vissza a főoldalra

 2014.10.24. 

A kiugrási kísérlet

Magyarország 1941 júniusában lépett be a II. világháborúba a náci Németország oldalán, ám már 1943-ban sejteni lehetett, hogy a háború a tengelyhatalmak vereségével fog végződni. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején tárgyalások kezdődtek, a kormány Angliától és az Egyesült Államoktól próbált békét kérni. Kállayék felajánlották, hogyha az angol–amerikai csapatok elérik hazánkat, azonnal átállunk hozzájuk. A béketapogatózásoknak azonban német megszállás lett az eredménye, 1944 márciusában.

Pár hónappal később, augusztusban Románia és Bulgária kiugrott a háborúból, a német hadvezetésben bekövetkező zavart pedig Horthy arra használta fel, hogy a nácibarát Sztójay Döme helyett a hozzá lojális Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek.

Ismét a kiugrásról kezdtek tárgyalni, de csak szeptember végén küldte a kormányzó vitéz Náday Istvánt Olaszországba a nyugati szövetségesekhez, azzal a megbízással, hogy azok bírják rá a Szovjetuniót, hogy fegyverszünet esetében se a szovjet, se a román csapatok ne törjenek be Magyarországra. A szövetséges hatalmak viszont már egy évvel korábban, Teheránban megállapodtak arról, hogy Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába fog tartozni, ennek megfelelően Nádayt Moszkvába irányították.

„A végső, döntő lépéstől húzódoztam. Fegyverszünet kérése mindig keserű, de az, hogy az angolok és amerikaiak kizárólag az oroszokhoz utasítottak bennünket, valósággal tragédiát jelentett számunkra. (…) Mikor értesültem a szovjet csapatoknak a békés lakossággal szembeni leírhatatlanul kegyetlen viselkedéséről, rá kellett szánnom magam arra a lépésre, amely annyi tragikus élmény után is a legsúlyosabb maradt számomra. Moszkvához fordultam” – írta emlékirataiban Horthy.

A kormányzó Faragho Gábor vezérezredest küldte Moszkvába tárgyalni. Eközben katonai előkészületeket tett itthon a kiugrásra, de a katonai felső vezetésből nem vonta be azokat, akiket nácibarátnak vélt. Úgy gondolta, hogy legfőbb hadúri tekintélye továbbra is csorbítatlan, és ha kell, végrehajtják majd parancsait.

Faragho tárgyalásai Horthy kormányzói munkáját tekintve teljes kudarccal zárultak: feltétel nélküli megadásra kényszerültünk, Magyarországnak köteleznie kellett magát ahhoz, hogy kiüríti a revízióban visszakapott területeket. Ezenkívül meg kellett szakítani a kapcsolatot a németekkel, és megtámadni őket. Az adott helyzetben nem volt más választásunk, Faragho Gábor október 11-én aláírta az egyezményt, amit Horthy is tudomásul vett, csak ennyit reagált: Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!)

Október 14-én felgyorsultak az események, a Vörös Hadsereg 48 órás ultimátumot adott Horthynak az átállás végrehajtására, a kormányzó pedig másnapra elrendelte a kiugrási akció megindítását. Horthy Budapestről irányította az akciót, annak ellenére, hogy a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János többször megpróbálta rábeszélni, hogy utazzon le Husztra, és személyes jelenlétével biztosítsa az I. magyar hadsereg lojalitását.

A kormányzó minden óvatoskodása ellenére a náciknak pontos információik voltak terveiről, az általa vélt leghűségesebbek között is volt tégla. A németek, hogy megakadályozzák a kiugrás bejelentését, a kormányzó egyetlen életben maradt fiát, ifjabb Horthy Miklóst csellel elrabolták. Az idős Horthy ennek tudatában előbb közölte Veesenmayer német birodalmi megbízottal a kiugrást, majd jelt adott a hadsereg értesítésére a fegyverszünetről, és proklamációjának felolvasására a rádióban.

„Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani” – részlet a proklamációból.

A kiugrási kísérlet azonban kudarcba fulladt, elenyésző volt azok száma, akik átálltak a Vörös Hadsereghez. Több Horthyhoz hű tábornokot azonnal letartóztattak a németek, a nácibarát hadvezetők nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a kormányzó felhívásának, mások pedig tétlenül figyelték az eseményeket, mivel Horthy proklamációjában csak fegyverszünetről volt szó, németekkel való szembefordulásról nem.

Röviddel ezután a nyilasok átvették a hatalmat, Szálasi Ferenc másnap kormányt alakított, amelyre Horthytól is felhatalmazást kapott, miután a kormányzót a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt fiának az életével megzsarolták. Magyarországra a nyilas rémuralom, a háborús pusztítás és a szovjet megszállás várt a következő hónapokban.

Szakály Sándor történész szerint reális lett volna a kiugrás, és ennek elszalasztásában kétségtelenül nagy felelőssége volt Horthy Miklósnak. Okkal nem bízott a katonai felső vezetés és a kormány minden tagjában, mégsem cserélte le őket, pedig államfőként és legfőbb hadúrként megtehette volna. „1944 őszére a hadi helyzet okán a német katonai és politikai vezetés már nem volt képes olyan nyomást gyakorolni az államfőre, hogy ezen akaratát ne tudta volna keresztülvinni.”

Nem csak neki okozott vívódást a gyűlölt bolsevikokhoz való átállás, erre tisztjeit is fel kellett volna készítenie. A honvédség vezetői előtt ismeretes volt többek között a katyni mészárlás és a Vörös Hadsereg kegyetlenkedése is az országban.

Szakály meglátása szerint a kudarc egyik fő oka, hogy Horthy nem tudott az utolsó pillanatig államférfiként viselkedni. Nehézséget okozott XIX. századi gondolkodása a világégés közepette, a németekkel kötött szövetség, a nekik adott szó miatt későn határozta el magát a velük való szembefordulásra. A hadsereget pedig nem Budapestről, hanem helyben kellett volna utasítani az átállásra, ott érvényre tudta volna juttatni tekintélyét.

 Amennyiben a fentieket sikerült volna megvalósítani, talán kevesebb halottja lett volna az országnak, több maradt volna a nemzeti vagyon és a harcok már 1944 novemberében véget értek volna.

 Sajnos nem így történt, a kormányzónak erre már nem volt ereje. Horthy Miklós ekkor 76 éves volt, két lányát még a háború előtt elveszítette, nagyobbik fia a fronton hunyt el, kisebbik fiát pedig elrabolták a németek a kiugrási kísérlet délelőttjén.

Merle Tamás