vissza a főoldalra

 2015.04.17. 

Bukott sztárok?

Gyakran jut eszembe egy német író (W. Raabe) kegyetlen Miatyánk parafrázisa, amikor a Simicska birodalom két tűz közé szorult (kormányzati bojkott, laptulajdonosi önkény) munkatársainak a tisztesség és a megélhetés összeegyeztethetőségének keskeny útját kereső nyilatkozatait hallom vagy olvasom. „A mi mindennapi öncsalásunkat add meg minékünk ma.” Vajon fölmérik-e reálisan, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha ezzel a kenyérrel élnek, akár minden nap, akár csak néha napján?

Attól tartok, hogy van egy tényező, amivel nem számolnak kellőképpen. Azzal, hogy olvasóik, nézőik hallgatóik szemében ők voltaképpen sztárok. Illetve voltak mindaddig, amíg a Simicska botrány ki nem tört. Amíg mondhatták róluk (Jókai józan csizmadiájának szavaival): „ha énnekem költői (újságírói) talentum adatott volna, ezt én is így mondtam volna”. Vagy egyszerűen: „de jól megmondta, de jól megadta ennek az Orbán-faló ellenzéknek!” Szóval mindaddig, amíg el nem követték, kényszerűségből, azt a hibát, hogy szó nélkül hagyták a miniszterelnök elleni legocsmányabb, legközönségesebb és legfájóbb, mert belülről jövő, és a kívülről jövőknél még igazságtalanabb támadást. A kormánypárti szavazópolgárok nem ezt várták volna tőlük. Akik érzelmileg is azért kötődtek hozzájuk, mert megvédték az ellenzék által démonizált, megbuktatására minden eszközt felhasználni kész, lassan szinte már a természeti csapásokért is felelőssé tett miniszterelnököt. És most egyszerre ezek az újságírók megkukulnak, kivárásra játszanak, mert berezeltek a médiacézártól, aki azt nyilatkozta az ellenzéki sajtófórumoknak, hogy, hogy ki… szór a médiabirodalmából minden „orbánistát”? Ezt helyre tenni pedig már tegnap is, vagy egy hónapja is késő lett volna. Bár tudjuk, hogy jobb későn, mint soha. De nyilvánvalóan megkésve sem fog megtörténni, mert „aki fizet, annak muzsikálnak”. (Akárcsak Udo Ulfkotte könyvének tanúsága szerint, Németországban. Meg nyilván másutt is.)

A bukott sztárokkal viszont tudvalevőleg nagyon kegyetlen a közönség. Hiszen éppen azt szereti bennük, vagy azt szeretné bennük látni, amit saját magában nem talál meg. Hogy ők is piacról élnek, és ki vannak szolgáltatva a munkaadónak, az ilyenkor nem jut eszébe. Elvárja azt, amit saját magától nem, pedig már a diktatúrában is eléggé megtapasztalhatta, hogy aki nem elég rugalmas, azt kirúgják. A sztárok viszont legyenek jellemóriások, kit érdekel, ha felkopik az álluk vagy pláne: csak rosszabb egzisztenciális körülmények közé kerülnek? A megértés, a belátás, az empátia szép emberi tulajdonságai ilyenkor csakugyan csorbulnak. De van ebben jó is, mert azt mutatja, hogy az emberekben valahol még élnek az eszmények, akkor is, ha ők maguk nem eszek szerint élnek, és ezt még tudják is magukról. A sztároktól viszont ezt igénylik. Ezért is sztárolják őket.

A Simicska birodalom áldozatainak tudniuk kellene ennyit a sztár-kultuszról. Egy darabig köti, viszi, rögzíti a szokás hatalma a publikumot a megszokott sajtófórumhoz, de ez idővel megszűnik. Jóval hamarabb, mintsem a többek által megjövendölt, lassan de biztosan bekövetkező száznyolcvan fokos fordulat befejeződne. Ennek a kormánypárti publikumnak egyre nagyobb részét el fogják veszíteni. Ez akkor is így lenne, ha ez a publikum nem kapott volna visszajelzést a kormánypárt és a parlament egyik prominens tagjától. A bojkottra való felhívás legfeljebb felgyorsítja a folyamatot. Bármennyire helytelenítik is ezt a felhívást jeles, jó szándékú, a kormányért aggódó, nemzeti-konzervatív szellemiségű értelmiségiek. És bármennyire nyilvánvaló is, hogy ezek a megerőszakolt munkatársak nem tehetnek arról, hogy szeretett miniszterelnökünk (tessék ezt szó szerint venni, az irónia minden felhangja nélkül) Simicska Lajos személyében homokra építette az ő várát. Megeshet, megesik ilyesmi mindnyájunkkal, még egy kormányfővel is.

Hiába is hivatkoznak tehát arra, hogy eddig is gyakoroltak, építő jellegű kormánykritikát, meg a József Attila idézetre: „érted haragszom, nem ellened”. Ha nem fordultak látványosan szembe a médiazsarnokkal, a pénzhatalomnak a sajtószabadságot, a lelkiismereti és vélemény szabadságot látványosan megcsúfoló képviselőjével, elvesztették, illetve fokozatosan el fogják veszíteni népszerűségüket, renoméjukat. Akár kormánypárti, akár ellenzéki hangot ütnek meg, mindkettő hiteltelen lesz. Besorolják őket azok közé, akik ne mondjuk ki (ha az utca embere ki is mondja), hogy mit csinálnak a szájukból. Ez pedig egy újságírónak a mindennél rosszabb erkölcsi halál. Ha csak meg nem próbál valamit (talán még most sincs késő) tenni ellene. Pótolni az elmulasztott szembefordulást a nyilvánvaló önkénnyel.

Erkölcsi értelemben alighanem azok az újságírók jártak jól, akik rögtön felálltak és elmentek, amikor a botrány kirobbant. Akár volt hová menniük, akár nem. Jól jártak, ha nem is egzisztenciálisan. Vagy ki tudja? Ez már némiképp kormányzati felelősség is.

Erről is egy bibliai igére asszociálok. Amely, attól tartok, érvényes az egzisztenciaféltőkre. „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt”.

Kiss István Béla