vissza a főoldalra

 2015.04.10. 

Csurka István: Demokrácia?

A Fidesz olyan párt, amilyen lehet. Itt született köztünk. Volt idő, amikor a liberalizmus dédelgetett ifjonca volt, ma vezetője, a világliberalizmus hazai korifeusai által legócsároltabb személy. Könyveket írnak ellene, köpködik, minden szavába, a ki sem mondottakba is belekötnek. Le akarják húzni magukhoz a mocsokba. Ez nem véletlen. Minden erre megy ki. Ne legyen egyetlen reményteli embere, netán vezére ennek a társadalomnak. Ne legyen senki, semmi. Mert őket már csak ez menti meg.

 1945 tavasza óta, amióta egy szovjet katona két karórával a karján kitűzte a vörös zászlót a berlini Reichstag romjának megmaradt csúcsára, Európában elkezdődött a liberális demokrácia máig tartó uralma, még akkor is, ha Berlint később kettéosztották és Közép-Európában szovjet diktatúrákat vezettek be. Ezek az egypártrendszerek és szocializmusok ugyanis mind valamilyen demokráciának neveztették magukat, s ugyanúgy a francia forradalomban kialakult jakobinus világmegváltó erőszakosságból és utópiából eredeztették magukat, akár a marxizmuson keresztül is, mint ahogy a nyugati demokráciák is a racionalizmus ugyanakkor kialakult győzelméből, nem nélkülözve ott sem a marxizmust és még inkább az anyagelvűséget. Ez a durva és elnagyolt előadás alapjaiban igaz. A nyugati hatalmak Casablancában, ahol De Gaulle, Churchill és Roosevelt, Sztalin nélkül Németország és a nácizmus kegyelem, alku és kímélet nélküli szétzúzását, megsemmisítését, a német nép megbüntetését határozta el, majd Teheránban, Jaltán és Potsdamban már Sztalin, vagy küldötte képviseletével Európa és a világ felosztásában egyeztek meg. Egyúttal azonban a demokrácia egész Európára ráerőszakolásáról is döntöttek. Megengedve, hogy mindkét fél olyan demokráciát nyom rá a birtokába került országokra, amilyet akar. A Nyugat vezetői tudták, kicsoda-micsoda Joszif Sztalin, s mi lesz a sorsa a kezére adott népeknek. Mégis elfogadták Sztalin demokráciáját, mert féltek tőle. Roosevelt pedig rajongott érte. Így kezdődött a demokrácia európai karrierje, a két létező angolszász demokrácia nyomorúságos és végső soron önpusztító megalkuvásával.

Mit jelentett ez? Azt, hogy valójában egyik fél sem gondolta komolyan az egészet. Jól tudták, hogy nemzeti kultúrákban, történelmi nemzetekben vagy öntörvényűen kifejlődik valamilyen életforma és rendszer, akár a demokrácia is, vagy nem, s amit idegen nyomás kényszerít ki, az szétesik. De a hiba, amit a nyugati hatalmak elkövettek, még ennél is nagyobb volt. Megajándékozták Sztalin népirtó zsarnokságát a demokráciateremtés ragyogásával és az egyes demokráciák felügyeletével. Pontosan tudták, hogy Berijáék a Gulagra küldik a nyugati harcokban részt vett katonák tízezreit, pusztán azért, mert látták a romos Németországot, Ausztriát, Magyarországot és két vagy több karórát csatoltak a csuklójuk fölé. Ugyanígy a hadifogságba esetteket is elhurcolták a háború után. A nyugati propaganda egy része és főleg az erős nyugati kommunista pártok mégis kitartottak a Szovjetunió dicsőítése mellett. Csak a magyar forradalmon múlt, hogy a jakobinus, kommunista nyugati baloldal nem vette át a hatalmat.

Lényegében Lenin és Sztalin roppant népirtásai ugyanarról a tőről, a racionalizmus és az evilágiasság, az ember mindenhatósága és az Istentől megszabadult korlátlan fejlődés lehetőségébe vetett utópiából származnak, miként a Nyugat és a fauszti ember roppant teremtőképessége is – csak egy kicsit más gyakorlatot folytatnak. A nyugat 1945–46-os bűne nem az, hogy akkor a háború végén nem szállt szembe katonailag az Európába benyomult sztalini Szovjetunióval, erre módja és ereje sem volt, hanem az, hogy erkölcsi és demokratikus szabadságlevelet adott neki. Megadta neki a rendszerteremtés történelmi lehetőségét. Ezzel „kizökkent” a világ.

A nyugati bűn hosszú évtizedek elnézéseiben gyökerezett. A nyugati baloldali értelmiség majd minden felett szemet hunyt, ami valóban megtörtént a kommunizmus országában és mindenért bőszen lelkesedett, amit propagandája megígért. A húszas-harmincas éveket a nagy öncsalás évtizedeinek is nevezhetjük. Nagy Lajosra, a kommunista szellemű, de mindenekelőtt tárgyilagos kiváló magyar íróra megorroltak, amikor kiábrándulva tért haza Oroszországból, József Attilával pedig kihúzatták és átíratták a „fasiszta kommunizmus” kifejezést, ami az ő megrendülését tükrözte. Hatott a közös gyökér, a jakobinus forradalmi utópia és a médiumok világuralma.

Németország versenytárs volt a háború előtt, tengeri nagyhatalom státusára törekedett, kiszabadította magát a bankok hitelkarmaiból, s roppant gazdasági fejlődést produkált igen rövid idő alatt, mígnem a bolsevista Szovjetunió roppant építései pazarlásba fulladtak, a nép éhezett és a roppant kincsekkel tömött birodalom segélyre szorult. A háború kitörésekor tehát az volt a helyzet, hogy a két nagy nyugati demokrácia, Anglia és Amerika, és egy sötét, népirtó zsarnokság szövetkezett Németország ellen. A tét a világhatalom volt, Európa sorsa és pénzügyi rendszere, s ezt csak másodsorban színezte át a zsidókérdés. Németországhoz csatlakozott több, magát demokráciának nem is valló európai állam. Ezek mind konzervatívak, ha a Nyugatot forradalmi rendszernek nevezzük a francia forradalomból való eredeztetés okán, akkor mind valamilyen módon ellenforradalmiak voltak. Németország a kommunizmus, a weimari köztársaság és a nemzetiszocializmus között választott, amikor Hitler megnyerte a választásokat és parancsuralmat vezetett be, Olaszországban Mussolini a düledező, roppant korrupt, életképtelen királyság után következett, Magyarországon pedig különféle változatokban és több jó irányú módosuláson áthaladva a történelmi uralkodó osztály konzervatív rendszere volt uralmon. A demokratikus szabadságjogok egy része élt, a nyilasokat és a kommunistákat mint felforgatókat üldözték. Legnagyobb megoldatlan kérdés a földkérdés és a nagybirtok volt, amelyért a népi mozgalom küzdött. A demokratikus forradalomért, az elmaradt igazi polgári forradalomért doktrinér szociáldemokraták és liberálisok szálltak síkra, de elsősorban csak a sajtóban. A rendszer, összes komoly hibájával együtt, alapvetően magyar volt, a történelmi folyamatosság birtokosa. Csak a háború után tudta meg a magyarság, hogy a háború, amelyben részt vett és földrajzi helyzeténél fogva kikerülni sem tudott, a demokrácia mérkőzése volt a zsarnoksággal, és hogy a szövetségesek győzelme Sztalinnal együtt a demokrácia győzelmét jelenti. Ez a demokrácia Magyarországon mindjárt akasztásokkal, internálótáborokkal kezdődött, majd a bíboros-hercegprímás letartóztatásába és megkínzásába torkollott. Az új demokrácia kinyírta az egész magyar történelmi vezetőosztályt, majd tönkreverte a parasztságot, amely a háborúban éppen elindult volna valamilyen felemelkedés útján. Így volt ez másutt is Európában.

A világuralom első lépcsőben egyik győztesnek sem sikerült, de leginkább a Szovjetunió gyarapodott. Kikerült a háború előtti elszigeteltségéből, hatalmát Európában kiterjesztette az Elbáig, s ha nem vész össze Titóval akár, vagy ha Tito meghajlik a nagy testvér előtt, a Balkán is a kezébe kerülhetett volna, az angolok legnagyobb sajnálatára. Keleten rátenyerelhetett Mongóliára, megkapta az értéktelen japán Kuril-szigeteket, s ügynökei megkezdhették a munkát a Nílus mentén és Dél-Amerikában. A brit világbirodalom pedig néhány év alatt összeomlott és csak a művészi angol diplomáciának, kompromisszumkészségnek köszönhetően maradt fenn mint látványpékség. Az USA pedig párhuzamosan azzal a folyamattal, amely megölte Kennedy elnököt, folytatta és fölerősítette a liberális bankár-hatalomátvételt. A demokrácia ösztönét, amely Amerikában az első telepesek pionír bátorságával és öntudatával egyidős, máig sem lehetett teljesen kiirtani. Apáról fiúra szálló, favágó, farmer, tehénpásztor, seriff öntudat ez, a szinte végtelen térrel együtt élő öntudat, amely egyelőre kitart a keleti part sajátos hemzsegésének bomlasztásai ellenére, de az állam vezetése és a kultúra irányítása már nincs a kezében. A demokrácia belebukott a háború utáni rossz kompromisszumba, és fokról fokra kiderült a jakobinus utópia pusztító, emberellenes természete. Az emberi értelem határtalan teljesítményekre képes, de ha a valóság és a természet, valamint az Isten fölé akar kerekedni, ha a hit hajtóerejét kifogja és a családi és nemzeti összetartozás tudatát szétbomlasztja – elpusztul. Ezért hiába indította meg a bankároligarchia a globális terjeszkedést a demokráciaterjesztés jegyében, a szaporodó színes népek elözönlik a családtalan fehér népek életterét. Ez lett a hamis demokráciamítosz következménye.

Már sehol nincs demokrácia.

De nem is lehet. Az emberi világ nem olyan, hogy mindenütt kell, jó és üdvös a demokrácia, mert a népek azt kívánják. Nem igaz, a népek nem óhajtják, illetve ahol igen, ott meg is teremtik, amerikai segítség nélkül, vagy éppen annak ellenében. A liberális demokrácia a tőke szabad áramlásának, illetve terjeszkedésének és haszonszerzésének ideológiájává züllött. A Világbank és az IMF vagy akár a Morgan Stanley bankárai ma úgy állnak a kiterített világtérképek előtt, mint Sztalin és Zsukov vagy éppenséggel Hitler és Göring, és nézik, hol nem vetették még be a tengerészgyalogságot és légierőt anyahajókról a demokráciaterjesztés céljából. Ma fenyegetnek és bombáznak a demokráciáért, ölnek és mérhetetlen szenvedésbe taszítanak egész népeket a liberalizmus nevében. És ezért terítették rá ma a világgazdasági válságot, s vele együtt a hatalmas pénzszivattyút is ezért működtetik. A világ népei szenvedjenek a gazdasági válságtól, és ne ismerjék fel a liberális demokrácia ragadozó természetét. Mert a bankárkaszt, a demokráciateremtők számára az a halálos. A gazdasági válságból ki lehet valahogy kecmeregni – és ha nem, hát nem… –, de a felismert és lelepleződött rendszert, a demokrácia leplébe burkolt erőszakot, parazitaságot, kizsákmányolást a népek elpusztítják. A világgazdasági válság csak egy tampon, amely a liberális demokrácia csúf kivérzését akarja megakadályozni. A térkép előtt álló bankárok talán úgy gondolják, hogy az államtól a bankokba átcsoportosított dollár ezermilliárdokkal talán átmenthetik magukat a nyugati emberiség új korszakába, amikor egy kisebbség által irányított színes bőrű kisebbségek és bevándorlók többségbe kerülnek a fehér faj ellenében, és szükségessé válik egy új cezarizmus bevezetése – minden liberalizmus nélkül, de az ő vezetésükkel és a hegemóniájuk megőrzésével. Mert uralkodni csak az élettérbe bekerült, de hagyományos, helyi, a történelemben kialakult kultúrába nem tartozó, éhes, bárdolatlan új tömegen lehet. Ez gyomorilag kielégíthető, és évtizedekbe kerül, amíg ez a tömeg saját értelmiséget állít ki, s a plázakultúrával, a zenei bombázással, a tömegkultúrával a vacsoracsatákkal ez is lelassítható és addig az összes aranyat be lehet gyűjteni. A bankáruralom, a világhatalom meghosszabbította az életét.

Ez a szándék vagy terv terra incognita, felfedezetlen őserdő és még a művelt ember számára is felfoghatatlan. Hiszen minden, ami a nyilvánosságban elhangzik, képpé vagy műsorrá alakul, irodalommá válik, ellentmond neki, eltakarja és agyrémnek tünteti fel. Pedig, ha az okok és okozatok vonalán visszalépkedünk, vagy a következményekén előre haladunk, csak ide juthatunk. Kennedy meggyilkolásának okát nem ismerjük, titkosították. A WTC torony ledöntését feltárták, de államilag hivatalosan tagadják a műszaki, tudományos tényeket és ragaszkodnak az al-Kaida meséhez. A racionalizmus bajnokai. Irak bombázásának és lerohanásának nincs magyarázata, Afganisztánban háborúzni értelmetlen, Iránt fenyegetni mire való? Kinek érdeke? A palesztinokat módszeresen irtani lassanként nem is a zsidó állam, hanem a Nyugat bűne lesz. Európára egy ilyen semmire se jó uniót erőszakolni, benne nemzeti törekvéseket elfojtani, szuverén jogokat egy brüsszeli széfbe rakni, bezárni, mindent íróasztalnál kitalálni – megmagyarázhatatlan, értelmetlen. Olyan ez, mintha Rousseau feltámadt volna és kiadta volna utópikus parancsát: „vissza a természethez.” Most meg a Barroso kiadja az ukázt: előre az életidegenségbe.

Mi, magyarok érezzük talán leginkább, hogy ez valaminek a végállapota. Tenni azonban jóformán semmit nem tudunk ellene, és a magunk sorsán is csak korlátozottan tudunk változtatni. Pontosabban tudnánk, ha akarnánk. Most egyelőre még a legkisebb közös többszörös és a közös akarás előtt is a tájékozatlanság és a becsapottság sorompója áll. Legjobban a demokráciával csaptak be bennünket.

Ma mindenki demokrata. Minden párt, régi és új – talán a Jobbikot kivéve – a demokrácia talaján áll. A Jobbik bakancstalpon állva semmit sem tud a demokrácia születéséről és haláláról, filozófiai kérdések nem nyomasztják. Miért tör a kapcám, ez a kérdés. A legharsányabban demokrata a volt egypárt utódpártja, az MSZP. A 301-es parcellát összedrótozott, hasra fektetett hullákkal feltöltők anyagi és politikai örökösei végtelenül demokraták.