|
2014.10.10.
In
memoriam Csurka István
NÉMETÓRA
Egy korszak utolsó felvonása (II. rész)
Új nyelv csak
új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult
nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma,
amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva
adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a
házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser;
Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi
ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis
elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan
besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül
ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma,
amely nem német vereséggel és megadással végződik.
Klaus von Dohnányi, Hamburg főpolgármestere, aki nemcsak
a hatalmas demokratikus múlttal rendelkező hanzavárosban örvend
rendkívüli tekintélynek, hanem az egész német nyelvterületen,
egészen más oldalról is megközelítette a félrenézés és a
holocaust eszközzé tételének gondolatkörét. Korábban már
idézett cikkében, amely a FAZ 1998. november 14-i számában
jelent meg, arról írt megdöbbentően hiteles mondatokat, hogy
mennyire rosszul érezte magát fiatal korában, többek között
amerikai tanulmányai során, az amerikai egyetemeken, társas összejövetelek
alkalmával, amikor kivételezve kiemelték a megvetett németségből.
Apja ellenálló múltja miatt őt nem tartották olyan németnek,
akitől három lépés távolságot kell tartani. Sokkal barátságosabbak
voltak vele, mint más németekkel, de ez számára mindig terhes
volt, s nem csupán azért, mert nem akart a szülei érdemeiből
megélni, hanem azért is, mert a Káin-jegyűekkel együtt akarta
viselni azt a terhet, amellyel szembenézett.
A gondolkodásban
és a viszonyokban beállott fordulatot mi sem jelzi jobban, mint
hogy most, Walserral együtt ez a Dohnányi írja le a FAZ-ban:
„Aki a nemzetközi médiát, az irodalmat, a világ politikai
eszmecseréit figyelemmel követi, az tudja: a népek látásában
semmi sem szerepelt nyomatékosabban a németekről, mint a
huszadik századi történelemnek ez az auschwitzos része. Ez határozta
meg a németekről alkotott képet minden másnál jobban. És ezt
éreztetik velünk. Néha biztosan azért is – és ebben
Walsernak igaza van –, mivel ez mindig eladható. Vagy ahogy
Walser mondja: eszközzé tehető.”
Majd később, de
ugyanebben az írásban: „Még akkor is, ha Németországban nem
történik más, mint más országokban.”
Itt van tehát a
tiltakozás magja. Példás demokráciát teremtettek a németek
Európa közepén, szembenéztek saját történelmükkel,
elviselték a kettéosztottságot, megfizették az árát
mindennek, jóvátételben, hallgatásban, megszégyenítettségben
– és nem akar vége szakadni. Feláll egy kitüntetett író a
díjkiosztáson, bevallja, hogy nem képes odanézni a borzalom
szemrehányó képeire, és óriási elismerést, valamint roppant
felháborodást vált ki.
Dohnányi nem
kertel: „Mindenestre a németországi zsidó polgároknak is meg
kell kérdezniök önmaguktól, hogy mennyivel viselkedtek volna bátrabban,
mint a legtöbb német, ha 1933 után „csak” a fogyatékosokat,
a homoszexuálisokat vagy a romákat hurcolták volna el megsemmisítő
táborokba. Mindenkinek meg kell harcolnia önmagában, hogy önmaga
számára ezt a kérdést becsületesen megválaszolja.”
Bubis:
(Megkíséreli az újabb támadó fellépést.) Walser úr, elővehetném
most a táskámból egy 1978-ban készített fogalmazványát,
amelyben szó szerint az áll, hogy nem tudunk a nemzeti kérdések
(s megint egy éles hangsúllyá váló ujjfelbökés, amely magát
a nemzetit akarja kipukkasztani) felé fordulni, ha Auschwitzot
nem fojtjuk el.
Walser:
(Most már nem enged neki folytatást, nyomban megszólal keményen.)
Bubis úr, megkímélhette volna magát ettől az idézettől. Húsz
évvel ezelőtt ugyanis én éppen az ellenkezőjét mondtam: ha
Auschwitzot fel tudnánk dolgozni, újra a nemzeti kérdések felé
fordulhatnánk. Annak a megértéséhez, amit mondok, némi filozófiai
elmélyedésre is szükség lenne. Meg kell érteni, hogy az a világ,
amelyben most élünk, vagyis egy tisztán világias, egy egyöntetűen
liberális, a vallásosság elől menekülő s egyáltalán a
minden énen túlitól tiltakozó, csak az én jegyében álló társadalom
Auschwitzot csakis elfojtani képes, mert ezt a terhet cipelni,
hordozni csak közösségben, közösen lehet.
Korn: (Egyáltalán
nem érti meg Walsert, felragyog, azt hiszi, az író most adott
igazat a rabbinak.) Helyes, nagyon helyes, az egész német
nemzetnek…
Bubis:
(Megrándul a szája, elégedetlenül csóválja a fejét, de
merev sehová nézésével azt is kifejezi, hogy nem Korn úrral
elégedetlen, hanem a vita egész menetével, ami viszont a rossz
német állapotokból következik. Voltaképpen azon töri a fejét,
hogy vajon most mint a liberális párt egyik vezetője kapott-e
oldalvágást egy kereszténydemokratától, egyáltalán egy
kereszténytől, vagy ez csupán egy általánosítás? Mitévő
legyen? Jó-e az, ha pártcsatázássá változik a vita, megvédheti-e
ő akkor a zsidó érdekeket? Úgy dönt, hogy nem veszi fel a pártkesztyűt.
Belekaszál a levegőbe.) Szóval én ezt egészen máshogyan értettem.
Még most is egészen másként, egészen…
Schirrmacher:
(Azt hiszi, maga Bubis sem értette meg Walsert, mint Korn, és
elkezdi magyarázni.) Az egyes embert nyomasztják Auschwitz képei,
de a nemzetnek mint egésznek meg kell őriznie ezeket az emlékképeket
és a nemzeti tudat részeivé kell tennie, hogy mindig készen álljon
arra, hogy együtt meghaladja önmagát, múltját.
Walser:
(Halvány, finom bólintással köszöni meg a kiegészítést, és
sötétre süllyedt, zordon hangon, egyes-egyedül Bubisra
tekintve, szigorúan mondja.) Tudja, kérem, az 1978-as valóság,
amikor az említett gondolatmenetem leírtam, a kettéosztott ország
volt. A kettéosztott! (Most először a kezét is használja a
beszédhez: függőleges vágást tesz fejmagasságtól le az
asztal lapjáig, és egy kicsit oda is koccintja tenyere élét a
laphoz.) Baloldali barátaim a nemzetet egyszerűen el akarták
felejteni, le akarták írni. Nem lehetett közös a nemzeti múlt,
mert nem volt közös a felelősség. Más múlt iránti felelőssége
volt az NDK-nak és más az NSZK-nak. Milyen nevetséges! Én
ezzel szemben azt mondtam: nemzetként kell helytállnunk a múltunkért,
s már csak azért is fenn kell maradnunk német nemzetként, hogy
végre mint egész vállalhassuk az egészet, benne Auschwitzot
is.
Schirrmacher:
El kellene önöknek olvasniok Walser úrnak az auschwitzi perek
alkalmából írt, az A mi Auschwitzunk című művét. Nem az van
ott leírva talán, ahogyan a közvélemény félrefordult a témától,
és ahogy sajtóban igyekeztek minden egyes vádlottat elferdült
szociálpszichológiai esetként beállítani, megtűzdelve őket
ferde hajlamokkal, bűnözőalkattal…
Walser:
…fenevadnak lettek nyilvánítva…
Schirrmacher:
…fenevadnak azért, hogy a közös gaztett lekerüljön a társadalom
válláról és a bűnözők és az eleve aszociálisok ügyévé
süllyedjen! És ki tiltakozott ez ellen az áthárítás ellen?
Walser: Ez
a címe az írásomnak: A mi Auschwitzunk.
Schirrmacher:
Tehát éppen Walser teszi ennek a társadalomnak a feladatává
az emlékezést. A nemzet felelős, valamennyien felelősek
vagyunk, tehát éppenséggel nem azt mondja, amit most ön állít,
teljesen félreértve őt, akár szándékosan, akár akaratlanul,
hogy nosza, mostan aztán mindent elfojtani…
Bubis: (Előbb
ezt gondolja: – Dögöljetek meg! Nem szabad ezeket lélegzethez
juttatni – majd ezzel ellentétben lágyan, megenyhülten,
visszavonuló hangsúllyal szólal meg.) Sokan mégis így értették…
Korn: (Összejátszik
a két gazfickó… Dörzsölt nácik ezek, makacsok és
olvasottak. Ki kellett volna kötni, hogy csak olyan könyvekre,
filmekre lehet hivatkozni, amit az asztalnál mindenki olvasott, látott…
Nem kellett volna idehoznom a rabbit… Inkább meg kellett volna
rendelni még egy-két idegenverést Rostockban… Ha nem csinálunk
botrányt, mindjárt akkora pofájuk lesz… – gondolja.)
Walser: (Be
kéne fejezni, mert nincs ennek értelme. Nem egy nyelven beszélünk.
Megpróbálom befejezni. – gondolja, majd szögletes, nagyon
pontvégű mondatokban szól.) Néhány szót az „eszközzé tételről”.
A vádhoz, hogy én nem különböztetem meg a lovat és lovasát.
Ön még azt is terhemre írta, hogy a volt kelet-európai zsidó
kényszermunkások igényjogosultsága ellen tiltakozzon, amikor
az „eszközzé tételről” szólok. Mert ön el tudja képzelni,
hogy én, amikor a Pál-templomban a díjkiosztáson, az ott
megjelent tisztán német közönség előtt beszélek, mintegy az
államhoz szólok, és szavaim kritikai tartalma elsősorban a médiákra
irányul, ott lehetőnek tartom elővennem némely külföldiek, kényszermunkások
és mások dolgát, azt az igényjogosultságot, amelynek semmi köze
az alkalomhoz. Holott én arról beszéltem – és ez talán
bizonyos szempontból lényegesebb, a „ki van felül”-kérdés,
vagyis a „ló és a lovasa”-kérdés szempontjából
mindenesetre – hogy volt idő, amikor egyesek, sokak, egy egész
baloldali közvélekedés Németország kettéosztottságát értelmesnek
találta, mert azt mondták, hogy Auschwitz miatt ez megérdemelt.
Ezt nevezem én Auschwitz eszközzé tételének.
Bubis: (Lélegzetet
vesz, hogy megszólaljon, de Walser most nem hagy szünetet.)
Walser: Még
ennél is súlyosabb aztán az eszközzé tétel tekintetében az
a későbbi híresztelés, állítás – mindegy, minek mondom
–, miszerint az újraegyesítés gyakorlatával újabb Auschwitz
felé haladunk. Szükségszerűen. No, hát ez már sok. Egy németnek,
aki azt élte meg és azt teljesítette, amit én.
Ha ezt az egészet csak drámaként, különösen ha
dokumentumdrámaként fogjuk fel, akkor nem lehetséges, hogy akármelyik
szereplő mintegy kiszóljon, vagy kifelé gondoljon valamit is
ebből a helyzetből és ebből az ismereti körből, amelyben élnek.
Ezért egyikőjüknek sem juthat eszébe Soros György, és különösen
nem Soros magyar vonatkozású kijelentése. Még Magyarországra
való megérkezése elején, amikor alapítványa célját és
adományai irányát határozta meg, kijelentette, hogy erdélyi célokra,
az anyaországi magyarok erdélyi kapcsolataira, magyar–magyar célokra
sohasem fog pénzt adni, mert „mikor a magyarok elkezdenek Erdélybe
járni és a nemzetrészeket egy képzeletbeli, szellemi
Nagy-Magyarországban összekapcsolni, akkor közvetlenül ezután
a zsidótörvények következnek.”
(Folytatása következik)
|
