szórakozni is. Hiszen a nevetés gyógyír – ez orvosilag bizonyított tény –, és minden színház, legyen vidéki vagy fővárosi, évente legalább egy vígjátékot vagy bohózatot a műsorára tűz, hogy ezzel szolgálja ki a nézők igényét. Tehát van miből megszerkeszteni a fesztivál műsorát. Ezért a VIDOR Fesztiválnak már a kezdetektől nagyon jó a visszhangja, mert be lehet mutatni egy rangos seregszemlén olyan előadásokat, melyekben nagyon sok munka van, és bennük tehetséges színészek játszanak, de más fesztiválra nem lehet elvinni őket a meghatározott tematika miatt. A másik fő szempont: a kezdetektől fogva szerettünk volna létrehozni egy antik görög értelemben vett népünnepélyt, ahol korra, nemre, társadalmi állásra való tekintet nélkül együtt tudnak szórakozni az emberek. Ezért indítottuk el világzenei programjainkat. Azért a világzenét választottuk, mert ez a műfaj sem jelent meg még erőteljesen akkoriban a hazai fesztiválpiacon. Bejöttek a számításaink, mert úgy néz ki, hogy a népzenei alapokon nyugvó, s arról elrugaszkodó zenei megnyilvánulások furcsa, atavisztikus élményt szabadítanak föl a hallgatóságból. És valóban, a nagyszülő és az unoka együtt hallgatja ezeket a zenéket Nyíregyháza főterén. Azért is volt erre szükség, mert olyan nagy érdeklődés övezte a színházi versenyprogramot, hogy kicsinek bizonyult a Móricz Zsigmond Színház befogadóképessége; tehát mindenképpen kellett valami, a színházi versenyprogrammal párhuzamosan, ahová korlátlan számban eljöhetnek az érdeklődők. A világzenei programsorozat kiegészül új magyar filmvígjátékok vetítésével és egyéb olyan műsorokkal, melyekre nagy az érdeklődés. Így délutántól utcaszínházak, zsonglőrök, karikaturisták, mutatványosok, élő szobrok szórakoztatják a „nagyérdeműt”. Vannak dumaszínházi előadások, a legfiatalabb korosztálynak pedig bábszínházi produkciókkal kedveskedünk. Tehát minden a színvonalas szórakoztatásról és a nívós mulattatásról szól. Kiemelendő a VIDOR Fesztivál jószolgálati, karitatív jellege. Közel 400 program szerepel a fesztiválon, melyeknek közel 90%-a ingyenesen megtekinthető. Arra is törekszünk, hogy úgynevezett speciális intézményekben, így gyerekotthonokban, népjóléti intézményekben, öregek otthonában, kórházakban, sőt börtönökben is tartsunk előadásokat, mert azt valljuk, hogy a nevetés, a jókedv mindenkinek kijár, még akkor is, ha valakinek a társadalmi helyzete nem teszi lehetővé, hogy szabadon kisétálhasson a Kossuth térre. Az a véleményünk, hogy a derű demokratikus alapjog kellene hogy legyen. Elmondhatjuk, hogy nagyon erős a fesztivál „kisugárzása”. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nem tartozik a leggazdagabb régiók közé, s ezért az itt élők nagyon örülnek egy ilyen, szinte teljesen ingyenes, vidám seregszemlének. Világzenei programunk pedig annyira színvonalas, hogy nemcsak a helyben lakók látogatják, hanem sok vendég érkezik erre a rendezvényre az ország más részeiről és a határon túlról is. Így a fesztivál kihasználja azt a helyzetet, hogy 100 kilométeres körzetben három országhatár közelében vagyunk. Tehát sokan érkeznek hozzánk Felvidékről, Kárpátaljáról és Erdélyből is.

 1999 óta a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője. Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, mi az, amire színházvezetőként igazán büszke?

 – Büszke vagyok többek között a színház rekonstrukciójára, az említett VIDOR Fesztivál létrehozására, s a színészház felújítására. A legnagyobb örömmel azonban az tölt el, hogy sikerült folytatnom azt a szakmailag elkötelezett munkát, melyet az előttem regnáló igazgatók elkezdtek. A Móricz Zsigmond Színház egy vidéki repertoárszínház, a megye egyetlen hivatásos kőszínháza, amely nagyon messze esik Budapesttől. Nagyon széles társadalmi réteg ízlését és igényeit kell kiszolgálnunk, éppen ezért igyekszünk minden műfajban helytállni, megmutatkozni, és minél többféle lehetőséget biztosítani az itt játszó színészeknek. Műsorpolitikánk is bizonyítja, hogy mennyire törődünk az óvodásokkal, kisiskolásokkal, felső tagozatosokkal, középiskolásokkal, meg természetesen a felnőttekkel és a szépkorúakkal is. Szinte kevés az a játszási nap, ami egy évadban számunkra rendelkezésre áll, olyan nagy az érdeklődés a színház iránt. Ennél nagyobb visszaigazolásra egy színházcsinálónak nincs is szüksége. Ez azért is lényeges, mert igen komoly konkurenciánk a kereskedelmi televíziók sokszor ízlésromboló megnyilvánulása és az elektronikus információáramlás. Tehát nagyon lényeges, hogy a színház ezeknek a kommunikációs formáknak méltó ellenfele tudjon lenni, s mi nagyon bízunk az élő játék varázsában, a színpad és a nézőtér közti kommunikációs lehetőség erejében.

 A társművészetek képviselői – gondolok például a képzőművészekre – számára is tudnak bemutatkozási helyet biztosítani?

 – Színházunk galériájában rendszeresen biztosítunk bemutatkozási lehetőséget a helyi képzőművészek számára – általában minden nagyszínpadi bemutatónkra új kiállítást szervezünk. A városban vannak nívós galériák, múzeumok, így mi a kiállítások biztosításával „csupán” kiegészítő tevékenységet folytatunk. A színháznak három játszóhelye van: a MŰvész Stúdió, a Krúdy Kamaraszínpad és a Nagyszínpad. Előfordul, hogy egy délelőtt a legkisebbeknek és a nagyobbacskáknak is játszunk – mind a MŰvész-ben, mind a Nagyszínpadon –, majd este ugyanott felnőtt előadást láthat a közönség, sokszor a kamaraszínpadi produkcióval párhuzamosan.

 A Budapesttől való távolságnak meg van az előnye is?

 – Természetesen. A színház körül szeretetteljes közeg „uralkodik”, ami annak köszönhető, hogy igyekszünk színvonalasan dolgozni, s ezért hálásak a nézők. Az utcán megismerik a színészeket, akik így folyamatos privát visszajelzést is kapnak a nézőktől, akik bérlet- és jegyvásárlásaikkal is kifejezik szimpátiájukat. Mivel messze vagyunk Pesttől, a színészeknek nem kell a próbák és az előadások után szinkronba, vagy filmstúdiókba rohanniuk, ezért kényszerűségből együtt élünk, s a színház a közösségi terünk, a színészház az otthonunk. Ez az oka annak, hogy nálunk sokkal intenzívebb a szakmával való foglalatosság.

 Ebben az évadban hat ősbemutatót állítanak színre. Ez mekkora kihívást és kockázatot jelent?

 – Ezt egy példával érzékeltetném: képzeljük el, hogy a mesterszakács most először készít el egy gasztronómiai újdonságot, s közben kitalálja a hozzávalókat, a fűszerezést és a technológiát is. Ez nagyobb kockázatot jelent, mintha rutinból elkészítene egy hagyományos ételt. Minden színházi bemutató sok kétséget rejt magában, hogy sikerül-e eljutni a célig – ám tudjuk, hogy vannak előképek, több színháznál kipróbálták az adott színmű működőképességét –, de az ősbemutató dupla, tripla veszélyekkel jár. A darabokat úgy választjuk ki, hogy a téma izgalmas legyen, érdeklődésre tartson számot, a szerepek pedig jól kioszthatók legyenek színészeink között. Tavaly öt ősbemutatót tartottunk, melyeknek jó volt a visszhangjuk, s a nézők is kedvelték őket. Ez azért fontos, mert nemcsak a színészeinkben, a rendezőinkben bízunk, hanem a nézőink nyitottságában, kíváncsiságában is. Azt is lényegesnek tartjuk, hogy ne csak a jól bevált darabokat játsszuk, hanem minél több új magyar mű kerüljön színre, s adjunk teret új kezdeményezéseknek is.

 Az új magyar műveket, az ősbemutatókat a nagyszínpadon játsszák, vagy a kisebb játszóhelyeken?

 – Ez a mű mondanivalójától, műfajától is függ. Így a közeljövőben nagyszínpadon mutatjuk be Rejtő Jenő Az ellopott futár című darabját, amely unikális előadás lesz, hiszen ez még soha nem szerepelt magyar színpadon. Ezt a vígjátékot azért szánjuk a nagyszínpadra, mert már a szerző neve is becsalogatja a bérletvásárlókat és a jegyigénylőket. A kamaraszínpadon ezzel párhuzamosan Lénárd Róbert délvidéki fiatal szerző Tetkó című művét tűzzük színre, ami már kissé speciálisabb darab, hiszen beszél kisebbségi kérdésekről is; így például a szerbiai magyarság és cigányság helyzetéről. Ezekről a kérdésekről lényeges gondolkodni, de valószínűleg ezt a darabot kevesebben látogatják majd, mint például a Rejtő-mű adaptációját. Az évad végén, 2015 áprilisában a nagyszínpadon mutatjuk be a Szibériai csárdás című zenés, romantikus játékot. Ez a mű emléket állít az I. világháborúnak, és annak is, hogy 1914-ben mutatták be Bécsben a Csárdáskirálynőt, majd 1915-ben már Pesten, a Király Színházban tűzték műsorra. Az ősbemutató témája, hogy az egyik lágerszínházban a magyar foglyok az orosz parancsnok kedvéért, előnyök reményében színpadra állítják az örök becsű operettet… Bízunk benne, hogy a nagyszínpadon is megél ez a mű, hiszen olyan dallamok csendülnek föl benne, amelyek szinte mindenki által igen kedveltek.

 Törekednek-e arra, hogy a bérletek, a jegyárak relatíve megfizethetőek legyenek, hiszen a Kelet-Magyarországon élők többsége nem él jó anyagi körülmények között?

 – Sajnos, ebben a térségben az átlagkereset jóval alacsonyabb az országos átlagnál. Mindeme tényt figyelembe kell vennünk a jegyárak meghatározásakor. Más vidéki színház sem lenne képes az önkormányzati és központi támogatás nélkül működni. Megtehetjük azt, hogy megemeljük a jegyárakat, de üres nézőtérnek senki sem játszik szívesen. Igyekszünk olyan repertoárt kínálni, hogy a néző ne sajnáljon színházra költeni, és próbáljuk a jegyárak közti „ollót” kinyitni. Így a legjobb helyekre kissé drágábbak a jegyek, de igenis meg lehet tekinteni előadásainkat jelképes összegért is. Bevezettük a sávos kedvezmény rendszerét is, ami azt jelenti, hogy nézőink minél nagyobb távolságból érkeznek hozzánk, annál olcsóbban látogathatják produkcióinkat. Szükségünk van a központi és a városi forrásokra, mert egyetlenegy színház sem él meg saját bevételeiből, főleg azok a teátrumok nem, melyek népszínházi karakterrel és küldetéstudattal rendelkeznek.

Medveczky Attila