vissza a főoldalra

 2014.10.24. 

Társadalmi kérdések és témák a szobrászatban

Aki megfelelő vizuális kultúrával van felvértezve, meg tudja különböztetni az öncélúnak nevezett művészetet a valóditól

Majoros Áron Zsolt szobrászművész 1982-ben született Budapesten. 1997 és 2000 között a budapesti Építő- és Díszítőművészeti Szakközépiskola kőszobrász szakára járt. 2008-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Mestere: Kő Pál.

Egyéni kiállítások:

Parthenon Fríz Terem, Epreskert, Budapest (2009); Galéria 13, Soroksár (2010); Látszat határ, Miklós Hajnallal – Faur Zsófi Galéria, Budapest (2013). Önálló kiállítás, Mayer Évával, Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár (2014); Transzvízió, Mayer Évával – Szent Mihály-Kápolna, Halászbástya, Budapest (2014).

Válogatott csoportos kiállítások:

Majdnem Galéria, Budapest; I Grappoli Sessai Kultúrközpont, Svájc (2002); Kő Pál és tanítványai, Országos Mezőgazdasági Könyvtár, Budapest (2003); Kortárs Keresztény, Plébánia, Soroksár (2004); Kisplasztikai Biennále, Pécs; Kortárs keresztény Biennále, Cifrapalota Kecskemét; Kő Pál és tanítványai, Főtér Galéria, Gyöngyös; Kő Pál és tanítványai, Zsinagóga, Mátészalka (2005); Amadeusz, Barcsay terem, MKE, Budapest (2006); Organikus Formák, Mű-vész pince, Lengyel Intézet; Képződő Terek, Ybl Palota, Budapest; Plein Art Fesztivál, Ráday utca, Budapest; Szabadtéri Szoborkiállítás, Szolnok (2007); Reményt Adok, Barabás Villa, Budapest; Pesterzsébeti Tavaszi Tárlat, Gáál Imre galéria, Pesterzsébet; Best of diploma, MKE, Budapest (2008); Friss hajtás, Park Galéria-Mom Park, Budapest; Szabadtéri Szoborkiállítás, Szolnok; Incitato Céhtörténeti Múzeum, Kézdivásárhely (2009); Premier, Duna Galéria, Budapest; Tavaszi Tárlat, Pesterzsébet; Kecskeméti acélszobrászati szimpózium zárókiállítása, KÉSZ, Kecskemét; Hirös hét fesztivál, Kecskemét; Soroksári Képtár megalakulása, Helytörténeti gyűjtemény, Soroksár (2010); Könyv-tárgy biennálé, Ráday kastély, Pécel; Ezüstgerely pályázat, Sportmúzeum, Budapest; Faur Zsófi Galéria, Art Market, Budapest (2011); Artplacc, Tihany; Gyorsabban, magasabbra, erősebben! Budai palota, Magyar Nemzeti Galéria; Lujos mester és tanítványai, Vaszary villa, Balatonfüred; KÉSZ csoport művészeti gyűjtemény, Reök-palota, Szeged; KASZ, Acél promenád, Art Market, Budapest; Incitató nemzetközi művésztábor, DMK, Belvárosi Galéria,Debrecen; Atáditél, Barcsay terem, MKE, Budapest; Valóság és Illúzió pályázat, Fővárosi Nagycirkusz, Budapest (2012); Úton, csoportos kiállítás, Faur Zsófi galéria, Budapest; Faur Zsófi Galéria, Art Copenhagen,(DK); Transzvizió, Református Templom, Somorja; Faur Zsófi Gallery at SWAB Barcelona (SP); Kimondatlan Délibáb, Dán kulturális Intézet, Kecskemét; Ezüstgerely Sportmúzeum, Budapest; Enra, Limes Galéria, Komárno (SK); Kortárs Karácsonyi vásár, Latarka, Lengyel Intézet; Négy Elem, Művészetmalom, Szentendre; Reformáció és Tolerancia, Evangélikus Országos Múzeum, Budapest (2013); Game, Latarka, Lengyel Intézet; Faur Zsófi Galéria Art14, London (GB); Vastagok,Vértes Agórája,Tatabánya, KÉSZ; Acélszobrászati Szimpózium zárókiállítása Kecskemét; Lélekbázis, Korona Udvar, Somorja, (SK); Labirintus, MűvészetMalom, Szentendre (2014); Új Generáció, Galéria 13, Budapest; KASZ+(2014),  Erlin Galéria, Budapest (2014).

Köztéri munkák: Sinka emlékmű, Csömör (2003); Kormos István Portré, Mosonmagyaróvár (2007); Babits Mihály dombormű, Budapest I. kerület (2008); Korpusz, Vasad templomának oltára (2009); Halmos László dombormű, Mosonmagyaróvár (2010).

Díjak: Finta-díj (2005), „Reményt és jövőt adok nektek” pályázat díjazottja; Elte Botanikus kert különdíja (2007), Pesterzsébeti Tavaszi Tárlat különdíja; Prima Junior Díj (2008), Ezüstgerely Díj (2011), Valóság és Illúzió pályázat; MAOE Díj (2012), Reformáció és Tolerancia, pályázat díja (2013), NKA alkotói támogatás (2014), Labirintus pályázat szakmai elismerése (2014).

Beke László művészettörténész azt írja önről, hogy végsőkig feszíti a szobrászat határait. Egyetért ezzel a meghatározással?

 – Beke Lászlót nagy műveltségű személynek, szakmai tekintélynek tartom. Bizonyára ő a szoborról úgy gondolkodik, mint egy háromdimenziós, körbejárható alkotásról. Így az én úgynevezett félalakjaim, amilyen például az Androméda, melyek szinte levitálnak, áttörtek, nála már kérdéseket vetnek föl. Én pedig arra törekszem, hogy néhány szobrom kapcsolata a térrel, a gravitációval, az egyensúllyal nagyon labilisnak tűnjön. A műhelyemben látható egy emberi figura, stancolt fémkarikákból, ami 2 × 2 cm-es ponton áll. Mindig is foglalkoztatott, hogy egy bizonyos tömeg milyen módon helyezkedik el a térben; az a jó – ha ezt a hatást szeretném kelteni –, ha a néző azt érzékeli, hogy ennek a szobornak talán nem is kéne megállnia. Lényeges, hogy fölkeltsük a kiállítások látogatóinak érdeklődését, hogy álljon meg a munkáink előtt, mert a legrosszabb a közöny. Hiszen egy kiállítás csak akkor tudja betölteni feladatát, ha képes arra, hogy a nézőnek megmagyarázza, értelmezze tárgyát.

 Arról is beszélhetünk, hogy a szobor vagy a plasztika helyett többször az installáció műfaját választja?

 – Az installáció ma igen divatos szó, de az kétségtelen, hogy installációkkal is foglalkozom, főleg a kiállítások miatt. A galériások elvárják, hogy az adott év munkáiból rendezett kiállításon legyen egy meghatározott számú alkotás, hogy azok betöltsék az egész kiállítóteret. Minden egyes szobornak megvan a maga sajátos története, anyaga. Azt tapasztalom, hogy mikor sok szobrot állítok ki, a mennyiség elfojtja a tartalmiságot, az eszmeiséget, nincs elég terük a szobroknak. Kiállítások alkalmából úgy rendezem be az egész teret, hogy az egyetlenegy eszmeiségről, kérdéskörről szóljon. Így az adott szobor mellé olyan elemeket helyezek el, hogy azt az egyet erősítse, s ezáltal sokkal nagyobb figyelmet kapjon, s többen elgondolkozzanak a vizualitás mögötti szellemiségen. S akkor már az egészet, az egységet installációnak nevezhetem.

 Szeret kísérletezni?

 – A kísérletezés, szerintem minden egyes művészeti ágban lényeges. Éppen ezért én is nagyon szeretek kísérletezni.

 S azt ki dönti el, hogy mennyire sikeres a kísérlete?

 – A visszajelzések. Miután rátaláltam az engem is érdeklő témára, utána anyagot keresek annak megvalósítására, közben persze megmutatom szobrász barátaimnak, szakmabelieknek az alakuló szobrot. A kiállításon pedig kiderül, hogy mennyi néző érti meg a szobraimat, és persze magamban érzem, hogy elmondtam-e vele, amit akartam, és foglalkozzam-e még ezzel a témával.

 Amennyiben kollégái vagy hajdani mesterei valamit kifogásolnak egy-egy vázlatán, készülő alkotásán, akkor előfordul, hogy tanácsukat megfogadva módosításokat eszközöl?

 – Mára – talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha ezt mondom – rátaláltam a saját utamra és eszköztáramra. Most már csak azokra a „finomításokra” kérdezek rá, amelyeken túl sokat gyötrődöm. Így már nincs szükségem a „mesteri áldásra”. Azt érzem, hogy az az út, az a pálya, amin járok, jó, és ezért egyes elmarasztaló vélemények nem igazán befolyásolnak.

 Ez azt jelenti, hogy a műítészek, kritikusok meglátásai sem befolyásolják?

 – Elolvasom a rólam szóló írásokat, de azok tartalma nincs hatással arra, hogy letérjek járt utamról. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség kritikákra. Rossz tapasztalataim is vannak. Erre egy példa: tavaly a Faur Zsófi Galériában rendezték meg önálló kiállításomat, ahol másfél-két év alatt elkészült műveimet láthatták a nézők. E munkák kivitelezése energiában és anyagilag is megterhelő. S erre az egyik kritikus úgy írt negatívan a kiállításomról egy országos napilapban, hogy nem is akarta a munkákat igazán megismerni, egy bizonyos látószögből (valódi, személyes meggyőződés nélkül felületes hangvétellel) fejtette ki véleményét.

 Ez azért is érdekes, mert azt veszem észre, hogy a műítészek többsége főleg a moderneket, a kortársakat, a kísérletezőket ajnározza.

 – Én alapvetően maradandó értéket szeretnék létrehozni. Maga a modern és a kortárs nem egy adott stílust jelent. Míg nálam az anyagok főleg időtállóak, hagyományosok, addig vannak, akik új mediális eszközökkel dolgoznak és általában a verbális oldala nagyobb mint a vizuális, szerintem fontos a jó arány.

 Arról van szó tehát, hogy a magyar képzőművészek egy rétege megpróbál megfelelni a külföldi hatásoknak?

 – Még a pártállam idején elindult az a folyamat, hogy valaki látott valamit Nyugaton, azt megcsinálta, átvette a vizualitást, de úgy, hogy az eszme hiányzott mögüle. Így születtek, születnek meg a modern hatású üres alkotások. Most, ha fölmegyünk az internetre, láthatjuk a nagyvilág képzőművészeti áramlatait. S nagyon érdekes, hogyha látok egy japán művészt, aki olyan munkákat készít, mint egyik hazai ismerősöm úgy, hogy nem tudnak egymásról semmit. Mindez azt mutatja, hogy léteznek különböző vizuális nyelvek, és alapszimbólumok szerte a világban. Formanyelvünk már lassan nyugativá vált. Hiszen Nyugaton indult el az a folyamat, hogy a szobrászat nem egyenlő a királyszobrok alkotásával, a historizálással, így maga a figura is lehet „áttört”. Ezért a szobrászok itthon is keresik a saját formanyelvüket és kifejezőeszközüket.

 Önre is hatással van az, hogy külföldi művészek egy adott tárgyból mit és hogyan alkotnak?

 – Tanulmányaim idején nagy hatással volt rám az angol Antony Gormley, aki olyan figurális szobrász, akit a tér érdekel, melyet a figura kimetsz a környezetéből. Ő volt szinte az első, aki a figuralitást kiszabadította annak korábbi hagyományaiból. S mikor láttam Gormley műveit, sokkal bátrabban nyúltam az anyaghoz, s elkezdtem saját utamat járni, s azokat a társadalmi kérdéseket próbálom kifejezni munkáimban, melyek foglalkoztatnak.

 Létezik konkrétan olyan formanyelv, mely a magyar vagy a Kárpát-medencei alkotókra jellemző?

 – Ma már nincs egységes művészeti kánon. Az Képzőművészetin megtanuljuk az egyetemes művészettörténeti nyelvet, tisztában vagyunk őseink milyen motívumokat használtak például a tarsolylemezeken, vagy a kopjafákon. Ezeket a formanyelveket ismernünk kell, mert nagyon jó alapok, s vissza is lehet hozzájuk nyúlni. De azokkal nem lehet mindent közölni. Számos művész használja őseink formanyelvét, s látszik alkotásukon, hogy milyen motívumokat egyszerűsített vagy minimalizált. Ha viszont valaki ezeket a magyaros motívumokat nem a saját maga értékrendszeréből kiindulva használja, akkor az erőltetett, sőt káros is lehet. Hiszen ilyen esetben a művész egy bizonyos társadalmi csoport elvárásainak akar csak megfelelni.

 De ahhoz, hogy valaki felkapott művész legyen, dolgozhat-e megalkuvás nélkül?

 – Nagyon sok minden szükséges ahhoz, hogy valaki nagyhírű képzőművész legyen. Azt nem hiszem, hogy ehhez meg kell alkudnunk, mert ösztöneinkre kell hagyatkoznunk az alkotás közben. Tehát a művész nem csupán kivitelező. Hogy valaki ezen a pályán nagy sikert érjen el, ahhoz a tudás nem elég; szükséges a szorgalom, a kitartás és a hit is.

 Mi lehet annak az oka, hogy akik tanultak művészettörténetet, azok is alig tudnak felsorolni néhány kortárs alkotót?

 – Sajnos a vizuális nevelés nem megfelelő módja az oka annak, hogy igen kevés képzőművészt ismer a lakosság. Nem csak a ma élő, kortárs művészeket nem ismerik, hanem a régi, nagy klasszikusokat sem. Talán ismerik Rodint, Michelangelót, Donatellót. Ezért már szükséges, hogy az általános iskolásokat kiállításokra vigyék. Emellett a kulturális diplomáciát is erősíteni kéne azzal, hogy magyar művészek alkotásait mutassák be a nagyvilágban vagy idehaza egy nagy nemzetközi vásár keretében. Az utóbbi megszervezése nem filléres dolog, de idővel megtérül. Gondoljunk csak arra, hogy a Velencei Biennálék idején mennyi turista érkezik az észak-olasz városba. S ha egy ilyen vásáron a művész befut, akkor a mű értéke egyre magasabb lesz. Mindennek az alapja, hogy magyar kurátorokat küldjenek ki a világba, hogy a nagy nemzetközi képzőművészeti kiállításokra magyar művészeket is beválogassanak. Nagyon sok jó művész alkot hazánkban, de több helyszínen kéne megjelennünk. Nem csak az olaszok, hanem a franciák is rájöttek arra, hogy a képzőművészeti vásárok rendezése is a diplomácia egyik szegmense. Jómagam is azért szerepelhetek külföldi vásáron, mert a Faur Zsófi Galéria látja bennem azt a talentumot, amellyel mind a ketten sikeresek lehetünk.

 Elképzelhető, hogy néhányan azért viszolyognak a kortárs alkotók műveitől, mert a mai képzőművészek közül sokan blöffölnek, s csak a vizualitást tartják lényegesnek?

 – Erre a kérdésre is csak azt tudom válaszolni, hogy aki megfelelő vizuális kultúrával van felvértezve, meg tudja különböztetni az öncélúnak nevezett művészetet a valóditól. Ezért szükséges az, hogy a nézők nyitottak legyenek, és műveltek is. Nemrég láttam, hogy egy, a feleségemmel együtt rendezett kiállításunkra bejött egy nyugdíjas néni, széjjelnézett, s máris azt mondta: több jó kiállítást láttam ezen a helyen, de ez nem az. Tehát egy percig sem állt meg az alkotások előtt. Holott, én úgy gondolom, hogy alkotásaim érthetőek, vizuálisan is élményt adnak, csak egy kis ideig gondolkozni kell előttük a nézőnek. Nem muszáj, hogy mindenki szeresse az alkotásaimat, nem lehet mindenkinek megfelelni, azt nem is várhatom el, de azt szeretném, ha legalább megpróbálnák megfejteni a mögöttes üzeneteket, hiszen nekik készülnek, nekik szólnak a szobraim. Meg szeretném szólítani a közösséget, de arra nem vagyok hajlandó, hogy lemenjek egy bizonyos igényszint alá.

 Több külföldi csoportos kiállításon vett részt. Milyen volt azoknak a visszhangja?

 – Külföldi kiállításaimnak mind nagy sikere volt. 2009-től 2012 végéig alig tudtam eladni munkáimat a kiállításokon, attól függetlenül, hogy több díjat is nyertem. A koppenhágai kiállításon még nem vették meg a műveimet, de az ottani televízió bemutatta alkotásaimat, és többen érdeklődtek munkáim iránt. A Barcelonai kiállításon minden munkám elment és neves Katalán gyűjteményekbe is kerültek szobraim. A londoni csoportos kiállításon viszont akkora sikert értem el, hogy nagyon hamar elkelt mindkét munkám – az egyik egy mexikói kortárs múzeumban látható, a másik pedig egy Isztambuli múzeuma került, utána pedig egy ománi sejk rendelt tőlem két alkotást. Azokat fél éven belül el is készítettem, s már ki is vitték őket.

 Mi határozza meg azt, hogy fából, kőből vagy fémből készüljön el az adott figura?

 – A témához, ahhoz, hogy mit szeretnék kifejezni, választom ki az anyagot. Amennyiben egy könnyed, légies dolgot akarok megmintázni, akkor arra az acél a legmegfelelőbb anyag. Hiszen a legvékonyabban a legnagyobb fesztávot bírja el – stabilan. A fa már sokkal törékenyebb, s az anyag áttörtsége miatt már más a kompozíció, igaz jóval melegebb a kisugárzása. Ezért könnyű vele finom, érzékeny dolgokat alkotni. A kőben pedig a tömbszerűség játszik szerepet, s az anyag hidegsége is eléggé erős hangulattal bír.

 Több köztéri alkotást is készített. Ott már nem lehet megtenni, hogy ne hasonlítson a mű arra, akit megmintáz.

 – Amennyiben felkérnek egy köztéri szobor alkotására, akkor azon túl, hogy arra törekszem, hogy hasonlítson az illetőre, igyekszem megfogalmazni az alak szellemiségét is. A köztéri alkotások esetében meg kell felelni a megrendelő és a hozzátartozók igényének. Az sem mellékes, hogy a köztéri szobrászatból meg lehet élni, s egy ilyen felkérés nagy kihívást jelent.

 Amikor például a Sinka-emlékművet készítette, tanulmányozta az író életművét is?

 – Fontosnak tartom, hogy az adott személy életművét is megismerjem. Mint kortárs alkotó, nem azt tartom elsődlegesnek, hogy Sinkát vagy Babitsot teljesen hiperrealistán fogalmazzam meg. Róluk látunk fényképeket, melyek objektíven bemutatják külsejüket, arcvonásaikat. Számomra az a lényeges, hogy mondjuk Sinka életének szellemiségét megfogalmazzam. Tehát nem historizálok, nem egy poros formanyelvet használok a köztéri szobraim esetében sem, hanem újítani próbálok. De nem direkte, nem „csakazértis” modernkedem, mert az sem jó.

 Maga a hely, a környezet miliője is meghatározza azt, hogy milyen legyen a köztéri alkotás?

 – Természetesen; mindig az az első, hogy szemrevételezem a helyszínt. Ugyanis nem mindegy, hogy milyen épületek közé, vagy parkokba kerül majd az alkotásom. A helyszín így meghatározza azt is, hogy mekkora szobrot alkossak. Sajnos ma már igen kevés az idő arra, hogy egy adott megrendelés esetében mindent tanulmányozhassak, mert az önkormányzatok elég szűkös határidőt szabnak meg. Ami pedig a mai hazai köztéri szobrászat problematikája, hogy sokszor gyenge kvalitású munkákat láthatunk a tereken. Ennek az oka, hogy főleg helyi alkotókat, kapcsolati rendszeren belül, kérnek föl egy szobor megformázására.

 Volt olyan megbízása, amelyet visszautasított?

 – Eddig még nem, mert nem kértek föl olyan munka elkészítésére, ami ellenkezik az eszmeiségemmel, vagy amit nem érzem szellemileg hozzám közel állónak. A szobrászok többsége elég nehezen él meg, ezért én sem mondhatom, hogy időhiányban szenvedek, ezért nem vállalok el egy alkotást. Műhelyemben látható egy református bárány motívumot ábrázoló szobor, mely Soroksárra, a Hősök terére kerül ki. Általában egyazon érdeklődésű, eszmevilághoz tartozó emberekkel állok kapcsolatban. Jól ismerem a soroksári református lelkészt, jó barátom, ő is adott össze minket a feleségemmel, így a téma a szellemiség nagyon közel áll hozzám.

 Amikor Rajcsók Attila szobrászművésszel, az ön barátjával készítettem interjút, említette, hogy ön főleg figurális alkotásokat készít. Művészileg mindig is a figuralitás felé vonzódott?

 – Igen, mert ha visszatekintünk a szobrászat történelmére, akkor láthatjuk, hogy csak az elmúlt kb.100 évben kezdtek el nonfiguratív szobrokat alkotni. A szobrászat alapvetően figurális, mindig ábrázol valamit, vagy egy uralkodót, vagy egy tárgyat. S az is egy nagy társadalmi kérdés, hogy a willendorfi vénusztól eljutottunk a Barbie-babáig, a fogyasztói társadalom lebutított nőtípusáig. Izgalmas kérdés ez egy művésznek, és tanulságos ezt bemutatni a korosztályunknak.

 Mi inspirálta arra, hogy szobrászattal foglalkozzon?

 – A tanulmányaim elején nagyon kedveltem a szobrászat manuális részét, azt, hogy valamit létrehozzak, hogy megpróbáljak majdnem ugyanolyat csinálni, mint az előző korok mesterei. Sokáig tehát az foglalkoztatott, miként tudom a látottat pontosan lemásolni. Tanulmányaim során, ébredtem rá nem a másolás hanem az újat alkotás a lényeg és ennek alá lehet rendelni akármit, az anatómiát, a klasszikus kompozíciót. A szobor tehát nem az élő ember mása, a szobrász tovább dolgozza az adott formát, hogy az jobb legyen. Ez megfigyelhető már Michelangelónál is. Mostanra eljutottam pályámon odáig, hogy a szobor az elsődleges, viszont ne csak dekoráció legyen, hanem eszmei rétege is legyen, és minél többet mondjon el a kultúránkról. Hiszen mindig a művészet volt a kultúra közvetítője.

 Borsos Miklóst idézem: a szobrászat is költészet. Egyetért vele?

 – Igen, mert egy költemény, és egy szobor is akkor jó, ha hiteles, ha valami értéket akar közölni. S ha kifejezi az emberi lét örömeit, gondolatait, azt, ami a társadalmat vagy a művészt foglalkoztatja. S ha elolvasok egy költeményt, akkor az ugyanúgy egy gondolkodási folyamatot indít el bennem, mint mikor ránézek egy szoborra. Borsos is újító volt a maga korszakában, letisztult formanyelvével. Nála anyag, forma és ihlet között jól nyomon követhető kölcsönhatás fedezhető föl.

 A budapesti Építő- és Díszítőművészeti Szakközépiskolában tanult. Díszítőművész, vagy szobrászművész szeretett volna lenni?

 – A kőszobrász szakra jártam, ahol megtanultam az anyag tiszteletét, s a kővel való alapmunkálatokat. Egy éven keresztül síkokat ütöttünk bele a kőbe, s kockát, majd a görög oszloprend különböző díszítéseit kellett kifaragni. Ha ezt megtanultuk, utána lehetett domborműveket, portrét faragnunk. Ez az elvétel technikája. Míg az agyagnál építünk, addig a fánál, és a kőnél elveszünk az anyagból.

 A díszítőművészet nem biztosabb anyagi szempontból?

 – Lehetséges, de ez nem foglalkoztatott. Nem díszíteni akartam, hiszen szeretem a változatosságot a szakmában, azt, hogy műveim által közlök is valamit. Ha nincs mögöttes tartalom, akkor nincs igazi szobrászat.

 Az egyetemen Kő Pál volt a mestere. Mi mindent tanult tőle?

 – Nagyon hálás vagyok, amiért Kő Pál az első osztály után úgy döntött, hogy nála tanulhatok. Kő Pál a magyar szobrászat kikerülhetetlen mestere. Olyan erőt és alapot ad a hozzá kerülő diáknak, ami nagy segítséget ad ahhoz, hogy a tanítványból művész váljon. Nem csak arra gondolok, hogy a mintázásban segített, hanem megmutatta saját példáján keresztül, hogy milyen egy művész tartása és szellemisége. Megtanított minket arra is, hogy tiszteljük hagyományainkat, mit jelent magyar művésznek lenni.

 Itt, a műhelyében beszélgetünk. Minden nap betér ide dolgozni?

 – Szinte minden nap, sőt még szombaton is dolgozom, mert szerencsére sok megrendelést kapok, és kiállításokra is hívnak. Jelenleg öt csoportos kiállításon veszek részt, és egy önálló kiállításom is van a feleségemmel, Mayer Évával a Halászbástyában.

 Honnan meríti a témákat?

 – A saját életemből, és a társadalmunk változásai, kérdései foglalkoztatnak. Így a migráció, a fiatalok külföldre vándorlásának kérdése, vagy éppen az, hogy társadalmunknak milyen elvárásoknak kell megfelelnie ebben a globalizálódó világban, hogy a külsőségek mennyire elnyomják a valós értékeket, a lelkiséget.

 A szobrászat egyben szellemi és fizikai munka is. Ez nem fárasztó?

 – Valóban, a szobrászoknak mind a szellemiségre, mind a fizikai munkára ügyelniük kell. A munka szellemi része nem kötődik csak a műhelyhez. Hiszen a különböző megvalósítási módszereken bárhol tudok gondolkodni. Ezt követi a „párbeszéd az anyaggal”, majd elkészül a szobor.

Medveczky Attila