|
 2015.04.03.
A
Dunán visszfény
Csoóri Sándorról Esztergomban
Nagy ünnep a mai:
az 1848-as ifjak szellője – mit szellője, szabadság-vihara!
– még ma is érződik. Ettől a fénytől és tiszta beszédtől
vagyunk gazdagabbak. A magyar irodalom, középpontban a bajvívó
írókkal – Balassi Bálinttól Nagy Gáspárig hosszú a sor
– mindig is tudta, hogy a nemzet nem eladó. A haza nem árucikk.
Országhatárait
meg lehet nyirbálni – Trianon kése még ma is fájón belénk
hasít –, de nem lehet szétszabdalni a nemzetet. Baljós történelmünk
arra int, hogy vigyázzunk magukra. Vigyázzunk a szóra, hiszen
evvel visszapörölhető a múltnak az a szilánkja is, amely
korunkban is éget. Hiszen a hős csak fizikai voltában halhat
meg, példája örökérvényű – éget.
A nyolcvanötöt
éppen most töltött barátunk, Csoóri Sándor, aki Illyés Gyulától,
a nemzetféltő mestertől vette át a botot, tudván tudja, hogy
a Don melletti hósivatagban csak katonáink jelöletlen sírja
nyugszik. Fölrázó emlékük itt menetel velünk. Csoóri olyan
író, aki több műfajban – vers, szociográfia, regény, esszé,
széppróza, film – azért feszült tiltott és betiltott hőseivel-műveivel
a keresztre, hogy világosabban lássunk. 1848-at is, Trianont is,
az 1956-os magyar forradalmat is.
Bejárta az egész
Kárpát-hazát, hogy Herderrel vitázva – nem szűnik meg a
magyar nyelv – kimondhassa: a magyarság Európa része, kultúrája
nélkül nincs európai művészet. És azért rótta Magyarország
útjait is, hogy lázadóan figyelmeztessen: a vidék, a vidék
mint érték sose essék ki abból a hatalmas kosárból!
Ahol rövidebb-hosszabb
ideig megtelepedett – Pápa, Budapest, Üröm mellé így került
Esztergom is –, ott kilátókat épített. Figyelte a tájat, a
népét, a kultúráját, barátságokat kötött a helységek
szellemi erőivel. Amit ezeken a helyeken megélt, azt hihetetlen
erővel – leginkább a metafora erejével – szertesugározta.
Számtalan mű tanúskodik a gyümölcsöző kapcsolatokról,
amelyekben a helyi szín egyetemes igazságok kimondójává
emelkedett.
Esztergomi
verseinek – sok nyarat töltött a városban – egyik korai,
jellegzetes darabja a Verődöm, vonszolódom. A keserű hangú történelmi
„hazatérést” az idők folyamán még több mint harminc költemény
követte. Eme honfoglalásnak – valósággal beleégett a táj
darabja – egyik legkiválóbb darabja az Esztergomi elégia.
Nincs már madár,
korábban volt, amely csőrében a Corvinok gyűrűjével, eme múlhatatlan
erkölcsi talizmánnal leszálljon, és megnyugtassa nyughatatlan
énekesét. Csak a befelé néző szem könyörtelen vizsgálódása
van. Íme a kezdés: „Jöhet még jó is? Jöhet ezután? / Körhinta-nyarak
Esztergom fölött? / Szüretek? Tücskök? Birsalma nyitány / a
komor, őszi hangverseny előtt?”
S az elégikus
befejezés maga a gyönyörűség. „A szemem is majd ott talál
nyugalmat, / befelé néz, mint üdvözítő vakok, / akik, ha látni
akarnak, hát imádkoznak / és szólítgatnak tűzvészt,
harmatot, // vérző kezet, mely volt már a kezükben, / a
legbelsőbb test sírását, hogy újra / rettenjen meg a semmi
roncs szívünkben / s várhassanak röpítő fájdalomra. // Szép
nyár, a holtak magasban napoznak. / Jut-e még nekem ilyen
kegyelem? / A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag / s a Dunán
visszfény: teljes életem.”
Ez a teljes élet
a kortárs magyar irodalom egyik csúcsa, igazság-katedrális.
Zengő-bongó harangszava emberibbé tesz bennünket. A város önmagát
becsülte meg, amikor az írót díszpolgárává avatta.
Szakolczay Lajos
|
