vissza a főoldalra

 2014.10.17. 

In memoriam Csurka István

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (II. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

 A két gondolatmenet félelmetesen hasonlít. Az ország valóságos és szellemi területének bővülése nem zsidó érdek. A zsidóságnak ettől félnie kell, akár német, akár magyar gyarapodásról van szó. Soros György kijelentése elsikkadt az idők forgatagában, de a német egyesítés felszínre hozta ezt az alaptalan félelmet. Végeredményben a nemzeti öntudatról van szó és arról a téveszméről, hogy az erős nemzeti akarat, az öntudat fejlődési végpontja minden esetben és kizárólag egy másik nép, a zsidóság megsemmisítésével végződhet. Józan ésszel, higgadt fejjel nehéz elképzelni, hogy a huszadik század borzalmai után valaki ezt komolyan gondolja. Hogy azért áldozzanak fel egész nemzeteket, hogy ez a vélt, alaptalan félelem, s ez az est be ne következhessék. Inkább ne egyesüljön Németország, inkább ne kapják meg jogos önrendelkezésüket a magyarok, ne lehessen jobb határokat vonni, etnikai alapúakat nemzetek közé csak azért, hogy az így igazsághoz jutott nemzetekben ki ne fejlődjék valami, ami esetleg a zsidók ellen irányulhat.

Valójában Magyarországon, ahol voltak különböző zsidótörvények, ilyen indulat soha nem fejlődött ki, és Erdély visszacsatolásának öröméből sok-sok magyarországi és erdélyi zsidó ember is részesült. Aki ezt ma letagadja, az hazudik. De miért? Miért hazudik? Ez is eszközzé tétel.

Sajnos ebből Magyarországon politika lett. A Soros támogatta SZDSZ alapszerződés-politikája, az Antall Józseffel kötött paktum, a Tom Lantos által képviselt legnagyobb kedvezmények Magyarország, majd a ceausescus Románia számára, amelyekből semmi jó nem fejlődött ki, csak a magyar érdekek képviseletéről való lemondás. Örökös visszavonulás és önfeladás. Ez a status quo politika, amely a Walser–Bubis vitában is előjön. Ha német kettéosztottság Auschwitz miatt megérdemelt, akkor a magyar Trianon is az, ugyancsak Auschwitzért és azért, hogy ne legyenek újra zsidótörvények. Soros szerint zsidótörvényeket csak az Erdéllyel megerősödött magyarság tud hozni. Tehát nem célszerű a magyar nemzettesteket összekötni semmiképpen. Maradjon az egész csak beszélgetések és kiegyezések, elhalásra vezető kompromisszumok tárgya.

Ezért képtelenség ma már az úgynevezett nemzeti liberalizmus. Mert amikor még Szepi bárót – Eötvös Józsefet – öntötte el az adakozó kedv Nagy-Magyarországon egyenjogúságot, emancipációt adni a nemzetiségeknek és felszabadítani – a magáéból megajándékozni – a kicsinyeket, akkor még a magyarság az adakozás helyzetében volt. Ha nem is a teljes nemzet. A nemzet megszerzett egy olyan szuverenitást, amely nem volt sokkal kevesebb más európai nemzetek szuverenitásánál. Az értelmes és liberális magyar vezetőréteget zavarta a saját sok előjoga, kiváltsága. De Trianon után ilyesmiről nem beszélhetünk, csak és egyes-egyedül a jogaink, lehetőségeink, életkereteink visszaszerzéséről. A visszaszerzéshez nemzet kell, a nemzetnek erre irányuló összefogott, közös akarata, amelyet a liberalizmus tagad. A liberalizmus csak egyént ismer. Elképzelhetetlen, hogy megbüntessen, kirekesszen, akárcsak meg is szóljon valakit a közösség, aki kívül helyezi magát a közösség közös érdekein, szenvedéseink, céljain. Erdély? Felvidék? Magyarország? Sok-sok magyar zsidó tudatában ez az első, a második és a további zsidótörvényekkel lett összekapcsolva. Soros megállapítása valóságos érzületet és hozzáállást fejez ki. Neki, a világpolgárnak van annyi pénze, hogy ki is merte mondani mindezt.

A magyarság gondterhelt nép. Nem eleme a nemzetköziség. Az erdélyi magyarnak még az anyaországba áttelepülni is fájdalom, nehézség. Mialatt a romániai zsidóságot darabra kiárusította Ceausescu és az erdélyi szászokat is tízezer márkás személyenkénti váltságdíjakért engedték ki Németországba, a hargitai székely paraszt, a kalotaszegi varróasszony csak egyszer-egyszer jön át Budapestre, és csak ahhoz kér segítséget, hogy megmaradhasson. Európa legtöbb nemzete ilyen. Röghöz kötött, nehezen mozduló. Hazájából kihajtani csak a túlfűtött termékenység és kilátástalan nyomor képes nagy néptömegeket. Csak most, a század végén kezd megmozdulni a munkás és a vállalkozó. De a vándorútra kelők mindenütt csak töredékei a helyben maradóknak. És most már a visszatérés előtt sincs semmilyen akadály.

Walser, miután kifejezte méltatlankodását az egyes műveire oktalanul ránehezedő számonkérések miatt, s amely megjegyzésekre Bubis nem tesz semmilyen megjegyzést, holott több esetben ludas a dologban, rátér a nyelvhasználat kérdésére, amelyet viszont csak akkor érthetünk meg, ha visszatekintünk a háborús évekre, amikor a nyelvhasználat alapszavai kialakultak és amikor a legnagyobb nyomás nehezedett mindkét félre. A zsidókra a tragédia közelisége, a holtak és elveszítettek, a németekre és a magyarokra pedig a vád és a megbélyegzés. Azokat a kifejezéseket, amelyeket azokban az években hivatalosan is használtak, ma már senki nem is említi. A legyőzött államok polgárai a szövetséges megszálló hatóságok előtt „ex-enemy”, azaz az ellenségtől átvett, kvázi fogoly személyként szerepeltek. Elsősorban a németek Németországban. A zsidók viszont, akár megmaradt német zsidók voltak, akár Európa más országaiból odakerült és oda szorult emberek voltak „allied personok”, azaz „szövetséges személyek” voltak. A bánásmód is ennek megfelelő volt. Ez a vita most kimondatlanul is ezt a kérdést emeli fel. Lehet-e az a mai, ötven évvel későbbi nemzedék, amelyik a munkájával eltartja, öszszesegíti, szponzorálja egész Európát ex-enemy személy mégpedig a saját hazájában, avagy ki kell találni egy új nyelvet, amelyben mindenki tisztán beszélhet és amellyel végképp leveszik ezt az igazságtalan terhet a nemzetek válláról.

Walser: Olyan nyelvhasználat keletkezett, amelyben a lelkiismeretnek előírásokat szabnak, hogy hogyan gondoljon Auschwitzra és ez elviselhetetlen. Nem akarom, hogy nekem előírják, hogy hogyan emlékezzem. Azt megengedem, talán túlságosan kevéssé tettem nyilvánossá, hogy léteznie kell nyilvános emlékezetgondozásnak. Azonban az egyes ember lelkiismeretében és a családi emlékezetben, a családi történelemfelfogásban nincs helye parancsolásnak. Mert akkor az nem az, ami, és a nemzet nem szabad. Nekem nem írhatják elő, hogy hogyan emlékezzem Auschwitzra. És én bizonyos vagyok afelől, hogy ha az embert nem kényszerítik és nem írják elő, hogy hogyan emlékezzék, ha nincs irányított zsargon, akkor sokkal tisztább lesz minden. Sokkal emberibb.

Bubis: Erről egészen más a véleményem. Félek, egészen más következnék be.

Walser: Ezt miből gondolja?

Bubis: A levelekből, amit kapok. Felszabadulás: felejtsük el, végre, hogy már nem is kell erre gondolnom. Walser megmondta. Semmi közöm hozzá, mármint ahhoz, ami történt.

Walser: Bocsánat! Önnek ezzel szemben jobban kedvére van egy olyan kortársunk, aki az ön erkölcsi nyomása következtében arra van rászorítva, hogy pontosan úgy gondoljon ezekre a tényekre, ahogyan ön akarja?

Bubis: Én csak azt akarom, hogy senki ne merészeljen teljesen elszakadni és hátat fordítani. Arra én senkit sem kényszerítek, hogy úgy gondolkodjék, ahogyan én, arra azonban kell lehetőséget kapnom, hogy a holokauszt emléknapján közzétegyem emlékezéseimet.

Walser: Ez a lehetősége önnek megvan.

Bubis: Ugyanakkor nincs lehetőségem vagy talán okom kétségbe vonni az államelnök vagy a főpolgármester asszony e napon elmondott szavainak őszinteségét, holott tudnom kell, hogy bizonyos rutin ezekben is van. De hát a Wolkstrauertagban, november 9-ében, az Első Világháború Hőseinek és Áldozatainak Gyásznapjában még több a rutin és azt senki sem akarja eltörölni. Vagy ön talán igen?

Walser: Ahhoz ma már senki sem kötődik.

Korn: (Csodálkozva.) Ön el akarja törölni november 9-ét?

Walser: Nem, nem.

Korn: De hát egy későbbi nemzedék majd Auschwitzcal is így tesz. Senki sem fog odafigyelni. Hogyan lehet elérni, hogy valami évtizedeken át és nemzedékeken át fennmaradjon, és mindenki emlékezzék rá? Nem éppen az ön által megkívánt szabadság vezet oda, hogy kitörlődik az emlékezetből?

Walser: Erről az időszakról most már minden tény ismert. Most eljött az ideje annak, hogy mindenki maga foglalkozzék vele. Nem hiszem, hogy a fiatalok emlékezetét nyilvános gyakorlatokkal fejleszteni lehetne. A lelkiismeret a családban fejlődik ki, ha van család. Az ember saját tapasztalatai mindennél fontosabbak. Számomra mindenképpen a lelkiismereti fejlődéshez tartozik, hogy az ember minden témával szemben szabad maradjon.

Schirrmacher: (Bubis úr elfáradt… – gondolja)

Korn: (Ugyanígy látja: – Mi a fene van? Engem nem vesznek komolyan, mégis én beszéljek? No, mindegy, nyomom.) (Fennhangon.) Még messze nem ismert minden, ami megtörtént. Egészen új tanulmányok léteznek azokról a koncentrációs táborokról, amelyek Németország területén állottak és ezekben sokkal több embert gyilkoltak meg, mint ahogyan eddig számították. Eddig mindent a Németországon kívüli táborokra hárítottak. Amellett, azt hiszem, az emlékezés élességéről is beszélnünk kell. Mi és hogyan válik a lélekben sajáttá, ez a kérdés. Milyen ember az, aki könnyen felejt? Aki ledobja magáról?

Walser: A duisburgi előadásom alkalmával felállt egy docens és azt kérdezte tőlem, miért nem vagyok bizalmatlanabb azokkal a levélíróimmal szemben, akik megdicsértek. Ugyanis ezek antiszemiták is lehetnek. Így bizony. A docens szerint, akik azonosulnak a gondolataimmal, törvényen kívüli németek, ex-enemy személyek. Ez ma a gondolkodási rutin. Ne vegyen komolyan ezer levelet, Walser úr, mert azokat törvényen kívüli, ostoba személyek írták. Pedig ezek között megrendítő vallomásokat találtam. A náci rezsim üldözöttjeinek a köréből is érkeztek levelek, zsidó levelek és egészen fiatal emberek levelei, és én nem hagyom, hogy ezeket a lelkeket romlottnak minősítsék. Egyik sem mondta azt, hogy tudni sem akar róla, de mindegyik azt, hogy a maga módján szeretne ezzel élni.

Bubis: Ezt a felszabadító hatást én egészen más előjellel látom.

Walser: Felszabadító hatás, élmény pedig csak akkor keletkezik, ha az ember azt mondhatja: a lelkiismeretem az enyém és nem hagyom, hogy mások írják elő, hogyan használjam.

Bubis: Én pedig nem hagyom, hogy rossz lelkiismeretem legyen.

Walser: S nekem feltétlenül bűntudatosnak kell lennem?

Bubis: Nem, de még minden német embernek ismernie kell a történelmi leckét. Ez a döntő pont.

Ezek a mondatok németül nagyon élesen hangzanak. Éppen azért, mert nem eléggé világosak, és a német nyelv pontos viszonyrendszeréhez képest sok bennük a sejtetés. Ez a dialógus németül sistereg. Valami olyasmi, mint amikor Feldmayer főrabbi a MIÉP Országgyűlésbe kerülésekor azt mondta: „a MIÉP-et karanténba kell zárni.”

Walser: Bubis úr, ön egyszer valahol azt mondta: Walser a lelke békéjét akarja. Én meg azt mondom neki, hogyha az ősei ügyeltek volna arra, hogy ne öljék meg a zsidókat, most meglenne a lelke békéje.

Bubis: Úgy bizony.

Walser: Bubis úr, én azt mondom önnek, most, most mondom: a lelkem békéjéért küzdök, de hogy hogyan érem el, az az én dolgom, az én saját lelki háztartásom, mert szabad ember vagyok. És ebbe senkinek nem hagyok beleszólást. Az én lelkiismeretem az én lelkiismeretem. Ha pedig így nem megy, akkor fütyülök az egészre, és önnek ajándékozom minden lelkifurdalásom.

Bubis: Sokan viszont éppen tőlem várják a feloldozást, hogy béke költözzék a lelkükbe.

Korn: Walser úr! Nem lehetséges, hogy a felszabadító hatás mást és mást jelent egyes emberek esetében? Az egyiknek felszabadítás az, ami a másiknak nem. Megkönnyebbülés. Lehet, hogy ön most csak azoknak okozott felszabadító hatást, akik le akarták hányni magukról a felelősség terhét és akik ezután nyíltan is egészen másként akarnak beszélni, mint ahogy eddig beszéltek? Felhívás keringőre?

Bubis: De bizony, pontosan erről van szó.

Korn: Nem látja annak a veszélyét, hogy az ön becsületes, tisztességes szavait most eszközként használják olyanok, akikkel ön szóba sem áll és akiket meg sem tud fékezni? Walser, az ismert értelmiségi…

Bubis: Pontosan így van…

Walser: Most az a kérdés, hogy ön még beszámíthatónak tart-e engem. Mert ha igen, azt is el kellene fogadnia, hogy meg tudom különböztetni a levélírókat. Felismerem az „örök tegnapiakat”, az „ásványi létből” megszólalókat…

Bubis: (Közbevág.) De már nemcsak a jobboldali szélsőséges, hanem a félszélsőséges sajtó is önre hivatkozik, Walser megmondta nekik, így koccintanak a nagy kriglikkel… Walser úr, ön felhúzta zsilipkaput…

Walser: Ez ismét egy rutin gondolatmenet. Ez vezetett mára oda, hogy az emberek már hallani sem akarják ezt az általános gyanúsítást. Ez a gyanúsítás az egész Szövetségi Köztársaságot, a régit és az újat is úgy kezeli, mint egy felfüggesztett büntetésre ítélt bűnözőt, akinek a reszocializációjáról állandóan bizonyságot kell tennie. Tudom, hogy felhördülést váltok ki, mert a médiát bántom, de nézze meg, ha a Szövetségi Köztársaság területén történik egy olyan cselekmény, ami egyébként bárhol előfordul a világon, Európában, ha leütnek egy külföldit, médiánk rögtön készen áll arra, hogy mindezt visszakapcsolja a német múltra.

Bubis: Ennek nyilvánosan mindig ellene fordultam.

Walser: Érdekes, én meg láttam önt a Rostock melletti Lichtenhagenban. Mit keresett ön ott, az égő kurd lakások közelében?

Bubis: El akarom önnek mondani…

Walser: Az arca nagyon együtt érző volt az égő házak fényében, sőt hősi volt. És amikor ön megjelenik ezeknél a tüzeknél, akkor az egészet visszakapcsolják 1933-ta. Pedig ezeket a csőcselék csinálja…

Bubis: (Most ő vág közbe.) …harminchármat pedig az állam rendezte.

Walser: Szeretnék felolvasni önnek egy nagyon érdekes mondatot Jacob Taubestől, ettől a zsidó vallásfilozófustól. Ez engem nagyon meghatott. (Előveszi a táskájából, és olvassa.

Bubisnak és Kornnak ez nem tetszik. Ez a könnyedség és ez a felkészültség és hogy most majd egy zsidó filozófus szövegével veri agyon őket Walser, szinte kibírhatatlan fájdalmat kelt bennük. Mindkettő markába temeti az arcát.)

Walser: (Olvassa.) Nem titok, hogy zsidó vagyok, mégpedig tudatosan és ízig-vérig zsidó mint olyan, és ez német földön jó egynéhány problémát von maga után. Ezért, azzal ellentétben, amit sokan megtesznek, ez a körülmény engem arra késztet, hogy tartózkodjam az ítélettől. Nem török pálcát sok dolog fölött, tartózkodom ettől, mivel mi mint zsidók, mindabban a kimondhatatlan szörnyűségben, ami megtörtént, egy dologtól meg voltunk kímélve, illetve egy dologra nem is volt lehetőségünk. Nem válhattunk részesekké. Nem volt választásunk. Mielőtt én Hitler ellen lehettem volna, már Hitler volt ellenem. Nekem semmilyen lehetőségem nem volt az elromlásra. De akinek a választás nem adatott meg, amikor nehéz a döntés – esetleg – akkor annak az ítéletben is mérsékeltnek kell lennie. Voltak, akik bűvöletben éltek. De a bűvölet csak mások számára volt adva. Mások botladoztak és tévedtek, eltévelyedtek. Nekem nem volt ilyen lehetőségem. (Abbahagyja a felolvasást, felnéz, feleletet vár, de mindenki hallgat.)

Walser: Visszamenőlegesen is lehet bűvölni. Ha valahol egy égő idegen ház lángja fényében megjelenik az ön arca, akkor az a tűz neonáci tűzzé válik a médiában…

Bubis: De nem én gyújtogatok…

Walser: Elvetemült emberek gyújtogatnak.

Bubis: Szélsőjobboldaliak.

Walser: Sollibingenben egy olyan fiatal, aki sem apját, sem anyját nem ismerte…

Bubis: Mindig hozzátettem: csőcselék.

Walser: De azt is elmondja, hogy azért megy oda, hogy Auschwitz, 1933 ne ismétlődjék meg.

Bubis: A sajtó mindig hozzám fordul. Nem én jelentkezem. A média engem eszközzé tesz. De hagyom magam, mert nem tudok hallgatni. Jobban szeretném, ha mások beszélnének, de nem beszélnek.

Walser: Én pedig állandóan ott látom a képernyőn ezeket a tudósításokat és a kommentárokat is. Ugyanakkor senki nem beszél a gyújtogatók különleges reménytelenségéről.

Bubis: Ugyan, ennek a reménytelenséghez kevés köze van, ha minden reménytelenségben élő ember bűnözővé válna…

Walser: Nem is válik mindegyik, csak ez a néhány, aki elragadtatja magát.

Korn: És a német náci pártok ezeket használják fel, irányítják és heccelik őket.

Bubis: Ezeknek elég azt mondani, hogy a külföldiek veszik el tőlük a munkahelyeket. Alsó-Szászországban 22 százalékos a munkanélküliek aránya.

Walser: És mit tesznek a liberális pártok, a klasszikusok, hogy ne legyen ilyen nagy, elviselhetetlen a munkanélküliek aránya?

Bubis: De a szegény külföldi sem bűnös, miért ő szenvedjen?

Korn: A munkanélküliséget a barna patkányok egyszer már kihasználták.

Walser: Már megbocsássanak! Franciaországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban rendszeresen vannak ilyen társadalmi összeütközések, sőt ezek még élesebbek is, mint ezek itt. De csak ezeket kapcsolják vissza a nácisághoz. És ezt az emberek már nem akarják eltűrni. Nekik a náci kísértetjáráshoz már semmi közük. Mai problémáik vannak. És a mai problémáikhoz mai nyelvezetet kell találniok. Nem ez a mi felelősségünk, Bubis úr?

(Jövő héten következik:a III. rész)