|
2015.04.17.
Csurka
István: Ma mindenki Demokrata
A Fidesz olyan párt,
amilyen lehet. Itt született köztünk. Volt idő, amikor a
liberalizmus dédelgetett ifjonca volt, ma vezetője, a világliberalizmus
hazai korifeusai által legócsároltabb személy. Könyveket írnak
ellene, köpködik, minden szavába, a ki sem mondottakba is belekötnek.
Le akarják húzni magukhoz a mocsokba. Ez nem véletlen. Minden
erre megy ki. Ne legyen egyetlen reményteli embere, netán vezére
ennek a társadalomnak. Ne legyen senki, semmi. Mert őket már
csak ez menti meg.
Minden párt, régi és új – talán a Jobbikot kivéve
– a demokrácia talaján áll. A Jobbik bakancstalpon állva
semmit sem tud a demokrácia születéséről és haláláról,
filozófiai kérdések nem nyomasztják. Miért tör a kapcám, ez
a kérdés. A legharsányabban demokrata a volt egypárt utódpártja,
az MSZP. A 301-es parcellát összedrótozott, hasra fektetett
hullákkal feltöltők anyagi és politikai örökösei végtelenül
demokraták.
Voltak elképzeléseik,
hogy szociáldemokrata párttá alakulnak át, de ez valahogy elodázódott.
Pedig nagy volt a lendület, amíg Petrasovits Anna új szociáldemokráciát
kívánt szervezni. Na, azt nem! Hogyisne már! De az MSZP a
nemzetközi nagytőke kérésére megette a saját
szakszervezeteit is Nagy Sándorostul. Sajátságos
szakszervezet-csínyt hajtva végre: a szakszervezeti vezetők egy
részét államosította. Betyárból lesz a legjobb pandúr. Mert
a nemzetközi nagytőke így kívánta. Minek akadékoskodjék a
szakszervezet, amikor megszűnik az üzem és szélnek eresztik a
dolgozókat.
Az SZDSZ – emlékszünk
– a szó szoros értelmében együtt hált a liberális demokráciával.
Minden rossz volt neki, ami nem volt demokráciaszerű. Kivéve
azokat a helyeket, ahol uralomra került. A fővárosban Demszky Gábor
őfelsége még látszatdemokráciát sem tűrt. Eszébe sem
jutott ifjúsága. Vagy ha igen, csak az, mikor maoista volt.
A Magyar Demokrata
Fórum teljesen önszántából indult el 1987-ben Lakiteleken, a
magyar demokrácia akkor még keskeny mezsgyéjén, mert akkor elégséges
és egyedül lehetséges kiállásnak látszott a fennálló
zavaros, nemzetellenes diktatúrával szemben A demokrácia igényét,
óhajtását és öntudatát még nem zavarta meg az a roppant
zavaros és aljas, korrupt tőkemohóság, a gyarmatosítási
ravaszság, a kalmárszellem, ami néhány év múlva megalázó
valóság lett. Ma az MDF nevét egy karikatúra alá írják, de
akár a fennálló liberális demokrácia alá is odaírhatnák.
Mi lett és mi módon lett a rendszerváltást magyar, keresztény
és összmagyar érdekek szerint elkezdő mozgalomból és pártból.
Netán ez a hazugság és önkifordítás és akarnokság és
szolgai odasimulás és gerinctelenég a mai magyar demokrácia
jellemzője? Igen, azt hiszem, a mai rothadt helyzet, a
csatornatartalom kiáradása nem annyira az őszödi beszéd és a
bolsevizmus által titkosszolgálatilag létrehozott Jobbik, hanem
Bokros Lajos és Dávid Ibolya, az MDF–SZDSZ, a szuperképtelenség.
Semmi sem az, ami.
Minden átoperált. S akkor ez a többpártrendszeres demokrácia?
Ezért gyűltünk össze a lakiteleki sátorban? Valaki játszik
velünk. Valaki játszik a magyar néppel, valaki játszik Európával,
valaki labdázik a kereszténységgel. Rousseau laposan gurít
Robespierre-nek, Robespierre élesen passzolja a labdát Darvinnak,
Darwin lő, és egy orángután liberális lesz.
Ami ma Magyarországon
történik, az a liberális demokrácia borzalmas karikatúrája
és a magyarság végtelen becsapottsága. Végveszélye. Nem az a
baj, hogy most már minden párt végeredményben demokrata pártként
indul el, akár keresztényszocialista, akár zöld, akár
bakancsos, akár ötszemélyes, akár kétmilliós szavazótáború,
hanem hogy ezt már az egész társadalom természetesnek és
elfogadhatónak találja. Már csak demokrácia lehetséges tudatában,
de demokrácia nincs a valóságban.
Az élet ugyanis
nem ilyen. Az nem úgy van, hogy aki nem demokrata, az mindjárt
ölni akar és „Heil Hitler”-t kiált. Születtek és alkottak
komoly gondolkodók, akik nem csak a demokráciában látják a
rendet és a nemzeti életet, a sorsot, hanem másféle rendben
is. Valóságosban, életszerűben, hagyományosban és az ember
isteni alávetettségét tudomásul vevőben. A szakszerű vezetés
és a rátermett, erre készülő emberek vezetése, a
hierarchikus rendek, formák esetleg természetesebb életlehetőségei
egyénnek és társadalomnak, mint a liberális demokrácia. Ezek
a gondolatok azonban semmi nyilvánosságot nem kapnak. Meg sem születnek.
Mert a nem létező zavaros demokrácia a tízparancsolat helyébe
lépett és a liberális demokrácia mögött a tőkés társaságok
rémuralma áll. A világfelosztás és a besöprés.
A demokrácia kiürült
és tankhadosztállyá vált, amely ékként nyomul a nemzetek
testébe, majd sztálingrádi katlanként öleli át őket és
megsemmisíti az öntudatukat. A családot, elsősorban a fehér
családot.
Hiszen ez a pártcirkusz,
ami a Fidesz immár mérsékelt önvisszatartása mellett ebben az
arénában folyik, a demokrácia jegyében történik. Hagyója
vesztett MSZP-től, szürkeállománya vesztett SZDSZ-től, a
Lehet Más a Politika kisded játékaiig és MDF-ig, Bokrosig. Közben
pedig a tévék vacsoracsatákkal ontják a bornírtságot. Az egész
együtt nem más, mint a választások alkalmát is felhasználó
tudatrombolás. Álpankráció, iszapbirkózás ürülékben.
Szabad választás, amikor a választás ugyan szabad, de a választó
befolyásolt állapotban, tudattalanul, nemzeti öntudatából
kifordítva választ?
Ez a világ
legnagyobb szabadságadománya, hogy egy-egy társadalom ezt az értelmetlen
tömegverekedést négyévenként végrehajthatja? Hát nem sokkal
szebb és jobb ennél a riói karnevál, amikor az egyszer boldog
emberek táncolnak és szeretkeznek rogyásig? S ha elgondolom,
hogy akkor, 1987-ben és később, 1989-ben mindent erre a lapra,
a szabad választás lapjára tettünk fel és azért váltunk párttá,
hogy részt vehessünk és örültünk, ha versenytársak
alakulnak. És most itt tartunk.
Nem játszik velünk
senki. Belőlünk csúfot űznek.
S mégis, még van
egy lehetőség. Ezen a választáson nem ennek az elrontott liberális
demokráciának, hanem a magyar élet saját törvényeink,
hajlamaink, isteni rendeltetésünk szerinti becsületét kell
visszaállítani. Pontosabban, kell megkísérelni ennek visszaállítását.
Mert a sikernek nincs garanciája, de a megkísérlésnek nincs
alternatívája. Ez kötelesség. Életkérdés. Olyan nemzeti,
keresztény többséget kell szerezni, amelyben tiszta, egyenes
demokráciát is teremthetünk és egy új, konzervatív rendszert
is, amelyben megáll a népfogyatkozás, lesz értelme az egyszerű
ember életének is, mindenki körülbelül a helyén lesz és
mindenki dolgozik, mert dolgozhat és tisztességesen meg van
fizetve, mert a liberális álelit nem lopja el a munkája eredményét.
A magyar életből, akár tetszik ez a Nyugatnak, akár nem, száműzni
kell minden keresztényellenességet, minden perverzitást, minden
liberális médiafölényt, minden pénzügyi zsarnokságot,
minden idegenszolgálatot és alávetést, minden hazugságot.
Sokkal szerényebben kell élnünk, de sokkal tartalmasabban.
Anyagi jólét csak egészséges emberek, családok tevékenységéből
származhat.
Ezt most lehet.
Erre most a Fidesznek van esélye. De milyen párt a Fidesz? Bízhatunk-e
benne?
Ez az utolsó tétele
ennek a demokráciáról szóló fejtegetésnek, amelyet egy öreg
lakiteleki konzervatív magyar, egy hátranéző szittya fejt ki.
A Fidesz olyan párt, amilyen lehet. Itt született köztünk.
Volt idő, amikor a liberalizmus dédelgetett ifjonca volt, ma
vezetője a zsidó világliberalizmus hazai korifeusai által legócsároltabb
személy. Könyveket írnak ellene, köpködik, minden szavába, a
ki sem mondottakba is belekötnek. Le akarják húzni magukhoz a
mocsokba. Ez nem véletlen. Minden erre megy ki. Ne legyen
egyetlen reményteli embere, netán vezére ennek a társadalomnak.
Ne legyen senki, semmi. Mert őket már csak ez menti meg.
Mindig így volt.
Tisza Istvánt 1918. október 31-én zsidó szervezésben és részben
zsidó kivitelezésben megölték, megölették. A Károlyi Mihály-féle
őszirózsás jakobinizmus ez után szökkent szárba.
Egy szétvert,
elhallgatással is szétvert, árulásokkal és kifárasztással
is sújtott párt vezetője most azért akarja feltámasztani kis
közösségét, hogy megmentse a végső pusztulástól a magyarságot,
s még ennek a kis pártnak, mozgalomnak a maradék erejét is
bevesse a végső harcba. Ha volnának leventéim, mind harcba küldeném
őket, de jobbára csak ősz vitézeim vannak, mankókkal, görbe
botokkal. Mégis! Előre, vének! Nem a nyugdíj számít most,
hanem a haza. Ha a haza megmaradt, lesz jobb nyugdíj is.
(2010. tavasz)
|
