vissza a főoldalra

 2014.11.14. 

In memoriam Csurka István

Néhány gondolat a rendszerváltozásról

Kis János 1989 decemberében egy szombathelyi gyűlésen jelentette ki először, hogy az SZDSZ lehetőnek tartja a koalíciót az MDF-fel, ha az MDF megszabadul a jobboldalától, Csurkától. Pedig ekkor még nem hangzott el a „népnemzeti gerinces” „törpe kisebbség”-es jegyzet, amely után az antiszemitizmus vádja iszonyúan felerősödött. Kis Jánost nem érdekelte, hogy ez a kijelentése menynyire hasonlít Rákosinak akármelyik ’45-46-os megnyilatkozásához, amelyben a Kisgazdapártot a jobboldalától, a reakciótól való elszigetelődésre buzdította. (Aztán persze bilincsben és börtönben, golyóban és körömletépésben tárgyiasult ez a kívánság…)

Az MDF megosztása és utána a meggyengült szervezettel egy koalíció létrehozása eleve beletartozott az elképzelésekbe. Ehhez olyan helyzetet kellett teremteni, hogy a párt maga legyen kénytelen szakítani a nemzetközi színtéren is antiszemitaként felmutatott emberével, majd az így meggyengített maradékkal koalícióra lépni, már eleve a diktáló pozíciójából. Ehhez természetesen az Aczél-féle stábok adatbázisaira is szükség volt és van ma is.

Sokak szemében talán már-már mániákusságnak tűnik fel ennek a névnek ez a gyakori emlegetése. Annak azonban, aki politikát akar csinálni a mai Magyarországon , tisztában kell lennie a terepviszonyokkal.

Az Aczél nevével fémjelzett hálózat az újkori magyar történelem legravaszabbul és legalaposabban összeszerkesztett politikai, gazdasági és pénzügyi televénye. Nemzetközi kapcsolatai minden égtájra kiterjedtek, belföldön pedig semmi sem történhetett nélküle. Emberei révén nemcsak rálátása volt a titkosszolgálatokra és a belső elhárításra, hanem a közvetlen irányítása alá tartozott még olyankor is, amikor látszólag háttérbe volt szorítva pártjában. Úgy ragadt rá Kádárra, mint a pióca, és ezzel a legfontosabb döntéseket tudta befolyásolni. A módszere az volt, hogy előbb kíméletlenül lehetetlenné tette az értelmiségit, akár tudóst, akár művészt, majd amikor vagy megtört, vagy a gyötrésnek már nem volt politikai haszna, ő nyúlt a hóna alá, és a párt balszárnyával szemben ő segítette hozzá az alkotó munka lehetőségéhez. A háttérben ő rakatta fel a bilincseket, ő irányította a tiltásokat, ő adta a kitüntetéseket. A gépezet ma is működik, a lekötelezettek serege végtelen.

(Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változó alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban. De hát ez most nem ide tartozik.)

Az MDF szétfűrészelése állandóan a kitűzött célok közt szerepelt. Sokszor maga a szervezet tárt fel repedéseket a saját bástyáiban, ahová be lehetett hatolni. Az SZDSZ és a kizárt állampárti legények minden más pártban igyekeztek vezető pozíciókat szerezni. Legígéretesebbnek a Szociáldemokrata Párt látszott. Harasztiék és Bihariék satuba fogták a szocdemeket.

A Kisgazdapárt a népszavazáskor az SZDSZ mellé állt. De a mohó és diadalittas SZDSZ-vezetés elkövette azt a hibát, hogy a sikerből kihagyta a kisgazdákat. Lenézte őket és rosszul ítélték meg várható eredményüket. Akármikor átejthetőnek, beszipkázhatónak tartották a kisgazda vezetőket. Fogalmuk sem volt annak a földigénynek a mozgósító erejéről, amely erős majdnem-középpártot hozott létre a tulajdonképpen nem is létező kisgazdákból és a ’45-ös történetre még emlékező idős magyar emberekből. Trockij muzsikmegvetése vakította el őket?

Amikor aztán a választások első fordulója bebizonyította, hogy a célt nem sikerült megvalósítani, mert az MDF, ha kis előnnyel is, de a legerősebb párt maradt, újra az Ellenzéki Kerekasztal sémát vették elő. Hatalmas nyomás nehezedett az MDF-re, elsősorban a kormányalapítás várományosára, Antall Józsefre, nehogy ki merje hagyni a számításból az SZDSZ-t. A sajtó egyöntetűen nagykoalíciót követelt. Száz érvvel bizonyították, hogy az MDF egymagában nem is képes a kormányzásra.

Ezek azonban csak a nyilvános nyomások voltak. Azoknak a köröknek a hivatalos állami politikán keresztül érvényesített figyelmeztetéseiről és követeléseiről, amelyekről fentebb már szóltunk, talán majd csak az emlékiratok idején fogunk beszámolókat olvashatni. Egyetlen eset kivételével.

Amikor a választások második fordulója után, az eredmények ismeretében Antall nyilvánosságra hozta, hogy a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal alakít koalíciót, és kihagyja az SZDSZ-t és a Fideszt is, a Magyar Nemzeti Bank betétállománya egy hét alatt felére csappant.

Az ország egyik napról a másikra a csőd szélére került. Azok az állami és nagybankok, amelyek eleddig mintegy 1,5 milliárd dollárt tartottak bent bizalmuk jeléül betétként a Magyar Nemzeti Bankban, hirtelen mind úgy gondolták, hogy a pénzük itt nincs jó helyen. Igaz, Bulgária éppen ebben az időben jelentette be fizetésképtelenségét, az azonban nem elégséges ok a magyar rendszer iránti bizalom hirtelen megingására. Ezt a műveletet valahonnan s valamiért irányítani vagy legalábbis sugalmazni kellett.

Ne találgassunk, ne gyanúsítgassunk. A tények magukért beszélnek. A még fel sem állt Antall-kormánynak, az MDF-nek vajmi kevés eszköze volt ennek a helyzetnek a kivédésére. Hivatalban és ereje teljében volt azonban Aczél bankrendszere. Az a hálózat működött, amelyik annak idején az útlevéllistákat az asztalra tétette és amelyiknek a legtöbb vesztenivalója volt az MDF gáncsolás nélküli kormányra jutása esetén.

Amit nem sikerült elérni az Új Márciusi Front népfrontos blöffjével, az Ellenzéki Kerekasztallal, az MDF megosztásával, a sajtó által követelt – s a közvéleményben visszhangot vert – nagykoalícióval, azt ebben az utolsó pillanatban ezzel a koncentrált támadással, fenyegetéssel – és még ki tudja, mi minden történt – sikerült kierőszakolni 800 millió dollár hirtelen kivételével.

A már azelőtt is folyó paktummegbeszélések az SZDSZ és az MDF között felélénkültek, és mire a kormány megalakult, nyélbe lett ütve a magyar politikatörténet egyik legellentmondásosabb és legkártékonyabb hatású megállapodása, amely olyan pillanatban szólt bele a magyar társadalom életébe, amikor a legnagyobb szükség éppen arra lett volna, hogy „fent” csak fogadják és gyakorlatba ültessék azt, amit a népnek végre módjában volt elképzelnie egy szabad választáson.

Sok szó esett már erről a megállapodásról, de rendszerint csak felületes érintésekkel. Először is soha nem volt még úgy bemutatva, mint sorozatos behatolási kísérletek elhárítása után egy 800 millió dolláros bunkó hatására létrejött kényszerű, sőt kikényszerített politikai meghátrálás. Mert igaz ugyan, hogy a megállapodás közjogi szempontból kiegyensúlyozott, hiszen a kétharmadot igénylő törvények megritkítása, valamint a kormány és elsősorban a miniszterelnök számára a kollektív bizalmatlansági indítvány elfogadása elégséges ellentételnek látszik a köztársasági elnök posztjának átengedéséért és a nagy tájékoztatási intézmények élére történő egyetértéses kinevezési módért, de ezt az egyensúlyt lehúzták e hátrányos következmények.

Kétségtelen, hogy a kormányzás gyakorlatilag lehetetlenné vált volna, ha még a költségvetést is kétharmados többséggel kellett volna elfogadni. Előállhatott volna a Lengyelországihoz hasonló helyzet, amikor az Országgyűlés a szétdarabolódottság, következtében tehetetlen, és ennélfogva a kormány is csak vergődik. Ennek nyilván előbb-utóbb új választások kiírása lett volna a következménye, aminek eredménye pedig szerfölött kétséges lett volna. Nem valószínű, hogy még egyszer megismétlődött volna az MDF csoda.

A paktum mellett tehát szólt ugyanannyi, mint ellene. S mégis tragikus következménnyel járt – elsősorban a rendszerváltozásra nézve. Csak az egyik fél volt az, ami, az MDF. Úgy tárgyalt, úgy kötötte meg ezt az alkut, mint a kormányzásra felhatalmazott erő, amelyik a maga módján akarja végrehajtani a rendszerváltozást. Ezt a módot a többség támogatta. A másik fél azonban – s ez akkor még csak kevesek előtt lehetett nyilvánvaló – egyáltalán nem a rendszerváltozás érdekében, hanem egy 1945 óta folytonos uralmi helyzet fenntartásának érdekében, s éppen a rendszerváltozás lefékezésére kötötte meg ezt a paktumot. A választásokon alulmaradt, mégis megkapta a legnagyobb közjogi méltóságot, és innentől kezdve már csak rajta múlott, hogy ezt hogyan és milyen érdekeknek megfelelően használja ki.

Az MDF ugyanis ebben a paktumban átengedte a gyakorlati hatalom egy jelentős részét annak a szűk körnek, amelyet legyőzött, amellyel az egyesülést még a kerekasztalnál is el tudta hárítani. Hogy mennyire a gyakorlati hatalomról van szó, és mennyire a rendszerváltozás mélységéről és mikéntjéről, azt Göncz Árpád alá nem írásai, a privatizációban szerzett nómenklatúraelőnyök és az egyes apparátusok kommunista fertőzöttsége mutatja.

A paktumot tehát nem szabad csupán mint az MDF, a kormány s különösképpen mint Antall József rögtönzésének egyikét felfognunk, mert a paktum ugyanakkor a másik oldalról nézve egy 1915 óta tartó folyamatos hatalomgyakorlás éppen aktuális mozdulata, amely éppen ebbe, a szovjet rendszer összeomlása következtében lehetővé vált magyar rendszerváltozásba építette, csempészte, de legjobb, ha az igazat mondjuk: erőszakolta bele a saját ejtőernyős csapatát.

Nem lett volna ugyanis semmi különösebb baj a köztársasági elnöki hivatal átengedésével, ha azt egy valódi ellenzéki párt kapja, amelyik rendszerváltozást akar, csak másképpen. Így azonban, hogy az SZDSZ kemény magja által kézben tartott Göncz Árpádnak jutott, legfőképpen a rendszerváltozás függetlenségének, korlátlanul magyar nemzeti érdekek alávetésének ellensúlyozása vált lehetővé a paktummal.

Nem a rendszerváltozás, hanem a 45 óta folyamatos uralom legfontosabb személyi érdekeinek biztosítása volt a cél. A paktumon csak a nómenklatúra nyert igazán. Sem az SZDSZ tagsága, sem az MDF szavazótábora nem tudott a dolog lényegéről semmit. Valószínűleg maguk a megkötők sem tudtak – a rettenetes nyomáson kívül – eleget. Azonkívül joggal reménykedhettek a személyes, a baráti elkötelezettségek erejében, a közösen viselt sors tisztességre ösztönző hatásában. Ez, mint tudjuk, a politikában szigorúan tilos.

Hogyan is lehetett volna előállni a gondolattal: az ötvenhatos börtönviselt Göncz Árpád, a szamizdatos butik kezelői, akiknek meghurcoltatásait élénk színekkel mutatta be a sajtó, akik kirobbantották a Dunagate-botrányt, akkor, amikor még kommunista kormány volt, akik szembe mertek szállni a keménységéről híres belső elhárítással, hogyan lehetett volna számottevő sajtó és televízió nélkül megkísérelni közölni a csak kevesek által látott igazságot a társadalommal, bizonyítékok híján.

Reménytelen vállalkozás lett volna. Meg kellett várni, amíg a működésével szolgáltat minderre kétségtelen bizonyítékokat maga a köztársasági elnök és az SZDSZ kemény magja. Bizonyítékok?

Göncz Árpád, jogkörét önkényesen kiterjesztve, hadsereg-főparancsnoki minőségében megakadályozza, hogy a hadsereg szállító járművei, darus kocsijai elszállítsák a hidakról a közrend ellen vétő taxisokat, a kormány megbuktatására szervezkedőket.

Később a kormány megkeresésére az Alkotmánybíróság kimondja, hogy a köztársasági elnök békében nem szolgálati elöljárója a hadseregnek, tehát nincs joga a kormány, a hadügyminiszter parancsának felülbírálására, és főként nincs joga egy alkotmányellenes, törvénytelen puccs fedezésére.

Addigra azonban már az amnesztián is túl voltunk, amit a kormány terjesztett be, nagylelkűen mentve a hibázó elnököt és megadva a menlevelet a hidakat és a csomópontokat eltorlaszoló szervezett csapatoknak. A nagylelkűségnek, amely természetesen gyengeséget is takart, nem az lett a következménye, hogy az elnök és a mögötte állók jobb belátásra térnek, hanem egy újabb alkotmányellenes pofon. Csapás a jogrendre, s a kormány nyilvános megalázása. A kormány ugyanis az Országgyűlés többsége által elfogadott törvény alapján 3-3 alelnököt kívánt kinevezni a Rádióba és a Televízióba. A személyeket úgy választották ki, hogy azok elfogadhatók legyenek az ellenzéki pártok számára is. Az elnök megtagadja a kinevezési okmány aláírását, mert a hivatalba lépő alelnökök szétvetnék azt a jogellenesen, törvénytelenül felépített intendánsi rendszert, amelyik a kormányellenesség és a paktumba beépített nómenklatúrabiztosítékok tartozéka. Göncz nemet mond, mert a háta mögött állók, a kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötők ezt parancsolják neki.

Ez benne volt a paktumban? Az egyik oldalról mindenképpen.