vissza a főoldalra

 2014.10.03. 

In memoriam Csurka István

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (I. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

 Schirrmacher: Sokan remélték, hogyha Martin Walsert és Ignatz Bubist össze tudják hozni egy asztalhoz, akkor mindenekelőtt tisztázódik az a vád, amely Martin Walsert érte, hogy a Békedíjjal való kitüntetése alkalmából mondott ünnepi beszédében „szellemi gyújtogatást” végzett. Arról beszélt ugyanis, hogy a holocaust képeit immár nem képes újra és újra végignézni. A vádat elsősorban Ignatz Bubis úr képviselte. Most az urak itt ülnek, Bubis úr szárnysegédje, Korn úr, magam a házigazda szerepét kell hogy vállaljam. Uraim!

Bubis: (Jól táplált, élénk, hatvanas éveiben járó férfi. Mozgékony szemek, támadókészség, amely alkalmanként riadt visszavonulásba fullad. Magabiztosan kezdi, feltartóztathatatlannak hiszi magát.) Szeretnék rögtön valamit mondani.

Walser: (Hetvenkét éves, kiegyensúlyozott, de mint a sokat dolgozó írók, elhasználódott, barázdált arcú ember. A szája sarkában egy apró rángás fut le, mintha ezt mondaná: – Persze, hiszen azért vagyunk itt, hogy mondjunk valamit. Ez ilyen felszínes? – De nem szól semmit.)

Bubis: (Folytatja.) Mindig is azt mondtam, hogy amikor Deckert, Frey, Schönhuber, vagy hogy a fenébe hívják őket, ilyesmit mondanak, akkor az senkit nem érdekel (közben Walserre sandít, nem sértette-e meg túlságosan), akkor annak semmi hatása nincs. De ha Martin Walser ilyesmit mond…

Walser: (Megint megrándul az arca, s halkan, de mégsem suttogva odafordul Schirrmacherhez.) Mindez ugyebár benne volt Bubis úr Spiegelnek adott interjújában… (Schirrmacher csak bólint, jelzi, hogy nem akarja megállítani Bubist. – Ennyire tiszteled? Ne vidd túlzásba! – gondolja Walser, de nem szól.)

Bubis: (Folytatja, úgy tesz, mintha nem látta, nem hallotta volna a túloldali közjátékot.)… akkor annak egészen más hatása van. Én azonban semmikor sem mondtam, hogy Walser, Deckert és Frey ugyanaz.

Walser: (Megint a magas termete következtében az asztal és a társaság fölé tornyosuló kiadóra néz, és ez most azt jelenti: – Nem igaz, hazudsz, Jeruzsálemben lenáciztál.)

Schirrmacher: (Méltatlankodva néz Kornra, mert vele beszélte meg a találkozó, a párviadal feltételeit, és azokban szó sem volt ilyen durvaságokról, hazudozásról. Korn azonban úgy tesz, mintha semmiről sem tudna.)

Bubis: A szellemi gyújtogatást azonban abból vezettem le, hogy azt mondtam: itt most engedetlenségi hatást gyakorolnak olyan emberekre, akik e nélkül megmaradnának jámbor állapotukban, s oda sem figyelnének az efféle dolgokra. Ezek most felbátorodnak. Mert különbség van abban, hogy ki mond ki valamit. (Mivel most egyszerre Walser is, Schirrmacher is közbe akar szólni, kanyarít egy széles elhárító mozdulatot, nem hagyja, hogy közbeszóljanak.) Azonnal kitérek az egyes részletekre is. (Most néz először szemébe Walsernek, keményen mondja, vádló éllel.) Ön Auschwitz eszközzé tételéről beszélt.

Walser: (Most rezzenéstelen. – „Nevezze meg a devizát, barátom” – gondolja, de nem mondja ki. Csak átszalad az ajka fölött egy kis mosoly.)

Bubis: Az elmúlt hónapokban kárpótlási kérdésekről folytattunk vitát. Auschwitz eszközzé tétele „jelenlegi célokra” ezt jelenti. A kényszermunkások és az árjásítottak kérdéseire gondolok. Ön ezt értette ezen, amikor a jelenlegi célokat mint husángot említette. Meg kell mondanom azonnal, hogy Auschwitz esetében husángról beszélni ijesztő. (Hátradől a széken, ránéz Schirrmacherre.) Szememben az erkölcs sohasem kapcsolódik a husáng fogalmához.

Schirrmacher: (Lesüti a szemét, most nem tud és nem mer Martin Walserre nézni, hiszen megkaphatja tőle a szemrehányást, hogy bizony nem készítette fel eléggé arra, hogy kikkel találkozik. Számított-e ilyen durva támadásra ez a tudós ember? Látja, hogy Walser nincs meglepődve. Akkor jó, gondolja.)

Korn: (Hátrahúzza a székét, óvatosan lenéz az asztal alá és enyhén bokán rúgja a rabbit, mert maga is úgy véli, hogy az túllő a célon és Walser feláll, mielőtt elkezdődnék az igazi beolvasás, Bubis azonban észre sem veszi mindezt.)

Bubis: (Gyors beszéddel, szinte hadarva.) Ami számomra a legfontosabb, s ami a közvéleményben talán nem is váltott ki olyan nagy hatást és nem is volt vita tárgya, az éppen az ön következő kijelentése: ön vádnak, minden német elleni vádemelésnek érzi, ha erről a korszakról szóló filmeket készítenek és vetítenek. És a fiatal nemzedék? Számomra itt semmi másról, csak a fiatal nemzedékről van szó. Én az elmúlt években több mint félmillió fiatallal beszélgettem. (Walser jobb kezével végigsimítja a bal szemöldökét, mint akinek a feje fáj, valójában a félmilliót sokallja. Zsúfolt egyetemi előadótermet lát maga előtt. „Remélem, nem igaz” – gondolja.) Vitáztam iskolákban és egyetemeken. De én mindig megpróbálom megmagyarázni a fiataloknak, hogy szó sincs a fiatal nemzedék elleni vádaskodásról, sőt még annak a fiatal nemzedéknek a vádolásáról sem, amelyik akkor élt, de nem vált bűnössé. (Walser és Schirrmacher összenéznek. Schirrmacher azt gondolja: Walser pontosan ilyen ember: élt már akkor, de nem bűnös. Kíváncsi, hogy Walser él-e az alkalommal, hogy most, a legjobbkor szólaljon meg. Walser azonban nem kér Bubis odatolt jóindulatából, észre sem veszi. Ezt gondolja a nagy szóömleny miatt: – Ez egy vigéc. S aztán azt is a maga megnyugtatására: – Ezt nem fajilag gondolom róla.) Ön minden alkalommal vádlottnak érzi magát, amikor ilyesmiket mutatnak, és oda sem tud nézni, s amikor pedig az égő menekültszállásokat mutatják önnek, meg a törökök égő kolbászsütő bódéit, akkor a minden német elleni vádaskodást érzékeli. Nos, ez engem megijesztett. Én ebben az összefüggésben látom ugyanis a tulajdonképpeni veszélyt. Mert így éppen azt üzenjük a fiataloknak, hogy ki lehet kapcsolnod, ha ilyesmit mutatnak, ha téged ez zavar, mert neked nem szabad vádlottnak érezned magad, a kolbászsütők meg csak égjenek a demokratikus német városokban. (Bubis lázba jön a saját hangjától, mert úgy érzi, sikere van és máris megtörte ellenfelét.).

Én csupán három filmet láttam a nemzetiszocializmusról, három filmet ötven év alatt. (Ekkor egy közös gondolat telepszik az asztal közepére: Ja, ha te most elkezdel hazudozni…) Az első film a Holocaust volt, a második a Shoa. A lányommal soha nem beszéltem erről, de amikor a Holocaust ment, két részt vele néztem meg. A Shoa című filmet egyedül láttam és a Schindler listáját is. Ez volt az a három film, amelyeket megnéztem.

(Schirrmachernek is elege van a hosszú szövegelésből, és bosszúsan állapítja meg: – „Ezt most a Dohnányi-cikk miatt mondja. Dohnányi nem látta Schindler listáját… Lefogadom, Walser se… Ezek nem járnak moziba, a tévében pedig még nem ment sehol… De ezek még ott se nézik meg… ezeket elriasztja a nagy reklámozás… Persze, igazuk is van… holocaustipar…”

Az ideiglenes kikapcsolódásának ezekben a pillanataiban Schirrmacher azonnal átugrott a Dohnányi-cikkre, amelyet az ő személyes ösztönzésére vetett papírra a híres, a náciknak ellenálló család kései sarja, Klaus von Dohnányi, Hamburg polgármestere. Maga előtt látja a szöveget a lapban. A FAZ jellegzetes betűi: „Walser beszéde egy német panasza volt – mindazonáltal egy nem zsidó németé – a mások túlságosan gyakori kísérletezgetéseivel szemben –, akik a saját lelkifurdalásaikból előnyöket kovácsolnak maguknak.”

Schirrmacherben feljött újra az a láz, ami a Dohnányi-cikk közlésének idején az egész szerkesztőséget elragadta. Ilyen mondatok! „Németországon bélyeg van és mi ezt a Káin-bélyeget viseljük.” Majd a cikk egy korábbi mondata alapján az akkori vélekedése: Walsernek igaza van, mivel mindez ugyanakkor újra és újra eladható, vagy ahogy a Pál-templomban mondta: eszközzé tehető.

S anélkül, hogy kívülről ebből valami is látszódott volna, belülről elmosolyodott, mert e pillanatban nem tudta megkülönböztetni, hogy ezekből a gondolatokból mennyi a sajátja és mennyi Klaus von Dohnányié.)

Walser: (Arra gondol, hogy jól megy minden, örül neki, hogy Bubis ilyen fecsegő ember, mert ezekre a részekre nem kell odafigyelnie. Megissza a kávéját, amit Schirrmacher nyújt át neki, és azon gondolkozik, milyen távolságra van tőle ez az ember, akivel vitáznia kell. Frankfurtinak mondja magát, de nincs dialektusa. Milyen nyelven beszél ez? S vajon milyen nyelven ért? Fontos volna, hogy megértessem vele magam. Teljesen érdektelen minden szava. Nem akar ez engem meggyőzni semmiről, hanem le akar hengerelni. Nem ugyanabba a kulturális körbe tartozunk. Ha ezt kimondtam volna, az megint antiszemitizmus lett volna? Én ugyan nem akarok származási kérdést csinálni a köztünk lévő különbségből, de ő most bebizonyítja nekem, hogy van faj. Mi a faj? Nincs faj? Tudja ez, vajon, hogy „a fajnak, mint történelmi-politikai fogalomnak semmi köze sincs a faj természettudományi fogalmához. És így azok a viták, amelyek a természetrajzi szaktudományban zajlanak a faj körül: semmiképpen sem vihetők át a faj történelmi-politikai fogalmára.” [Idézet szabó Dezső: A Végzet ellen című tanulmányának bevezetőjétől, amelyet ő 1929-ben, tehát még a szóba hozott filmekben ábrázolt események előtt vetett papírra, s amiről mint gondolatról elképzelhető, hogy a kérdéseket sokoldalúan megvizsgáló Walserben is felötlik, ha másként nem, kételyként.])

Bubis: Egyetlen könyvet olvastam erről az időszakról, mégpedig a Csapda zöld kerítéssel címűt. Treblinkáról. Ezt pedig azért olvastam el, mert apámat Treblinkában ölték meg. Legalábbis minden arra mutatott, hogy ő annak idején Treblinkába került, ezért én mindenképp el akartam olvasni ezt a könyvet, és ha korábban még voltak is kétségeim az apám sorsát illetően, ez mindet eloszlatta, mivel a szerző, egy cseh ember megemlítette, hogy az egyik valaki éppen Szlovákiából, Pressauból (ez Eperjes – a ford.) került oda, illetve a treblinkai transzportban volt, a vonat pedig Deblinből érkezett oda. Hogyan került egy eperjesi szlovák a Deblinből Treblinkába induló vonatra? Meg tudtam adni neki a választ, mert én Deblinben voltam. Deblinbe pedig kétszázötven zsidót szállítottak Eperjesről. 1942 őszén, már a dátumot sem tudom, szeptember végén vagy október elején transzport indult Deblinből anélkül, hogy tudtuk volna, hova megy ez a szerelvény. Először 1943 végén hallottam Treblinkáról. Valaki, aki ebben a deblini transzportban benne volt, elmesélte, hogy megszökött Treblinkából. Elbújt a ruhák közé. A ruhákat kiválogatták és elszállították.

Walser: (Ezt a zavaros elbeszélést egyes-egyedül csak ő követi. Éppen a zavarossága miatt. A mindig a mesélő helyzetét kereső írói agya Bubis elbeszélő helyzetét akarja megjelölni, de nem tudja. Bubis nem a gyermekkori emlékeinek helyzetéből, nem egykori gyermeki szemével meséli el a történteket, hanem a Nagy Holocaust Történet szempontjából fontos, ideologikus tényezőket emeli ki, azt hogy mikor értesült először „Treblinkáról”. Neki most is csak az a fontos, hogy a fejéhez vágja itt az asztalnál: Treblinka! Ezért az elbeszélés hiteltelen. Bubis nem tudja, hogy Walser írt egy regényt, amelyben ezt az egész történetet, a háborút és a nagy nyomorúságokat egy gyermek szemszögéből nézve adja elő. A gyermeki emlékezet is ugrál, de abban rendszer van, állapítja meg Walser. S egyúttal azt is: hazudik. Biztosan nem így történt. Vajon miért fontos neki, hogy Treblinkához kösse magát?

Bubis: A cseh szerző még azt is leírja, ahogyan két ember…

Korn: (Közbeszól.) Két zsidó…

Bubis: Micsoda? Igen, két zsidó. Ott dolgoztak a rakodóhelyen és elbújtak a ruhák közé, mert a többiek elvonták az őrök figyelmét. Így sikerült egyetlenegyszer a szökés Treblinkából.

Schirrmacher: (Ez már neki sem tetszik.) – Ti állandóan krimiket olvastok? (De elnyeli és csak mosolyog.)

Bubis: Ez jelentette nekem a bizonyosságot, hogy apámat Treblinkába deportálták, és ott meggyilkolták.

Walser: (Gondolja: – Éreznék én részvétet, Bubis úr, rabbi leben, ha közben nem vágott volna fejbe háromszor Treblinkájával és ha az egész nem volna ennyire zavaros, hiteltelen, sőt talán hivalkodó. Meg ha rövidebb volna. De ön most is erőszakoskodik velünk: ön beszél, sőt előad, s nekünk hallgatnunk kell a vádló treblinkáit. Mire jó ez? Beszélgetni és valamit megvitatni jöttünk ide, nemde?)

Bubis: (Érzi a fokozódó ellenállást mindkét németen, s csak azért is folytatja. Hangja egy kicsit megemelkedik, és ettől nagyképűvé, fölényessé és kioktatóvá válik.) Tudtam Treblinkáról. 1983 óta rendszeresen járok Lengyelországba. Többször jártam Auschwitzban. Többször jártam Majdanekban. Mindig terveztem azt is, hogy elmegyek Treblinkába, de mindig volt egy objektív ok, amiért elmaradt a látogatás.

Walser: (Ah, mily irodalmi önirónia… – gondolja.)

Bubis: 1989-ben aztán elmentem és többé soha. A németországi koncentrációs táborok közül először a bergen-belseniben voltam 1985-ben, amikor Bergen-Belsen felszabadulásának ötvenedik évfordulójáról volt a megemlékezés. Éltem Berlinben, de soha nem mentem el Sachsenhausenba. Korábban minden hétvégémet Münchenben töltöttem, de sohase mentem ki Dachauba. A feleségem Dachauban szabadult fel. Pforzheimben éltünk, minden hétvégénket Münchenben töltöttük, de a feleségem sosem akart kimenni Dachauba. Csak 1995-ben, amikor Dachau felszabadulásának ötvenedik évfordulójáról emlékeztek meg, akkor ment ki oda. Mielőtt Dachauba került volna, a feleségem Bergen-Belsenben volt, de máig nem járt újból ott. Én sem tudnék még egyszer Treblinkába menni. Összetörne.

Walser: (Most jön a bunkó… – gondolja.)

Bubis: (Feltartja a fejét, mereven néz Walser szemébe.) Csakhogy az valami más, ha én azt mondom: most kikapcsolom magam. Igen, ha egy erről a korszakról szóló film fut, kikapcsolom vagy átkapcsolom a készülékem. De nem állok oda egy milliós közönség elé és nem mondom nekik, hogy látjátok, én már oda se tudok nézni ezekre, mert elegem van belőle, mert ezekkel a képekkel vádolna engem, bennünket, úgyhogy ne nézzétek ezeket már ti sem, mert nem vagyunk mi vádlottak. Hiszen mi tartjuk el az Uniót. Már nem tudok odanézni, mert vádlottnak érzem magam, pedig már (Magasra emeli jobb keze mutatóujját.) nem kell vádlottnak lennem. Én is vádlottnak érzem magam. És – folytatom – sokszor, amikor előadásokat tartok és utána beszélgetések vannak, beszélhetek én akármiről, az adóügyi törvénykezésről, az FDP választási programjáról, az adóreformról, a nyugdíjreformról, legkésőbb a harmadik kérdésben (Megint felemeli az ujját figyelmeztetőleg.) legkésőbb a harmadikban felteszik a kérdést: hogyan tud Németországban élni azután, ami megtörtént önnel? És ma itt én erről még egyáltalán nem beszéltem!

Schirrmacher: (És ha most Walser úr fogja magát és feláll? – gondolja.)

Walser: (Gondolja, nagy belső mosollyal!) – „Nie, ist das Gesprochene und keiner sprache das Gesagte.” Ha tudná ön, barátom, hogy én legalább egy tucat Heidegger-költeményt tudok…” soha semmilyen nyelven a kimondott nem a mondott.” – avagy Ön nem így gondolja?

Bubis: (Megérzi, hogy ez egy kicsivel keményebb volt, mint amit megengedhet magának. Ránéz Kornra, így kér tőle véleményt. Korn szeme azt jelzi neki, hogy baj van. Ezért újra támadásba lendül. Érthetetlenül magas hangon, szinte kiabálva, fájdalmasan kántálva ejti ki a szót.) A Yad Vasemben, (Aztán mindjárt egy oktávval lejjebb.), ahol az emberek a hozzátartozóik nevét felvésetik, az apám, a fivérem, a nővérem és az unokahúgom nevét én még csak két éve, hogy feltüntettem. Korábban magamhoz vettem a kérdőívet, de nem töltöttem ki. Aztán el is felejtettem: amikor két éve ott jártam, már magam sem tudtam, hogy kitöltöttem-e. Meg kellett érdeklődnöm. Így értesültem más rokonaimról, akiket szintén meggyilkoltak. Körbefuthattam volna és kiáltozhattam volna: tessék másfelé nézni, de nem tettem. Mert a mi felelősségünk az, hogy ne üzenjük azt a fiataloknak, a fiatalabb nemzedékeknek, hogy ne nézzetek oda, mert vádolnak benneteket. Felejtsetek, mert eszközzé tesznek benneteket! Nem, ezt ne üzenjük!

Walser: (Hangsúlyosan az órájára néz.)

Schirrmacher: (Megnézi az óráját, mintha Walsert ellenőrizné.)

Bubis: (Ne pislogjatok! Ennyi járt nektek. Treblinka tovább tartott – gondolja.)

Walser: (Sokkal hidegebb hangon szólal meg, mint ami hosszú, türelmes hallgatásából következett volna. A hangja annyira hideg, elutasító, hogy Schirrmacher megrémült: beszélhet egy német ezen a hangon Ignatz Bubissal? A sokszor szájba vert laptulajdonos óvatossága, alkalmazkodóképessége szólal meg benne. Oda is néz valami nyomatékfélével Walserre, de az nem hagyja zavartatni magát.) Bubis úr! Ami Frey, Deckert és Schönhuber szóhasználatát és az én szóhasználatomat illeti, erről talán majd később kell egyszer beszélnünk. (S miközben kiejti ezt a három nevet, amelyekhez semmilyen kép nem társul az agyában, noha talán látta őket, valamelyiküket legalább valamelyik magazinban, Götz von Berlichingen vállas alakja jelenik meg előtte úgy, amint Schiller drámájában el van képzelve, szélesen, erőteljesen és valamiért szúrósan Bubis szemébe nézve. Ezt azonban nem tudja megmagyarázni magának. Miért emelkedett fel ez a kép? Nem tartozik ide sem Schiller – a kedvence –, sem Götz von Berlichingen. Vagy éppen azért, mert annyira más német? – „Jobban kell összpontosítanom!”) Itt most csak erről lehet szó: másfelé nézni és vád alatt állni. Ez két témakör két mondatban, ön összehúzza őket egybe. Nálam ezek nem állnak össze. Nekem egyetlen mondatom érvényes itt most, és mindenkor: „Számomra egy pillanatra sem, sohasem volt lehetséges, hogy a megvádoltak oldalát elhagyjam.” (– Ühüm. Itt van a Schiller-ihletés – veti közbe magának. – Tudat alatt már ennek a kimondására készültem.) A másfelé nézésnek csak ezután lehet akármilyen más értelme. A másfelé nézés tárgyszerű és eseti: legalább hússzor is másfelé néztem, nem néztem oda, ha a tévé koncentrációs tábori jeleneteket mutatott. Miért? Mert nem viselem el ezeket. Számomra fizikailag nem lehetséges ezekben az esetekben odanézni. S én ebből következtetem a magam számára azt, hogy ezeket a jeleneteket talán túlságosan gyakran vetítik.

Bubis: (Nem elégszer. Sokkal többet érdemelnétek! – gondolja)

Walser: (Talán meg is sejti, hogy Bubisnak valami ilyesmi jár a fejében, s ezért szélesíti maga körül a kört, tanút hív maga mellé.) Klaus von Dohnányi velem való egyeztetés nélkül, magától jutott hasonló álláspontra és ismerte el: ki kell mennie ilyenkor a szobából. S lám, már ketten küzdünk hasonló érzésekkel, tehát ez egy megbeszélendő probléma. Talán. De ön, Bubis úr, ebből a meglátásomból azt a következtetést vonja le, hogy én vonalat akarok húzni a német történelem alá, azaz leszámlázom. Itt s eddig tartott a múltunkkal való foglalkozás. Fizetve. Ezt, Bubis úr, én felháborítónak tartom. Mert én szakadatlanul ezzel a kérdéssel foglalkoztam. Sokkal többet törődtem ezzel a kérdéssel, mint nemzedékem bármely más szerzője. Ezt én most is felháborítónak tartom, tekintettel arra, hogy én már akkor ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam, amikor ön még egészen más dolgokkal foglalkozott.

Korn: (De kinyílt a szemetek, németek! Igen, na és? A rabbi azelőtt ingatlanügynök volt. Valamiből meg kellett neki élni Németországban. Igaz, nem a Dresdner, hanem a Leumi adta neki az induló tőkét… Csak akkor még nektek sem volt ennyi pénzetek. Azért van most ekkora szátok, mert sok a pénzetek! A bőrötök alatt is pénz van. Akár nácik voltatok azelőtt, akár nem – gondolja.)

Schirrmacher: (Végül is bejött neki a keménység. Jó emberismerő, van fellépése. Csakhogy Bubis nem most fog visszarúgni. Most csak csápol: bizony, nehéz sora volt a háború utáni Németországban. Ingatlanügynök volt, aztán rabbi lett. Izraelben képezték ki – gondolja.)

Bubis: Nem tudtam volna élni. Nem tudtam volna tovább élni, ha már korábban is foglalkoztam volna Auschwitzcal, Treblinkával.

Schirrmacher: (Hogyan? Nem tudtál volna telket közvetíteni, ha megmondod az eladónak vagy a vevőnek, hogy megjártad Treblinkát? Vagy melyiket is? – gondolja.)

Walser: Nekem pedig, hogy tovább tudjak élni, foglakoznom kellett ezzel.

Schirrmacher: (Ez megsemmisítő volt, mester – gondolja.)