vissza a főoldalra

 2014.09.12. 

A jó művészet mindig a Teremtôvel próbál meg kapcsolatot teremteni

A háborús bűnben fogant országot tömeggyilkosok és azok cinkosai irányították

Tari István Balassi-kardos költő, író, grafikus, fotográfus 1953-ban született Zentán. Szülővárosának gimnáziumában és az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékén tanult. 1976-tól 1994-ig a Képes Ifjúság, a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapjának újságírója, szerkesztője. 1994-től 1998-ig az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör alapító elnöke. 1999-ben, az akkor alakult Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának tagja. 2000-től 2005-ig Óbecse alpolgármestere. 2003-tól 2012-ig a Magyarkanizsai Írótábor szellemi vezetője.

Megjelent könyvei:

Térzene a majomszigeten (versek, Újvidék, 1979);

Ellenfényben (versek, prózai írások, Újvidék, 1982);

Homokba kapaszkodva (prózai írások, Újvidék, 1985);

Tépőzár (versek, Újvidék, 1987);

Elmulatott jövő (versek, Újvidék, 1990);

Boglya (gyermekversek, Újvidék, 1993);

Fegyvertánc (szonettkoszorúk, Újvidék, 1994;

Napszél (versek, Újvidék, 1998);

Darazsakkal barátkozom! (gyermekversek, Újvidék, 2000);

Akarsz egy Jugoszláviát? (prózai írások, Újvidék, 2002);

Kiadó a keresztút (versek, képversek, grafikák, Újvidék, 2004);

Szórványban (riportok, Burány Nándorral, Dudás Károllyal,

Németh Istvánnal közös kötetben, Újvidék, 2004);

Csurran a csillag (válogatott versek, Budapest, 2008);

Betakarják az eget (versek, képversek, grafikák, Újvidék, 2009),

Lopata zaru/Egy lapát parázs (versek lengyel–magyar nyelven, Zirardów, 2012).

Önálló képzőművészeti kiállításai:

Adán (1969, 2011) Zentán (1972, 1973, 1976, 2004, 2009, 2010) Újvidéken (1976), Óbecsén (1978, 2007), Zomborban (2004), Nagykanizsán (2005), Kishegyesen (2007), Szegeden (2007), Székesfehérváron (2007), Fonyódon (2008), Hévízen (2010), Egerben (2010), Kecskeméten (2010), Aszódon (2010), Kaposfüreden (2010), Budapesten (2010), Temerinben (2011), Szigetváron (2014).

Filmalkotása: Szerkesztő- rendezőként, 1998-tól 2003-ig, Az ezeréves határnál címmel 108 perces, négyrészes művészi dokumentumfilmet készített a Kárpát-medence legdélibb magyar szigetéről.

Díjai:

2004-ben irodalmi munkásságáért Arany János-díj

2006-ban Magyar Művészetért-díj

2007-ben Vár-díj

2008-ban Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj

2010-ben a határon túli kultúra ápolásáért Kemény Zsigmond-díj

2009-ben Balassi Bálint-emlékkard

Mi volt előbb: az író, a költő, vagy a képzőművész Tari István?

 − Úgy emlékszem, kezdettől fogva együtt volt az írás a rajzolással; ahogyan a régi időkben, úgy nálam is: az írás és a rajzolás ugyanazt jelentette; ahogyan hamarosan felénk is, nem kell már sokat várnunk rá: a kézírást rajzolásnak fogják nevezni.

 Mennyire áll közel egymáshoz az irodalom és a képzőművészet?

 − Nagyon közeli rokonok, vérrokonok… A képzőművészet a teret, az irodalom az időt tagolja sajátos ritmusával.

 Kitől tanulta a képzőművészetet, s kitől az írást?

 − Szülővárosomban, születésem előtt, 1952-ben művésztelep alakult, nagy hatással voltak rám a Zentai Művésztelep kiállításai. Ács József, a művésztelep egyik alapítója, magyar nyelvű napilapunkban Képzőművészeti Levelező Iskolát vezetett, nagy lendülettel terelve a fiatalokat a vizuális művészetek felé. Nem véletlenül vált népszerűvé a hatvanas évek második felében a jugoszláv kirakat. A szocialista realizmussal való leszámolással, a legújabb törekvések kritikátlan befogadásával, majmolásával, népszerűsítésével a szabadság látszatát kellett keltenie ennek − az írókat, művészeket jól megfizető! − kirakatnak, mellyel a politikai vezetésnek rövid ideig sikerült is megtévesztenie az akkori világot. A művészetek a politika legjobb reklámhordozói. Irodalmi folyóiratainkban a Magyarországon ellenzékinek számító írók munkáit közölték. Kassákot olvastam, Pilinszky, Füst Milán és Kosztolányi is nagy hatással volt rám.

 Mikor és melyik lapban jelentek meg első írásai?

 − Még tizedik évemet sem töltöttem be, amikor Elestem címmel kinyomtatták egyik rövid írásom a Jó Pajtás elnevezésű, több tízezres példányszámban megjelenő, országos hetilapban.

 Alig töltötte be 16. életévét, amikor első kiállítására került sor Adán. Milyen műveket állított ki, s milyen volt ennek a tárlatnak a visszhangja?

 −Rajzaimat, lavírozott tussal készült rajzaimat és vízfestményeimet állítottam ki az adai könyvtárban, 69 őszén. Szívesen idéznék első tárlatom látogatóinak megjegyzéseiből, ám az a füzetem, melyben ezek az írásos észrevételek lapulnak, elkallódott. Remélem, egyszer még, a legváratlanabb pillanatban, elő fog kerülni.

 S ha már a visszhangnál tartunk: a szakma, vagy a közönség visszajelzése érdekli inkább?

 −Fontos a szakma megnyilatkozása, ám azok, akik a kelleténél több újdonsággal lépnek színre, nagyobb elszántsággal úsznak szemben az árral, nem számíthatnak a szakma befogadó, elismerő kegyeire. Hazudnék, ha azt mondanám: nem érdekel a közönség visszajelzése. Jóllehet azzal is tisztában vagyok, mennyire manipulálható, befolyásolható a „nagyérdemű”…

 Képzőművészként milyen stílusba sorolná be magát?

−Mindegyik irányzat kiemel, hangsúlyoz valamit, felhívja a figyelmet valamire. Mindenevő vagyok. A látás nyelve foglalkoztat a gyakorlatban is. A kísérletezés pörget föl igazán. Nem az én dolgom, hogy minősítsem saját munkáimat, hogy dobozoljam magamat. Ezen a területen visszafogott vagyok.

 Nagy hatással volt önre asztalos édesapja is, aki tíz évet élt Belgrádban. Milyen munkát kellett neki ott elvégeznie?

 − A két világháború között Belgrádot, mely egy határ menti város volt, egy határ menti városból vált az új délszláv birodalom fővárosává, a magyar iparosok építették föl. A magyar szakmunkások számára kiváló kereseti lehetőséget biztosított a közelben fekvő, hatalmas zsákmányt, úrhatnámságot fölhalmozó főváros, ahová hajóval jártak. Akkoriban még rendszeres utasforgalom volt a Tiszán is Titelig. Apám egy nagyon korszerű, asztalosokat foglalkoztató műhelyben dolgozott, az új birodalom parlamentjének belső tereit alakították ki, burkolták be fával, stb. Akkora órabérük volt, mint egy jó bácskai napszámos napi keresete. A legjobb anyagokkal, a legnagyobb pontossággal dolgoztak. 1941 tavaszán, Belgrád bombázása után jöttek haza végleg.

 Hosszú ideig, a ’70-es, ’80-as években a Képes Ifjúságnál dolgozott újságírói, fotós, szerkesztői feladatkörben. Egy ifjúsági lapnál szabadabb volt a légkör, mint a politikaiaknál?

 − Sokkal szabadabb. És a délvidéki magyarságnak is a hatvanas évek elejére sikerült bepótolnia második világháborús vérveszteségét. A hatvanas évek elején voltunk a legtöbben, nagyjából félmillió magyar élt az akkori Jugoszláviában, és akkor voltunk a legfiatalabbak is!

Az albánok addigra már megduplázták létszámukat, és a hatvanas évek közepére kialakult, a különutasnak becézett ország világot megtévesztő kirakata, nyitottsága, világútlevele, konvertibilis fizetőeszköze megmozdította a cselekvési vágytól égő fiatal szellemi erőket is. A hatvannyolcas év elején kirobbanó egyetemista tüntetés hullámai – Párizsban május 13-ának éjszakája a legvéresebb! – elérik az akkori Jugoszlávia térségét is. Új-Belgrádban 1968. június 2-án csapnak össze először a föllázadt fiatalok a rendőrséggel, mely tűzfegyverét is használja! Tiltakozó gyűlések, barikádok, szárnyra kapó ellentétek, kirobbanó tiltakozások országszerte... A munkanélküliség, a privilégiumok azonnali felszámolását követelik a fiatalok. Elégedetlenségüket átmenetileg lecsillapítandó, sokukat kiemelt vezetői beosztásba helyezi akkor a pártállami vezetés. Később, miután megfigyelték, azonosították őket, számolnak le velük.

Hogy egészen közérthetően, érzékletesen megfogalmazzam az ifjúsági lapok akkori helyzetét: az öreg patkányok ravaszul és állandóan a fiatalabb („forróbb fejű”) patkányokat ösztönözték az ínycsiklandó mérgek megkóstolására.

 Lehet, hogy kényelmetlen kérdést teszek föl: de egy olyan karakán embert, mint önt, nem figyelték meg a ’90-es évek előtt az állambiztonsági szervek, illetve a magyar származásúak közt is voltak besúgók?

 − Csak a kényelmetlen kérdések a jó kérdések!Mindenkit megfigyeltek.

A második világháború végén magyar közösségünk értelmiségiek nélkül maradt.

A gyorstalpalós, új, jugoszláv érzelmű, magyar nyelven beszélő értelmiség kiképzésében a nemzetárulás erénynek minősült. Vezető beosztásban lévő magyarnak le kellett tennie a garast, színt kellett vallania!A háborús bűnben fogant országot tömeggyilkosok, illetve azok cinkosai irányították, akik néphősöknek, felszabadító harcosoknak nevezték magukat. Élet és halál urai voltak ők, hosszú időn át bármit megtehettek, bárkit kirabolhattak, börtönbe zárhattak, eltüntethettek. Azt sem tartom véletlennek, hogy térségünkben éppen a száz évvel ezelőtti szarajevói merénylet egyik túlélő résztvevője fektette le, még 1937-ben, tudományos felkészültséggel, az etnikai tisztogatás alapjait. A nagyhatalmak gaztetteinek következtében megalakult délszláv birodalom csak népirtással, etnikai tisztogatással volt képes ideig-óráig fennmaradni, hatalmát átmenetileg megőrizni. Akkora hamisságra épült, hogy össze kellett omlania!

Kultúránkban, a délvidéki magyarság kultúrájában, hosszú évtizedeken át az állambiztonsági szempont volt a legfontosabb szempont. Még halottainkat sem sirathattuk, temethettük el.

 Tudtommal számtalan délvidéki települést járt be. Ezeknek a megismerése mennyire hagyott nyomot a művészétében?

 −Otthon akartam lenni a szülőföldemen. És a Kárpát-hazában! Erre a riporteri munka is jó lehetőségeket biztosított. Sokat utazhattam, mindegyik magyarok által lakott délvidéki  településen megfordulhattam, ahol közelebbről szemügyre vehettem munkabírásunkat, leigázottságunkat, küzdelmeinket, örömökben, bánatokban bővelkedő valóságunkat. Mindig is izgatott a szélek, a peremek világa. A kisebbségi létezés részleteinek, a kisebbségi létezés válaszainak ismerete nélkül más ember lennék

 A bombázások, a délszláv háború borzalmait is földolgozta az írásaiban?

 −Akarsz egy Jugoszláviát? című könyvemben délvidéki életünk 20. századi sorsfordulóit próbáltam meg ábrázolni történeteinkben áramló életerőnk fölmutatásával, nyelvehagyottságunk, kifosztottságunk, stb. érzékeltetésével. A bombázások idején vezetett naplóm részleteivel fejeződik be ez a könyvem, ahogyan Jugoszlávia is a NATO-bombázásokkal ér véget.  

Megkapta a katonai behívóját is?

 − Többször kaptam katonai behívóparancsot. Noha nagyon foglalkoztatott a gyávák háborúja, ezekben a legutóbbi balkáni háborúkban ugyanis állig felfegyverzett szörnyetegek ölték a fegyvertelen öregeket, gyerekeket, kamaszokat és asszonyokat, fegyvertelen szomszédaikat, szóval közelebbről is megnéztem volna az óriásivá duzzadt gyávaság alakváltozatait, megnyilvánulásait, hiszen az ördög a részletekben lapít, mégsem tettem eleget a behívóparancsnak. Inkább a bujdosást választottam. Azt már nem tudtam volna elviselni, hogy bárki is gyilkost csináljon belőlem.

 Sosem gondolt arra, hogy a háború miatt Magyarországra telepedjen át?

 −Magyarország a nyolcvanas évek második felében volt izgalmas hely. A kilencvenes években már nálunk volt izgalmasabb a létezés, nálunk volt izgalmasabb magyarnak lenni. A háború mindig a fejekben kezdődik, mindig a fejekben tomboló szellemi zűrzavarral azonos. Mi, majd egy évtizeden át, olyan háborús hátországban éltünk, ahol sokan − Varga Zoltán írótársam megfogalmazásával élve – a lábukkal szavaztak. Minden háború egyszer véget ér, egyik háborúban sem hal meg mindenki. És a háborúk feltetetik az emberekkel a legfontosabb kérdéseket.

Nem hősiességből maradtam otthon. Egyszerűen olyan ember vagyok, aki ébredés után nem szereti keresgélni az ajtó kilincsét.

Mondhatnám azt is: eléggé tisztában voltam a vén fák átültetési nehézségeivel.

 Fontosnak tartja, hogy a Délvidéken élő magyarok múltja, és jelene megjelenjen prózai műveiben és költeményeiben?

 −Csak a megélt dolgokhoz kötődve működtetheti művészi fantáziáját, képzelődhet szabadon az ember. Annak sincs ám egyszerű dolga, aki el szeretne szakadni múltjától, jelenétől, nyelvétől, kultúrájától.

 Egy önnel készített interjúban azt nyilatkozta: „az élet is írja az írót, az élet is írja a könyvet.” Kifejtené ezt kissé bővebben?

 −Kölcsönhatások működtetik a világot, minden az ellentétével együtt létezik. A jó művészet mindig a teremtőjével próbál meg kapcsolatot teremteni, a teremtőjével keresi a párbeszédet, a teremtőjével fontos dolgokról vitázva alakítja szenvedéstörténetét. Megváltónk kínjait, így vagy úgy, valamilyen formában, mindenki megéli.

 Versei között egyaránt megtaláljuk az anakreóni, az aszklépiadészi, a szapphói strófákat, a hexametert, a francia szonettet, magyar szabad verset és a klasszikus versformákat is. Miként dönti el, hogy egy adott költeményt milyen formában vessen papírra?

 −Ezek a régi, kötött formák kiváló kapaszkodókat jelentettek számomra a háborús években. A több ezer éves ritmusban megvalósított lüktetés − számomra is meglepő módon: gyakran méltóságot, tartást kölcsönözve, biztos pontokra mutatva! − kapcsolja össze a múltat a jelennel. Más a kitörő öröm, a tánc ritmusa és más ritmusban siratja el az ember a halottait. Ezeket a ritmusokat már előttünk is felfedezték, működtették.

Az már anyanyelvünk csodája, és ezt több nyelven beszélő költőink tudják a legjobban, hogy magyarul minden ritmus megzendíthető.

 Van-e arra bevált recept, hogy miként születik egy jó festmény, egy jó fotó vagy egy jó vers?

 −Nincs bevált recept. Ha tudnánk a jó vers születésének titkát, azonnal megkezdődhetne a jó versek nagyüzemi gyártása.  

 Vezeti még a Magyarkanizsai Írótábort?

 −2003-tól 2012-ig, a sors kegyéből, Magyarkanizsán egy izgalmas szellemi műhelyt vezethettem, melyet 2012 tavaszán vertek szét, politikai okokból, nagyon alattomos módon, hátam mögött meghozott döntéssel.

Egyik néprajzos írótársam turulos korszaknak nevezte azt a kilenc évet, azt az időszakot, azokat az őszi tanácskozásainkat, melyeken fontos kérdésekre kerestük a válaszokat, melyeken a Kárpát-medence – általam fontosnak tartott – íróival, szellemi embereivel együtt sorskérdéseinket feszegettük: a nyelv, az irodalom, a kultúra esélyeiről vitatkozva, Egyik lábunk Európában, a másik a Balkánon, a szívünk pedig…? címmel legégetőbb gondjainkról szólva, ahogyan Gyilkosok közt élünk címmel megtartott tanácskozásunkon szintén a legérzékenyebb ügyeink kerültek terítékre. Hála Istennek, 2003-tól 2007-ig megtartott tanácskozásaink válogatott anyaga könyv formában is napvilágot láthatott.

Nézem tanácskozásaink címeit: Az írók felelőssége és a szabadság, Provincializmus – egészséges regionalizmus,  Az én olvasóm – napló és levél,  Nosztalgia és vallomás a kortárs irodalomban,  A könyv sorsa...

Most mondjam azt, hogy a kultúránkra szánt anyaországi támogatásokból az a magát legerősebbnek tartó – és a Balkáni Hentes tanoncaival üzletelő! – itteni magyar párt építi a klientúráját, melynek katonái úgy távolítottak el az írótábor szervezőbizottsága éléről, hogy még a szemembe sem mertek nézni, hogy döntésüket se merték velem azonnal közölni, csak több hónapos késéssel, sunyin, áttételesen.

Szóval, nem vagyunk ám annyira rosszak az önfelszámolás területén!

 Mit tapasztal: a délvidéki magyarokat mennyire érdeklik a kortárs költemények, képzőművészeti alkotások?

 − A délvidéki, zavarodott azonosságtudatú magyarságot a legutóbbi balkáni háborúk józanították ki. Ma már az is kifejthető, mekkora képtelenséggel azonos az a jugoszláv-tudat, mely jól megfizetett, szolgalelkű értelmiségünk árulása, ösztönzése következtében alakulhatott ki. A magánosításból kiszorult, megélhetésében folyamatosan ellehetetlenített közösségünk kezd ráébredni valós helyzetére, valós értékeire. Hogy ebben a kortárs műalkotások milyen szerepet játszanak, nehéz megmondani. Talán valóságfeltáró igyekezetünk is segítette ezt a szóban forgó kijózanodást, mely hosszan váratott magára.

 Nem csak ír, grafikákat készít, hanem politizál is. Hogyan kapcsolódott bele a politikai életbe?

 − Nagyon utáltam politikusainkat, a politikát. Szerencsés helyzetemnek köszönhetem, hogy csak 1975-ig lehettek illúzióim. Huszonkét évesen közelről láthattam egy politikai per kialakítását, közelről megfigyelhettem egy koncepciós peren keresztül a magyarság megfélemlítésének módszereit, a szájak betapasztásának módszereit, a szólásszabadság hiányát, a szakmai szolidaritás teljes hiányát… Hosszú ideig elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy politikával foglalkozzam. Aztán 91 őszén, a katonai behívóparancsok szelektív alkalmazásának idején, amikor eldöntöttem azt, hogy nem teszek eleget a behívóparancsnak, ám szülőföldemről sem hagyom magam elűzni, amikor bujdosásomból, a magyarországi tömegtájékoztatásnak nyilatkozva, talán másokat is bujdosásra bátorítottam, nos, akkor már akaratlanul és nagyon is a délvidéki magyar politikai önszerveződés fősodrába kerültem, mely nem csak új tapasztalatokat, hanem védelmet is jelentett.

 Mindig szeretett volna jó filmet készíteni. Miként született meg Az ezeréves határnál dokumentumfilm?

 −1998 őszén, a bombázások előtt döntöttem el azt, hogy a Kárpát-medence legdélibb fekvésű magyar szigetéről filmet csinálok, ugyanis csak a film segítségével dokumentálhattam legteljesebben azt a világot, a vidékünkre költözött bukovinai székelyek világát, mely akkoriban, az etnikai tisztogatások idején, nagy veszélyben volt.

 Egy film elkészítése nem filléres dolog. Kapott valahonnét támogatást?

−  Népi kamerásokkal dolgoztam, magamban így neveztem el azt a két, helyi munkatársamat, akik saját felszerelésükkel filmeztek, akik saját felszerelésüket kockáztatva, időnként igen leleményes megoldásokat alkalmazva, készítették el S-VHS-felvételeiket. Ne feledjük el, azokban az időkben a BBC, a CNN kameráira is lecsaptak, azokat is elkobozták a Balkáni Hentes pribékjei. Az Illyés Alapítvány támogatásából fedeztük a felvételezésre használt videokazetták árát.

 Hogyan látja: ma az újságírókat, a művészeket mennyire használják föl Délvidéken a napi propaganda céljaira?

 − Jelenleg a radikális párt árulói vannak hatalmon Szerbiában. Ők tartják markukban azt a szerencsétlen politikust is, aki a magyarság vezérének tartja magát, aki a már levitézlett vezér pincéreként, csicskásaként, bennfenteseként ismerkedhetett a dürgéssel, akinek már rég el kellett volna takarodnia a délvidéki magyarság politikai életéből. Ez a vezér nem csak azért nem képviselheti a délvidéki magyarságot, mert koalíciós társait becsapva, hiteltelenné vált! Azért sem szólhat ő a nevünkben, mert embert ölt, amiért nem bűnhődött, amiért egy napot sem kellett fogházban eltöltenie. Éppen ezért, igen olcsón adja el ő a bőrünket, üzletel Belgrádban a rovásunkra. Új, eszelős babájával együtt ő vezette be, ő honosította meg tömegtájékoztatásunkban azt a cenzúrát, mely a legsötétebb pártállami időket idézi. Balkáni módon használják föl ők az újságírókat, a művészeket napi politikai céljaik elérésére. Jómagam, saját bőrömön is megtapasztalhattam a délvidéki magyar cenzúra működését: két évvel ezelőtt nem csak egyetlen napilapunk jelenlegi főszerkesztője akadályozta meg rövid írásom megjelenését, már elődje is, 2010-ben, igen minősíthetetlen módon, szolgalelkűen cenzúrázta írásom. Bízom a délvidéki magyarság józan ítélőképességében, abban, hogy minél előbb képes lesz fölismerni igazi érdekeit, igazi képviselőit.

M.A: