|
 2014.11.28.
„…nekem
szülőhazám”
Tavasz, fény, fiatalság – az örökifjú
Radnóti Miklós
Tóth József fotói az Országos Idegennyelvű Könyvtárban
A kor gyilkos eszméje,
mindnyájunk szégyenére, hamar végzett vele. Ám Radnóti, mert
a költészet halhatatlan, él. Dúdoljuk sorait, s még rosszkedvünk
sem annyira rosszkedv, ha belebújunk abba az angyali bukolikába,
amely napfényes sátortető volt még legzordabb napjaiban is költészete
fölött.
A kés, amely végül
is a földarabolás műveletében csúcsosodott, nem csupán testéből
vágott ki újabb és újabb darabot, de a szeretett hazából és
népéből is. Ahol a költő a naptestű szüzekkel, a nyájat
terelő pásztorokkal, a lankás dombokkal, a folyók
kanyarulataival és az utolsó verssorokat beborító sárral –
minő megigazulás! – magyarságát megélhette. Mindannyian,
nemcsak a versértők, csonkultunk evvel a gyalázatos halállal.
A fű megfeketedett, a melencében dagasztott kenyér kővé vált.
Csonkultunk, hogy újraépíthessük magunkban mindazt, ami élet,
sors, fiatalság – fény. Mert a bakancs megtiporhatta azt a földet,
de a gyalázat tonnáival sem tudta annyira ledöngölni, hogy ne
keljen ki belőle az új mag. A sarjadó remény.
A Bori notesz
borzalmain is átsüt valaminő fény. A jövő bizodalma. „Gyökér
karján féreg alszik, / gyökér lábán féreg ül, / a világ
megférgesül. / De a gyökér tovább él lent, / nem érdekli a
világ, / csak a lombbal teli ág” (Gyökér).
Zsolozsmába
foglalt táj, imába burkolt kedves, a szögesdrót helyett
szeretet-láncot kínáló emberség. Dráma és öröm, felhőtlen
kacaj és Krisztus szögeivel átvert sírás. Szinte bódulatnak
mondható hazaszeretet és a tájon boglyaként elnyújtózó sóhaj.
Mindez a nyelv motorjával, Radnóti mestere volt, fölidézhető.
De a kép, a fotó vissza tudja-e adni eme különleges világ savát-borsát?
Nem illusztrációként, ám a képzőművészet eszközeivel újratemetve
a voltat. Sőt hozzáadva mindazt, ami a motívumvilágban, fényben,
szerkezetben összesűrűsödik.
Tóth József fotóművész,
aki szerényen csak fényképésznek mondja magát, birtokában
van mindazon képességeknek, amelyek hajnalt szülnek (értékítélet!)
a legsötétebb éj villámaiból is. Így volt ez többek között
a János vitéz költőjének megidézése kapcsán is (Petőfi fényképezőgéppel),
és így van ma is. Radnóti Miklós születésének századik évfordulójára
készített zseniális albuma – 100 vers, 100 kép (2009) – a
bizonyság rá. Mindenik lapján vers és fotó, valósággal
szimfóniává szervesült.
A mostani tárlaton
ebből a kollekcióból hármas osztatú tablókon negyvenkilenc kép
látható. Ha csupán a verscím volna hozzájuk kapcsolva, akkor
is élvezhető lenne – talán a pontos azonosítás ellenére is
– a fotók vizuális üzenete. Viszont a kiállítás nem eléggé
dicsérhető népszerűsítő funkciót is vállal avval, hogy
minden fénykép mellett ott a képi érzelmeket előhívó líradarab.
Tehát a tárlatlátogató a frissen olvasott versélményt össze
tudja vetni Tóth József képi fantáziájával. Ez a fantázia
– csoda.
Erdők-bokrok karéja
öleli magához a szeretett tájat (Nem tudhatom), az üveglapot
csaknem puskagolyóként átütő vízcseppek a kedvese után vágyakozó
költő bánat-kottái (Zápor), a nyugodt fasorba fehér ékként
hasító ég – noha mindenütt nyugalom – a „szelíd szolgálati
szabályzat” bekövetkezendő borzalmára figyelmeztet (Veresmart).
A befagyott vízparton hó-sipkától bolyhosult bogáncsok pedig
– éget a fehérség – a didergő természet okán az elmúlásra:
„halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan, / épp úgy mint
a halál. És suhogó, teli csönd / hallgat utána” (Mint a halál).
A kontrasztok is döbbenetesek:
a kőhíd előtti bomló tavasz virágaival szemben – „és
teli csókkal szökik haza a reggel” (Táj szeretőkkel) – ott
a csendes vízhullámokat (háttér) átbökő, a horizont fölött
szinte az égben landoló juharlevél hegyes kiszögellésének-kardjának
fenyegetése (Járkálj csak, halálraítélt). A levél premier
plánja kozmikus halálmadarat vetít elénk.
Az egy drótszálon
belógó magányos villanykörte börtönhangulata éppúgy
letagadhatatlan – „Mint fegyházban a villany ha kacsint”
(Egyszer csak) –, mint a gyönyörű női hátakttal fölidézett
valahai szerelem („tíz éve emlék vagy te már” – Emlék)
sajgó jelenléte. A Bájoló mint kedvescsalogató a szék
faragott háttámlájára dobott fehér, vállpántos nyári ruhában
válik az érzékiségen túli szerelem, illetve együvé tartozás
jelképévé: „vesd le az inged, / mossa az eső / össze szívünket”.
Leleményes kompozíciós
készség, az emberiesült táj mint különböző helyzetekben
megnyilvánuló érzelemfaktor, az évszakokban megbúvó öröm
és fájdalom, valamint a tárgyak – egy kertbe kitett tölcséres-kurblis
lemezjátszó (Május), egy faragott padtámla (Augusztus), egy régi
kávédaráló s festett csupor (Tápé, öreg este), egy csillámló
metszett üvegpohár (A’ la recherche…) – eldorádója közvetítette
hangulat: hars zene, megnyugvó csönd, a megfáradt hazatérők
melankóliája, és a „távlatot adó” halállal megidézett
valahaiak természetes közelsége-viselkedése („beleisznak
majd poharunkba”) – mind-mind lényegi vonás, bennük a
vers-kép együttes esszenciája tükröződik. Ha jellemtulajdonsággá
válván, egyúttal azt is mondtam, a vox humana igézetében.
A vers és fotó közötti
stílusbéli hasonlóság, szinte zenei formává emelve a kopogó
szavakat, több fekete-fehér tábla sajátja. Csak két
jellegzetes példa! A Száll a tavasz festőisége – „Csúszik
a jég a folyón, foltosra sötétül a part is” – szépen
visszaadódik a kanyargó, szinte posztimpresszionista fehér-fekete
foltokban. Az Októbervégi hexameterek soraiban megbúvó, verslábak
kavarta pontos zenét viszont – paradox – az ölbe rakott, különböző
átmérőjű fatörzsek s -ágak szabályos-szabálytalan ritmusa
vizionálja.
Élet és halál
forog drámai csatában a képeken – a Razglednicák első versét,
oldván a borzalmakat, egy angyalszobor vigyázza –, ám a
tragikus vég ellenére is („Sárral kevert vér száradt fülemen”
– Razglednicák 4.) minduntalan a kedvesét ölbe kapó, a dalolásban
zabolátlan költőt látjuk. Radnóti víg tavaszi szellője,
himnikus, a fényt fénnyel ötvöző élni akarása van annyira
elemi erejű, hogy – szimbólumértékű figyelmeztetéssel –
elűzzön minden borzalmat.
Szakolczay Lajos
|
